Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes… 4.

Mottó: "... fecseg a felszín és hallgat a mély." JA

Nos, kis, pihentető szünet után nézzük meg, hogyan is néz ki valójában egy ilyen rendszerállítás. Először is, a csoportban egyéni terápia zajlik, a csoporttagok segítségével. Ez azért fontos, mert arra a néhány alkalomra kénytelen vagy elkötelezni magad a többiek mellett. Mégis, hogy nézne ki, hogy neked segítenek, aztán te meg lelépsz, és otthagyod a társaidat a slamasztikában, nem? Tehát, szükséges a csoport, mert a témáidat képviselők segítségével vizsgáljuk meg. Tegyük fel, kiválasztasz három embert, akik apukádat, anyukádat és téged fognak képviselni a csoport által alkotott körben. Őket aztán bevezeted a körbe, és úgy igazgatod, ahogy éppen gondolod. Azzal visszaülsz a helyedre, és figyelsz. A képviselők pedig elkezdenek mozogni, különböző formációkat alkotni, testi tüneteket produkálni, érezni mindenféléket. Ezzel el is indult az állítás. 

Ha elolvastad az előző bejegyzéseket, akkor már tudod, hogy a célunk az, hogy megtaláljuk a rendszerhibát, ami a tüneteidet (pl. párkapcsolati problémákat) okozza. Az állításvezető (én :D) a képviselőkre és a tér jelzéseire támaszkodva átmegy Poirot-ba, és nyomozni kezd. A nyomozás eredménye sokszor igen meglepő lehet, hiszen a hétköznapi szinten megélt dolgok nagyban különbözhetnek azoktól a helyzetektől, amelyek a rendszerszinten előállnak. A tapasztaltak gyakran igen megterhelők érzelmileg, de ugyanakkor felszabadítók is. Sírás-rívás, meg-és rádöbbenés, valamint  sírva röhögés egyaránt lehetséges.

A játékmester az állításvezető, aki hol vezényel, hol hagyja magát sodorni, az információ forrásai a képviselők, rájuk támaszkodunk. Na, meg a Térre, "aki" úgyis megmondja a tutit, és általában ügyet se vet arra, amit mi szeretnénk. Azért a legtöbbször sikerült alkut kötnünk. :D

Mitől strukturális, és miben különbözik a rendszerdráma a hagyományos hellingeri családállítástól? Például a módszerben. Amíg egy hagyományos családállításra egyszerűen beesel, és az állítás előtt beszéled meg a vezetővel, hogy mi is lenne a témád, addig a strukturális verzióban kérünk élettörténeti adatlapot, ebből készül egy családtérkép. Ezt megvizsgálva lesz egy elképzelésünk, hogy hol lehetnek hibák, mit is kellene csinálni, röviden, előre felkészülünk belőled. 

Zárt csoportokban dolgozunk, ellentétben a hellingeres nyitott csoportokkal, és minden találkozáskor mindenkinek van egy állítása, vagyis nincsenek "állítók" és "segítők", pontosabban, mindenki állító is, és segítő is. Eleve több alkalomra szerződünk a csoporttagokkal, mert az a tapasztalat, hogy aki elkezdi felbontani a problémáit, annak több állításra is szüksége van, mert ahogy egy problémát elrendezünk, felszínre kerül egy másik. Sorban bontjuk le a hagymahéj rétegeit, egészen addig, amíg már csak egyszer-egyszer szembesülünk valami megoldatlansággal. Ilyenkor be lehet csatlakozni egy működő csoportba egy állítás erejéig. Hab a tortán, hogy a folyamatosan együtt dolgozó csoportok egyre érzékenyebbek lesznek, egyre több információt képesek kinyerni, és így az állítások is egyre pontosabbak, gyorsabbak.

Az állításaidat, azok folyamatát, eredményeit nyilvántartjuk, tehát nem fordulhat elő, hogy bután nézzek rád, mert nem emlékszem, mi történt előző alkalommal. Ráadásul, mivel strukturális, az állítások eredménye jórészt ki is jelöli, hogy milyen irányba érdemes továbbmenni, tehát a terápia egymásra épülő elemekből áll.

Strukturális azért is, mert mi szintekben gondolkozunk, és különböző módszerekkel, trükkökkel jutunk el egyik szintről a másikra, tipikusan egyre mélyebbre, míg meg nem találjuk a baj forrását. Ha már megvan, akkor viszonylag egyszerű protokollokkal állítjuk vissza a rendet. A felsoroltak igen nagymértékben gyorsítják fel az állításokat, szinte észre se veszed, és már vége. (Ez vicc volt, mármint a legutolsó, egy ilyen nap igen-igen fárasztó tud lenni, de ugyanakkor energetizáló is.)

A strukturális rendszerállításban többféle állítástípust alkalmazunk, ezeket rugalmasan az aktuális problémához alakítjuk, illetve, igen gyakran nem mi, hanem a Tér maga. És te, mert hiába akarjuk a nagymamához fűződő viszonyodat elemezgetni, ha neked van egy éppen sokkal erősebb témád, akkor az fog előjönni. Tehát állítunk családot, de személyiséget, személyes teret, de akár énhatárt is. Ha végképp nincs fogalmunk arról, hogy egy probléma mihez kapcsolható, akkor jön a fókuszállítás, vagyis bedobjuk a térbe a problémát, izgulunk és figyeljük, mi történik. (És velünk mindig történik valami.)

Ha valakinek mindez még mindig nem elég misztikus, akkor megsúgom, hogy igen, néha előjönnek a karmaállítások is (bármit is jelentsen a "karma"). De ehhez el kell tölteni némi időt a csoportban.

Milyen tünetek utalhatnak arra, hogy érdemes megvizsgálni a rendszeredet? A teljesség igénye nélkül: elakadások, párkapcsolati problémák, traumaismétlés, önsorsrontó életmintázat esetében mindenképpen megéri egy pillantást vetni a családrendszerre. Akkor is, ha a családban sok az alkoholista, az öngyilkosság, vagy a legendáriumból ismertek a "nehéz sorsú" családtagok történetei (ide tartoznak a Holokauszt vagy a kommunizmus idején üldözöttek is), vagy éppen a másik oldalról, nyilas/ávós közeli rokonok. Röviden, minden olyan sztori, amitől, ha jobban belegondolsz, lever a víz.
Ki ne jöjjön családállításra? Hát, elsősorban és mindenekelőtt, senki, akinek boldog, kiegyensúlyozott, problémamentes élete van. :)
Másodsorban, a rendszerállítás nem kompetens bizonyos pszichés kórképek kezelésében. A skizofrénia, személyiségzavarok a pszichiáterekre, klinikai szakpszichológusokra tartoznak, folyamatos szakellátást, esetleg gyógyszeres kezelést is igényelnek. 
Szorongás, pánikrohamok, depresszió esetében érdemes megnézni, van-e rendszerhiba a háttérben, de ilyenkor is javasolt a párhuzamos pszichoterápia. 


Még annyit, hogy a strukturális család-és rendszerállítás elméletét és gyakorlatát Rákos Péter dolgozta ki.
Ha van kérdésed, nyugodtan kérdezz! Akár itt, akár a FB oldalon. Válaszolok, ha tudok. 
Legyetek jók és szépek, ne csak kívül, belül is, és fordítva. 

Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes… 2.

Mottó: "Of course it's the blood. It's always the blood." (Spike)

Az élet, az izoláció és a rendszerhiba

Beszéltünk az életenergia áramlásáról, a hely és a vér elvéről. Most arról fogunk beszélni, ami a rendszerállításban a legfontosabb, és ez az élet. Ahogy azt már említettem egy előző posztban, a rendszer “számon tartja” az élet keletkezését, de ugyanúgy annak elvesztését is, vagyis a korai, esetleg nem természetes, halált. A rendszer emlékszik, akkor is, ha te, az anyukád, apukád vagy nagyszüleid már nem. Az erről szóló információ beíródik az “univerzum szövetébe” (ezt valahol olvastam, és megtetszett :D), és ha nem veszünk tudomást róla, akkor rendszerhibát okoz.

OOPS, mi az a rendszerhiba? Elsősorban az, ha elakad az életenergia szabad áramlása. (Emlékszel? Ha nem vagy a helyeden.) Ezt még kiegészíthetjük azzal, hogy ha a családból valaki nincs a helyén. Vegyünk egy egyszerű példát. Anyukádnak volt egy terhessége, és a terhessége valahányadik hónapjában elvetélt. Ez viszonylag gyakran megtörténik, csalódást, esetleg fájdalmat is okoz, de aztán megszületnek sorban az egészséges gyerekek, és a vetélésről el is feledkezik a család. Hiszen pont elég baj van a növögető kölkökkel, ugyebár. De a rendszer nem felejt: elveszett egy élet, és nem az a baj, hogy elveszett (rendszernyelven: minden magzat tudja, meddig fog maradni, meg fog-e születni, vagy valami egyéb szerepe van), hanem az, hogy nem vesznek róla tudomást. Így az az élet izolálódik, kirekesztődik. Ha pedig egy életet kirekesztünk, akkor valaki képviselni fogja, és aki képviseli, úgy fog élni, hogy a feje fölött lebeg egy nagy, piros felkiáltójel, egészen addig, amíg el nem megy egy rendszerállításra, és szembe nem találja magát a nagyobbik tesóval. 

Mik lehetnek a képviselet tünetei? Ha te vagy a második gyerek (és azt hiszed, te vagy a legnagyobb), akkor lehet túlzott megfelelési kényszer, érzeheted úgy, hogy nem boldogulsz a feladataiddal, túl sok minden hárul rád. A legkisebb testvérnél még a folyamatos bűntudat is befigyel (“ha te megszületsz, én most nem élnék”). Hatalmas megkönnyebbülés mindenkinek, amikor a testvérsorba visszakerül a kirekesztett gyerek, számodra kiderül, hogy “csak” második vagy, nem kell kettő helyett teljesíteni, a legkisebb számára meg nyilvánvaló lesz, hogy a legnagyobb nem haragszik, pontosan tudja, hogy ennek így kellett lennie, és megszabadul a bűntudattól. A rendszer helyreállt, az izoláció megszűnt, hurrá! (Erről egyébként, kicsit talán más kontextusban, de Alfred Adler is beszélt már.)

Egy másik példa: nagymama hét gyereket szült, ebből ötöt eltemetett, valami gyógyíthatatlan betegségből kifolyólag. Hiába ment tovább az élet, hiába volt ott nagymama, főzte meg az ebédet, mosta ki a ruhát, anyukád vagy apukád folyamatosan azt érezte, valami hiányzik, nem tudnak nagymama közelébe kerülni, nem kapnak elég szeretetet, csak a konfliktus van. Rendszerszinten azt látjuk, hogy nagymama ott térdel az öt kis sír mellett, és nem vesz tudomást, nem képes tudomást venni semmi másról, nem bír anyja lenni az életben maradt gyerekeinek, mert szinte belefagyott a fájdalomba. Csodálkozunk? A magam részéről nem, el sem tudom képzelni, hogyan lehet ezt túlélni. Bizony, jól gondolod: nagymama nem a helyén van, az élet energiája akadozik. Különösen a női vonalon okoz ez gondot, mert könnyen lehetséges, hogy ezért anyukád sem tud igazából az anyukád lenni, hozzá is nehéz lesz kapcsolódni.

Az élet szempontjából még két dolgot érdemes megemlíteni. Az első anya vagy apa előző, fontos kapcsolata, rendszernyelven a helycsináló. A helycsináló a családhoz tartozik, mert ha apa/anya és közte nem szűnik meg a kapcsolat, akkor te valószínűleg nem születsz meg. Így a közreműködésével a rendszerben élet keletkezett, és ez fontossá teszi. Ha kirekesztjük, nem veszünk róla tudomást… Igen! Rendszerhiba! Valaki képviselni fogja (általában egyik gyerek), méghozzá úgy, ahogy ő elképzeli a helycsináló életét. Vagyis nem lesz képes hosszantartó, intim kapcsolatokat kialakítani, vagy az összes kapcsolata tönkremegy, például. Persze, rendszerint kiderül, hogy ennek semmi értelme, mert a helycsináló vígan éli az életét valaki mással, de a gyerek (rendszerszinten) azt képzeli, hogy az illető végtelenül boldogtalan, így ő is az lesz.

A másik az élet (szándékos vagy szándéktalan) elvétele. Ha családtag az áldozat, akkor az életet elvevő személy, ha családtag veszi el más életét, akkor az ő áldozata fog a rendszerhez tartozni. Legtöbbször az előbbit kizárjuk, az utóbbit kitagadjuk. Ebben a buliban rengeteg képviseleti lehetőség van, és rendszerint le is csapunk rájuk: áldozat, gyilkos (bűnös), kirekesztett családtag, és elég sok módon ronthatjuk el a saját életünket, ha idejében nem adjuk vissza a történetet azoknak, akikkel megtörtént. Nem kell őket szeretni, csak elismerni, hogy hozzánk tartoznak. Tudom, eléggé morbidnak hangzik, de el sem tudjátok képzelni, mekkora családi galibákat okozhat, mondjuk, egy embereket passzióból (és pláne, meggyőződésből) a Dunába lövögető nagypapa/dédpapa. De még egy olyan is, aki hatalmi pozícióból, nem szándékosan, de szinte oda sem figyelve, teszi tönkre mások életét.

Tehát a mai tanulság: +-élet + izoláció = rendszerhiba.

Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes…

Mottó: “Blood is the life, Mr. Renfield” (Dracula)

1. Viszonyok és életerő: a hely és a vér elve

Vagyis amit a rendszerállításról magáról tudni érdemes, de a strukturális szemléletben. Meg az én saját szemléletemben, naná. Mert én úgy gondolom, nem létezik rendszeren kívüli élet. Különböző konstellációkban létezünk, és a különböző konstellációkban különböző szerepeket viszünk, de még az is jellemző, hogy többet egyszerre. Például, az anyukámnak gyerek vagyok, a gyerekemnek anya, a tesómnak testvér, a férjemnek feleség, a sógoromnak sógornő, a nagyszüleimnek unoka, és így tovább, és akkor ez még csak egy rendszer: a családom. Lehet végiggondolni, például munkahelyi viszonylatban: a főnökömnek alárendelt vagyok, az alárendeltjeimnek főnök… Robinsonnak ott volt Péntek, Chuck Noland-nek Wilson, de ha egy elefántcsonttoronyban élnél, akkor is ott lennél te, meg a torony, amit szeretsz vagy utálsz, az ég meg a tenger, és a madarak, és legalább annyit fogsz tudni, hogy nem vagy tenger, nem vagy ég, és nem vagy madár, mert nem csobbansz, nem vagy kék, és nincsenek tollaid. A rendszer a viszonyokról szól. Összehasonlítunk. Ha nem lennének viszonyaink, nem tudnánk magunkat “én”-ként megélni, mert az öndefiníció csak másokhoz képest érvényes. Ha nincsenek mások, te sem vagy. Minden az egyénről szól, de az egyén a viszonyairól szól. Akár saját magának egy régebbi változatához való viszonyáról.

Pontosan ez az, amit egy rendszerállításban meg tudunk vizsgálni: a viszonyaink.

Képzeld el, hogy van egy rend. Tudom, tudom, ebben a mai, nagyjából rend nélküli világban ez egy kicsit nehéz, de mégis, próbáld meg. Szóval, van egy rend, egy rendszer, amiben, ha a saját helyeden vagy, tök jól érzed magad. Ez a rendszerszint, ahol megvan a hierarchia, apukád, anyukád a helyén, te és a tesód a lábuknál, hozzájuk dőlsz, jön az energia, és minden oké. Kész a családi tabló: apa balján áll anya, a gyerekek eléjük kuporodva, jobbról balra születési sorrendben, a tapasztalat szerint ez az archaikus elhelyezkedés, amiben mindenki jól érzi magát. Ez a rendszerszemlélet egyik alapja: ha mindenki a helyén van, áramlik az életenergia, semmi gond. Olyan ez, mint azok a sótartók, amelyeknek a tetején többféle lyuk van. ha az alsó, nagy lyuk fölé fordítod a felső korongon lévő, ugyanakkora lyukat, a só ömlik, akadály nélkül. Röviden, alul van egy nagy lyuk, és minden attól függ, hogy a felső részen melyik szóróforma van felette. Az alsó a rendszerszint, a felső a hétköznapok szintje.

Aztán képzeld el azt, hogy a hétköznapok szintjén, tegyük fel, a szüleid elváltak, anyukádnak két munkahelyen kellett dolgoznia, hogy megéljetek, neked meg vigyáznod kellett a tesóidra, aggódnod anyukádért, esetleg vacsorát főznöd, mert későn ért haza. Ha fiú vagy, mondjuk beléptél apukád “férfi” helyére, ahelyett, hogy a haverokkal, alakuló szerelmekkel, világmegváltó beszélgetésekkel töltötted volna az idődet, ahogy azt a kamaszok szokták. Ha lány vagy, és anyukád például súlyos beteg volt, te beálltál a helyére apukád mellé, mint “anya”, hogy segíts neki. Rendszernyelven: nem vagy a helyeden, rossz helyen van a sótartó nyílása, az energia csak csordogál. A baj az, hogy felléptél egy szintet. Vissza kell kerülnöd a gyerek pozíciójába, akinek nincs felelőssége abban, hogy a szülei hogyan intézik az életüket. (A gyerek segíthet, de nincs felelőssége!) Ahogy azt anyukám szokta mondani, a fióka nem eteti az anyamadarat. Fogadd el a helyed, és a sótartó kinyílik. :)

Vagy gondolj bele, hogy örökbe fogadtak, mert a valódi szüleid valamilyen oknál fogva nem tudtak felnevelni. Hiába szereted azokat az embereket, akik felneveltek, hiába tesznek meg ők mindent érted, gyökértelennek érzed magad, lebegsz a levegőben, az energia nem jön, a sótartó bezáródott. Ez a vér elve, lásd a mottót: életerő csak a valódi, genetikai szüleinktől jöhet. Belőlük vagyunk, rendszerszinten az ő családjaikhoz tartozunk, erőt csak onnan kaphatunk. De a hétköznapi életünkben, természetesen, azokhoz az emberekhez kötődünk, akik felneveltek, cserélték a pelusunkat, esti mesét mondtak nekünk, és kikergették az ágyunk alól a szörnyeket. Azokhoz, akik szerettek és biztonságot adtak. Lehetséges ez? Birtokolni mindkettőt egyszerre? Hát hogyne, éppen ezen dolgozunk. Hogy mi kell ehhez? Nagyon egyszerű (hahaha): hogy Hellingert idézzem, “meglátni, ami van”. Ez a mi dolgunk: megmutatni, ami van. Aztán segíteni neked, hogy elboldogulj azzal, ami van. Melletted lenni, amíg feldolgozod, átverekszed magad rajta. A fődíj: saját magad, a gyökereiddel, és mindazzal a szeretettel, amit másoktól kaptál.