Rendszerdráma

Mottó:

"If you don't know [your family's] history, you don' know anything. You are a leaf that doesn't know it's part of a tree."
"Ha nem ismered a családod történetét, nem tudsz semmit. Csak egy levél vagy, amelynek fogalma sincs arról, hogy egy fához tartozik."
Michael Crichton

Amikor elhatároztam, hogy a drámáról fogok nektek írni, azt hittem, könnyű dolgom lesz, hiszen annyi állítást láttam, annyi helyére került életet, annyi megoldott problémát, sírást, nevetést, sőt, röhögést, hogy azt hittem, egyáltalán nem lesz ezt nehéz írásba foglalni. De rájöttem, hogy mégis az. Ugyanis a dráma, az állítás terápia ugyan, de mégis elsősorban élmény. Ráadásul, minden alkalom egyszeri és megismételhetetlen. Hogy meséled el azt, amikor ülsz a tengerparti sziklán, nézed, ahogy a Nap lassan alábukik a horizonton, csobognak a lábad alatt a hullámok? Leírhatod a látványt, de nem mesélheted el a napfény és a só illatát a bőrödön, a tenger érintését a lábadon, a barátok nevetését a hátad mögött, a kezedbe nyomott pohárból az első korty rozét, a vacsorához hívó illatokat. Beszélhetsz róluk, de vajon érteni fogja-e az, akinek soha nem volt hasonló élménye?
Persze, azért megpróbálom átadni, hiszen ezért is indult ez a blog. 
A rendszerrállításról először is annyit, hogy nem tudjuk, hogyan működik, vagy mi működteti. Elképzelések, persze, vannak, az "isteni mezőtől" kezdve a kvantumfizikai magyarázatokig, kinek mi tetszik vagy elfogadható. De az igazság az, hogy nem tudjuk, csak használjuk. Egyes irányzatok úgy képzelik ezt az energiát vagy teret, mint valami élőlényt, amely fejlődik és saját akarata van. A magam részéről én úgy gondolom, hogy a tér, az összes információval egyetemben egyszerűen létezik, és mi fejlődünk, és leszünk képesek egyre több információhoz hozzáférni. Mivel a legtöbbször csoportban zajlik a rendszerállítás, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a teret mi generáljuk. Pedig valószínűleg csak egyszerűen kapcsolódunk hozzá, hiszen léteznek egyszemélyes állítások is, amelyek ugyanolyan jól tudnak működni, mint a csoportosak.  
A tér mélyén Rend van, szigorú szabályok uralkodnak, az emberi psziché és a kollektív tudattalan rendje, amelyben mindenkinek meghatározott helye van, és ehhez a helyhez (és csakis ehhez), százszázalékos joga is. Ez a rend biztosítja az életerő szabad áramlását, ezt kell megtalálnunk a bonyolult és szövevényes emberi történetek sűrűjében, és helyreállítanunk. A nagymamát megerőszakolta egy orosz katona, ez szégyen, amit titkolni kellett. Nagymama el is titkolta a terhességet, és a megszületett gyermeket árvaházba adta, majd élte tovább az életét, férjhez ment, családot alapított, újabb gyerekeket szült, esetleg már meg is halt. A térnek nem számítanak a körülmények, a tér tudja, hogy a rendszerben élet keletkezett, és ez az élet kirekesztődött az őt megillető helyről. Ugye, nem gondolnánk, hogy az erőszakból született gyermek, sőt, az erőszakoló is (bár szeretni nem kell) a családhoz tartozik. A tér pedig figyelmeztet, villog a piros lámpa: "rendszerhiba!" A szabályok szerint pedig, akit kirekesztenek, azt valakinek képviselnie kell. Márpedig, aki képvisel, az nem élheti szabadon a saját életét, sajátos mintázatokat produkál, újra meg újra ugyanolyan helyzetekbe kerül, elmagányosodik és így tovább. 
A térben (a személyes, családi vagy kollektív tudattalanban) ott rejtőzik az információ, csak a jó kérdést kell feltennünk. És a tér mesélni kezd. 
A linearitás csak illúzió, mindannyian a történeteinkben és a traumáinkban élünk, azokhoz kapcsolódunk, azokhoz térünk vissza újra meg újra. A családi traumák tematizálják a család életét, a személyes traumák pedig a személyes életünket, kérdezzétek meg erről bármelyik pszichológust. 
A résztvevők által akotott körben pedig komplett drámák, szívszorító emberi történetek játszódnak le. A rendszerállítás ebből a szempontból is különleges: egyéni terápia, amely csoportban, más emberek segítségével zajlik. És minden egyes alkalommal mindenki visz magával valami ajándékot, nem csak az, akinek a meséjét éppen kibogoztuk. Maga a csoport is ajándék. Az ad hoc, egy napra összeülő csoportok is működnek, én mégis a terápiás csoportot javasolnám mindenkinek, amelynek az a sajátossága, hogy havonta összeül, és minden tag problémáival foglalkozik. Így mindenki állító és egyben segítő is. Csoporttagként a sajátélményes drámán megtapasztaltam, hogyan fejlődik egy csoport, hogyan illeszkednek egymáshoz teljesen idegen, teljesen különböző emberek, hogyan alakul ki a háló, amely minden egyes tagját megtartja, ha baj van, hogyan formálódik a közösség, alakul ki egyfajta bajtársiasság az együttes küzdelem során. Hogyan köttetnek életreszóló barátságok, hogyan lesz a csoport minden egyes alkalommal egyre érzékenyebb, hogyan lesznek az állítások egyre súlyosabbak, az energia egyre sűrűbb, az információk egyre pontosabbak. Valamint, természetesen, az egyes csoporttagok élete egyre rendezettebb, problémamentesebb, könnyebb.
Aztán, nagyon hamar, eljön az az idő, amikor már teljesen felesleges ismételgetni a szabványfogadalmat, miszerint a csoporttitkot megtartjuk, mert képtelen vagy beszélni arról, ami ott történik. Verbálisan már nem leírható. Az, aki még nem ismeri, úgyis csak bámulna rád. Egy olyan embernek, aki még nem ült a körben, hogyan mesélnél arról, hogy milyen az, amikor szinte pezseg körülötted az energia, amikor megtisztelve érzed magad, hogy hozzáférésed van valami nálad sokkal nagyobbhoz, amikor olyan energikusan vágsz bele a hétfőbe, hogy egy atomreaktor sápadozna az irigységtől, és próbálod őrizgetni az élményt a következő alkalomig. Hogyan mondanád el, milyen, amikor indul az állítás, besűrűsödik körülötted a levegő, megindul az információ, milyenek a nagy dumálások és röhögések a szünetekben? És főként, milyen más szemmel nézed az embereket, mert pontosan tudod, hogy mindenki valamiért olyan, amilyen, hogy mindenkinek lehetnek traumái, hogy a dolgok nem mindig azok, mint amiknek látszanak, Twin Peaks-szel szólván "the owls are not what they seem..."
Talán ez a rendszerállítás legnagyobb adománya, egy új világlátás, nagyobb türelem, kevesebb ítélkezés, és a tudás, hogy igenis, a mindennapok káosza alatt van egy Rend, és ez a Rend megtalálható, felfedezhető, biztonságos és megbízható. 
Nos, van kedved elkezdeni életed egyik legnagyobb kalandját? :D
PÍÍÍÍSZ, és legyen végre VILÁGBÉKE is! :D

Mókuskerék, deja vu, avagy miért történik velünk mindig ugyanaz?

Van olyan ismerősötök, barátotok, aki mindig ugyanazokat a hibákat követi el, mindig ugyanúgy végződnek a kapcsolatai, mindig megtörténik vele az, amitől retteg? Esetleg ti is így vagytok ezzel? Persze, a kérdés csak költői, hiszen nagyon sokan térdelünk, fejünk a bakon, és várjuk, hogy lecsapjon a bárd. Ami a megfelelő időben, természetesen, általában le is csap. Ha mégsem, és már elgémberedtünk, akkor feltápászkodunk, és jelzőrakétát lövünk a levegőbe, füstjeleket adunk, esetleg elbattyogunk a kocsmába a hóhérért, hogy jöjjön már, legyen kedves, mert már igen unjuk a várakozást.
Ez a gyakorlatra dekódolva nagyjából annyit tesz, hogy van egy elvárásunk (rejtett, manifeszt, de inkább mindkettő), vagyis az eseményeknek egy olyan menete, amire számítunk, és voilá, az események meg is történnek velünk. Talán nem mindig pont ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben, de a végeredmény mindig ugyanaz. Attól tartasz, hogy nem fogsz sokáig megmaradni az új munkahelyeden sem, mert általában egy idő után megunod azt, amit csinálsz, nem fektetsz bele energiát, és vagy kilépsz (jobbik változat), vagy kirúgnak? Az az érzésed, hogy a nők csak kihasználnak, ennek ellenére nagy lelkesedéssel mész bele minden új kapcsolatba, hátha most nem, de aztán mégis? Ha meg mégsem, akkor biztosan kavarsz majd valamit, hogy a világ visszazökkenjen a normális kerékvágásba, és te zaklatottan nyugtázhasd az újabb tragédiát, "már megint".
Aztán, jó esetben, egy ponton tényleg felteszed magadnak a kérdést, hogy miért? És ez a kérdés már nem a hisztis, "úgyistudtamhogyezlesz" miért, hanem egy higgadt és kíváncsi miért. Ekkor teszed meg az első lépést a változás/változtatás irányába. Mert az első, igazán érdeklődő "miért?" kérdést követik a többiek: "én csinálom ezt?, mások teszik ezt velem?, egyszerűen ilyen a világ?, mi az ok, hol vannak a gyökerek?," stb.
Kezdjük az elején. Nincs olyan személyiségtípus, akár pszichológiai, akár asztrológiai értelemben, amely teljes védettséget adna a pszichés behatásokkal, nyomásokkal, betegségekkel szemben. Bizonyos helyzetek mindenkire hatással vannak, a különbség a mértékben és a módban van. Egy erős énképpel, stabil énhatárokkal, nagy énerővel rendelkező emberben a kedvezőtlen körülmények kisebb rombolást vihetnek végbe, mint abban, aki eleve gyengébb. Ráadásul a személyiségünk egyfajta szűrő: minden ember egyedi, és minden ember más-más hatások előtt nyit, vagy éppen zár. Azonos körülmények között más típusú emberek más sorskönyveket (scripteket) írnak maguknak. Bár itt mondhatnék gyerekeket is, mert a TA koncepciója szerint a sorskönyvünk, vagy élettörténetünk írását már hat-nyolcéves korunk körül befejezzük. Eldöntjük, hogy királyfik leszünk, vagy koldusok, dívák vagy prostituáltak. Nyertesek vagy vesztesek. Kitűzzük a célt, az egyetlent, amelynek elérése beteljesíthet bennünket. Ha az a terv, hogy milliárdos leszel, de az évek során csak szaros 999 milliót bírsz összegyűjteni, akkor vesztes vagy, passz, bármennyire is irigykednek rád a napról-napra élők. Tudjuk, mi felé megyünk, és igyekszünk úgy alakítani az életünket, úgy játszani a játszmáinkat, hogy egyre közelebb kerüljön a cél. (Ja, ha esetleg nem tudnátok, a való világban minden társasjáték, nincs passziánsz. A sorskönyvedet a legjobban egy  (vagy több) megfelelő partnerrel teljesítheted ki, aki éppen annak a játszmának egy tükörképét nyomja, amit te játszol. Ha a te játszmád a "Rúgj belém",  tökéletes társ hozzá egy "Most elkaplak, te disznó"-t játszó partner).
Na jó, mondhatjátok, de honnan jön ez a sorskönyv- meg játszma-mizéria? Nos, első lépésben onnan, ahonnan minden: a családból, a szülőktől. Vegyünk néhány egyszerű (XD!!!) példát. Tegyük fel, hogy egyszem fiúgyermek vagy a családban, anyukáddal élsz, apukád piás volt, csajozott, és lelépett. Anyukáddal jó volt a viszonyod, sok szeretetet kaptál tőle, mindig büszke volt rád, és óvón figyelte minden lépésedet. Persze, kaptál azért kritikát is, éppen azért, mert az anyukád azt akarta, hogy jó és rendes legyél. És itt jönnek képbe az üzenetek. Anyukád a felszínen azt üzeni neked, te jó vagy, fasza vagy, klassz vagy, belőled lesz valaki, akire ő büszke lehet. De nagyon lehetséges, hogy közben, természetesen nem nyíltan, hanem fű alatt, azt is üzeni: "Ellentétben apáddal. Nem lehetsz olyan, mint az apád." És ebben a pillanatban leszel megfosztva a választás lehetőségétől. Nyilván, lesz némi mozgástered, elutasíthatod a csajozást vagy a piát, de valódi választásod nem lehet, az egész "apát" nem utasíthatod el. Alapvetés, hogy a gyerek mindkét szülőjéhez ragaszkodik. Mindig. Vagyis ebben az esetben egy dolgot tehetsz: olyan leszel. Nem szeretheted, nem ismerheted, nem ismerheted el, hogy azért volt néhány jó tulajdonsága, mert ez le van tiltva. Egyetlen módja a kötődésnek az, ha olyan leszel. Ilyen esetben a rendszerdrámán kimondatjuk az anyával a felszabadító mondatot: "Lehetsz olyan, mint az apád, mert fele részben belőle vagy." Ezzel a kezedbe adjuk (anyukádon keresztül) a valódi választás lehetőségét: szeretheted az apádat úgy, hogy közben elutasíthatod azt a rosszat, amit vele kapcsolatosan tapasztaltál. Vagyis, ahhoz, hogy "kapcsolatod" legyen vele, egyáltalán nem kell olyannak lenned, amilyen ő. Így kapod meg az engedélyt arra, hogy az legyél, aki lehetsz vagy lenni akarsz.
De mehetünk még ennél mélyebbre is, a családrendszer szintjére, csak azért, hogy ne legyen ilyen egyszerű. :) Tegyük fel, hogy nő vagy, a konkrét családodban látszólag minden rendben, te mégis azt tapasztalod, hogy az aktuális párod a fontos döntésekben soha nem áll melléd, és a végén valahogy mindig egyedül maradsz.  Könnyen lehet, hogy itt nem az engedély hiányzik, hanem történt egy sorsátvétel, vagy egyszerűen képviseletben vagy. Mondjuk egy nagypapának volt egy nagymamát megelőző kapcsolata, ahol született egy gyerek (legyünk jóindulatúak: nagypapa nem is tudott róla), és a nő egyedül volt kénytelen felnevelni azt a gyereket. Ezzel az illető hölgy bekötődött a családrendszerbe anélkül, hogy bárki is tudna róla. Valakinek képviselnie kell, és éppen te vagy az, aki gyerekként kijavítottad a rendszerhibát, és leköveted ugyanazt a sorsot, amit ő élt meg. Akár sorozatosan, mert valakinek képviselnie kell. Vagyis az, amit csinálsz, vagy ami történik veled, a legcsekélyebb mértékben sem te vagy (leszámítva a hajlandóságot), egyszerűen viszed valaki nehéz sorsát, akit a család nem akar észrevenni, talán azért, mert nem is tud arról, hogy lenne mit észrevenni. A rendszerdrámán egy ilyen történet biztosan előjön, vissza lehet adni a sorsát annak, akihez tartozik, és mehetsz tovább, immár ettől a tehertől szabadon.
Még mélyebben a karmikus mintákat találjuk, azokat, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy régi történetekért vezekeljünk, álljunk bosszút, vagy elvigyük ezeket a sztorikat a végkifejletig. De ez már egy másik poszt témája.
Szóval, mit tehetsz, ha már eleged van abból, hogy állandóan ugyanazt a történetet éled meg, más-más szereplőkkel, de ugyanazon, gyomorszorító végeredménnyel? Ad 1. (bocsi, de) lehet, hogy egyszerűen hülye vagy, és ostobán kezeled a helyzetet. (terápiával és őszinte beszélgetéssel javítható) Ad 2. Nincs engedélyed, hogy úgy élj, ahogy szeretnél. (pszichoterápiával és rendszerdrámával javítható) Ad 3. Átvetted, és most viszed valakinek a sorsát, akiről esetleg nem is tudsz (rendszerdrámával javítható). Ad 4. Karma (rendszerdrámával előhozható, és esetleg javítható).

Ne felejtsétek: a célunk ezen a világon, hogy a lehetőségekhez képest boldogan éljünk, és ez megér némi fáradtságot.



UI: Azoknak, akiket érint. Nagy ölelés és pííííísz.

"A hallgatás sötét leple"

Az Élet Menete, Holokauszt. Tudom, hogy nagyon sokaknak tele a hócipője a témával, mert lépjünk már túl ezen, át a 21. századba, nézzünk előre, ne hátra állandóan. Természetesen, ezeknek a sokaknak igazuk van, és valószínűleg elfogadták a poláris világ alapvető törvényét, miszerint egyszer győztes vagy, máskor vesztes, egyszer bűnös, máskor áldozat, egyszer kutya, aztán meg villanyoszlop (ezt szokták karmának is nevezni). :) Nem is politikai vagy történelmi szempontokból kívánom most megidézni a Holokausztot és a haláltáborokat,  ezt megtették nálam értőbbek, és teszik is folyamatosan. Számomra sokkal izgalmasabb a családi rendszer dinamikája.
Tudjuk, hogy amikor Isten feltűnt Izraelben, és a zsidók (!) egyedüli istenévé lett, gyakorlatilag eltörölte azt a régi törvényt, miszerint az apák bűnei a fiúkra szállnak, és ragaszkodott ahhoz, hogy csak a bűnös bűnhődjön. Ez szép és igazságos, de nagyon úgy tűnik, hogy a rendszerdinamika a maga törvényszerűségei mentén működik. A Holokausztnál maradva, a rendszert egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondol a náci vagy nyilas nagypapa, dédnagypapa (általában férfiakról beszélünk, de mindez nőkre is vonatkozhat) a saját tettéről, vagy a piros, kék, zöld emberekről. A rendszer számára a gyilkosság bármilyen formája bűn, és mint ilyen, rendszerhiba. A hibát pedig ki kell javítani, különben szétesik az egész család. Az elkövető a bűnnel (esetünkben gyilkossággal) örökre összekapcsolódik az áldozatával, ilyen módon az áldozat is a család részévé válik. Logikusan, az elkövető is az áldozat családjához fog tartozni.
Mi történik ilyenkor? A kulcs mindig a gyerek, a család legkisebb, legesendőbb tagja, a maga mágikus gondolkodásával, miszerint ha megtesz bizonyos dolgokat, akkor megváltozik a világ, vagy bizonyos események nem következnek be. ("Ha minden este háromszor kimondom, hogy abrakadabra, apa meg anya nem fognak veszekedni.") Tehát, jön a gyerek, "meglátja" a hibát a rendszerben, és nekiáll segíteni (nem "rászáll" a bűn, hanem felveszi magától). Ha nagypapa megbánást mutat, akkor esetleg segít neki vinni a terhet, mert szegény öreg egyedül nem bírja. Ha nagypapa tojik az egészre, esetleg még büszke is rá, hogy gázszerelő volt Auschwitzban, akkor viszont helyette fog vezekelni. Bármelyik megoldás komoly tünetekkel jár a gyerek, később felnőtt életében, ilyen lehet az örömre, boldogságra való képtelenség, depresszió, önsorsrontás, a "nem érdemlem meg" érzése és így tovább.
Hasonlóképpen, a Holokauszt-túlélők leszármazottai sem legyinthetnek a problémára, ha depressziósak, sikítófrászt kapnak a nyári táboroktól, esetleg pánikrohamot a német nyelvtől, akkor feltételezhetően náluk sincs rendben a családtörténet. Ők a lelkükben általában ott ragadnak a haláltáborokban vagy a Duna partján, nem ereszti őket a családi trauma, és pont annyira nem élnek, mint azok, akik belehaltak az összeurópai elmebajba.
Még súlyosabb lehet a helyzet, ha a családban titokként van kezelve akár a nagyszülő/dédszülő szerepe a népirtásokban, akár az, hogy a családtagok egy része táborokban halt meg. A titok mérgez, szorongást, félelmet gerjeszt. A hagyományos hellingeri állításokon a titkot általában nem feszegetik, meghagyják azoknak, akikhez tartozik. A rendszerdráma viszont mindig a titok nyomába ered, mert nézete szerint minden információ, ami a rendszerhez tartozik, a rendszer tagjainak közös ügye.
Optimális esetben a végkifejlet valóban az, hogy meghagyjuk az áldozatoknál a sorsukat, a bűnösöknél a bűnüket, hiszen az az övék. De a rendszerdráma tapasztalata szerint, hogy ez megtörténhessen, előbb közel kell menni hozzájuk. Átélni, átérezni, megérteni, elfogadni. Látni, hogy az áldozatok erősebbek, mint valaha, emelt fővel vállalják a sorsukat, és büszkék is, mert a sok megpróbáltatás ellenére mégis fennmaradt a család.
A másik oldalról pedig, a nagypapának/dédapának el kell fogadnia, hogy a bűne kirekesztette őt a családjából, észben tartják, hogy oda tartozik, de elválaszthatatlan attól, amit tett, és azzal pedig nem tudnak azonosulni.
Egy Holokauszt-állításban, amikor megtörtént az áttörés, és a nyilas nagypapa szinte összeroppant a bűn súlya alatt, mind az unokája, mind a túlélők képviselője felállt, egymás mellett, egymást kézen fogva. Mert megtörtént, innentől kezdve már nem az ő dolguk, ráhagyták az áldozatokra és az elkövető(k)re. Az a múlt, ez pedig a jelen, a jövő meg valahol arrafelé van, el kell indulni. Szép jelenet volt. Ez jutott eszembe, amikor a német SS katonák és egyéb, elkötelezetten náci nagyszülők leszármazottait hallgattam arról beszélni, hogyan jöttek rá, hogy a drága nagypapa, akinek a térdén lovagoltak, pár évvel azelőtt milyen rémségeket tett. Meg arról, hogy ez akkora megrendülést okozott nekik, hogy valamit tenniük kellett, és így indult el az Élet Menete, először 2007-ben a magasan antiszemita Thüringenből Dachauba. Mint egy nagy, nemzeti rendszerdráma, riszpekt.
Természetesen, még mindig mondhatják sokan, hogy oké, az én családomból senki nem halt meg táborban, és a dédpapi meg nem csinált semmi rosszat. Azon túl, hogy soha nem tudhatod biztosan, mit csinált a dédpapi (vagy ki hol halt meg), ld. családi titok, logikázzuk csak tovább ezt a rendszerdramatikus szemléletet. A nagyobb rendszert, a társadalmat kis rendszerek alkotják,  így a kis rendszerekben lévő információk kisebb-nagyobb mértékben a társadalom minden résztvevőjére tartoznak, hatnak, érintik. Minél távolabb vagyunk időben-térben, annál kevésbé érezzük át, ez természetes, de attól még volt, létezett, megtörtént a "civilizált" Európa kellős közepén. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egy még nagyobb rendszert véve (emberiség), történtek/történnek hasonló barbárságok, csak néhány példa: kurdok, Kambodzsa, napjainkban Szíria és Afrika. Ezektől messze vagyunk térben, a Holokauszttól egyre távolodunk időben, ennek ellenére láthattuk a nemzedékeken átívelő hatást. Ha nem vagyunk elsődlegesen érintettek, talán elég is, ha elraktározunk egy kis, piros felkiáltójelet az agyunk (lelkünk) egy zugában, azzal a zárójeles megjegyzéssel: attól, hogy ma kutya vagy, holnap még bőven lehetsz villanyoszlop. Béke!