Ál(tan)mese

Mottó: "Nagy az Isten állatkertje..."


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ember. Ez az Ember élte az életét, jól-rosszul, úgy, ahogy. Mint mindannyian. Volt családja is, szülei, felesége/férje, párja/társa, gyerekei, és barátai, valamint, problémái is voltak. Ezeket gyorsan bedugta a hátizsákjába, hogy ne zavarják annyira. 

Szenvedett is, mindenféle dolgoktól, néha el is gondolkozott azon, hogy talán ez így nincs rendben, de aztán fölfújta magát, és a szenvedéseit is bedobálta a hátizsákjába, ne is lássa őket. Viszont, egyre dühösebb lett, maga se értette miért. Szeretett volna szilárd talajt érezni a lába alatt, de csak lebegett a semmiben. Szerette volna a kezében érezni a kormányt, de csak a levegőt markolászta. Szeretett volna repülni, de iszonyatosan nyomta a hátát a teli zsák. Várakozott, majd egyszer, talán. Kinőnek a szárnyai, és akkor végre szárnyalhat a kék égben. 

Szárnyak ugyan nem nőttek, de nőtt valami más. Egy apró, szerény tumor az egyik szervén, most mindegy melyiken. A picurka daganat megérkezett, és várakozott. Teljesen tisztában volt azzal, hogy mi a sorsa: őt felkiáltójelnek küldték, csak röpke időt fog a meg nem nevezett Szervvel eltölteni. Így aztán igyekezett nem túl szoros kapcsolatba kerülni vele, nehogy túlságosan fájjon az elválás. 

Egy napon a daganatot észrevette az Orvos, így az Ember is tudomást szerzett róla. Meghallgatta az Orvos fejtegetéseit arról, hogy mit kéne tenni, aztán hazament, és baromira elkezdte sajnálni magát. Akkor már képtelen volt a hátán feküdni, inkább csak oldalt, meg hason, mert annyira teletömte a hátizsákot, hogy az púpként dudorodott a hátán. Csak feküdt ott, oldalt és hason, szánta magát, egészen addig, amíg el nem aludt. Álmában listát írt, és amikor felébredt, már komolyan azt téveszmézte, hogy ő a Mikulás. 

Úgy döntött, szétosztja az "ajándékokat", amelyeket a zsákjában eddig cipelt. Kapott belőle mindenki, a szülei, barátai, felesége/férje, párja/társa, gyerekei. Dühöt, fájdalmat, frusztrációt hajigált mindenki csizmájába, akit csak ismert. Reménykedett, hogy ettől könnyebb lesz, de tévedett. Más ötlete nem lévén, végül, ahogy a mesékben a legkisebb fiú, ő is úgy döntött, vándorútra indul, hogy segítséget találjon, 

A kis tumor közben várt, és komolyan, mindent megpróbált, hogy ne nőjön, de annyira unatkozott, hogy végül barátságot kötött a Szervvel, hogy ne legyen annyira egyedül. Kicsit nagyobb lett a boldogságtól, mert lett egy barátja. 

Az Ember pedig vándorolt. Útja során találkozott a Varázslóval, az Írásfejtővel, a Kóklerrel. Mind megpróbáltak neki segíteni, nem ingyen persze, hanem hamubansült pogácsáért, amit még az édesanyja meg a felesége/férje, párja/társa csomagolt az övtáskájába. 

Végül hősünk belebotlott a Gonosz Keleti Boszorkányba. Aztán hamarosan a Gonosz Nyugati Boszorkányba is. Ezek mindketten megigérték, hogy naőkaztán megszabadítják a tumortól. Igen ám, de mindegyik mást javasolt. Ráadásul, mivel gonoszok voltak, meg kelet-nyugatiak, ráadásul, boszorkányok, egymással is összevesztek, hogy melyikük tudja a tutit. Így aztán az Ember hol ezt csinálta, hol azt, és egyáltalán nem lett jobban. Néha-néha összefutott az Orvossal is, aki nem igért semmit, így nem is állt szóba vele. A kis tumor reményei újra és újra szertefoszlottak ilyenkor. 

A Feleség/Férj, Pár/Társ, a Gyerekek, a Szülők, a Barátok hiába küldtek az Ember után számtalan postagalambbal számtalan üzenetet, Ő nem válaszolt rájuk. Na jó, az üzenetekhez csatolt hamubansült pogácsát azért megtartotta, mert kellett a Boszorkányoknak. 

A tumor egyre nagyobb lett, teljesen összenőtt a Szervvel. Egyre kevésbé emlékezett küldetésének eredeti céljára. Hogy ő tulajdonképpen egy kis figyelmeztetés lett volna, akitől meg kell szabadulni, és aztán nekiállni a feladatnak. Minél nagyobb haverságba keveredett a Szervvel, annál inkább szeretett volna felfedezni, más helyeket megismerni. Unatkozott, mondom. 

Végül, barátja révén, bekerült a vérkeringésbe. Lepacsizott a Tüdővel, a Májjal, a Gerinccel. Halálosan jól érezte magát. Egyszer, talán egyszer még, eszébe jutott, hogy nem is szabadna mindenhol ott lennie, és támadt egy kis lelkifurdalása. Átgondolta, aztán legyintett: rajta aztán nem múlott semmi, ő csak egy daganat. És nem, egyáltalán nem rosszindulatból tette, amit tett. Egyszerűen, ez a természete, ő egy konkvisztádor. 
Az Ember, na ő igen, előtte ott volt a lehetőség. De az Ember a csodát várta, na meg a Boszorkányokkal szeánszolt, ergo, nyilván nincs kifogása az ellen, hogy ő most itt poharazgat a szerveivel. Ha meg így van, akkor megy, és körülnéz kicsit, hátha akadnak új cimborák.

Az Ember közben egyre soványabb és gyengébb lett. Nem értette. Hiszen megnevezte a bűnbakokat, akik ezt tették vele, akik felelősek a daganatáért. A betegségéért. Az elbaltázott életéért. Meg is kövezte őket, haraggal, gyűlölettel, fájdalommal, tehetetlenséggel. Minden dobása talált, látta az arcukon a pokol sötét árnyékát. Mennyire megérdemlik! De mégsem jobb, sőt, csak rosszabb, minden egyes nap. A zsákja is nehezebb lett, már a gerince is meghajlott tőle. Mi a fene?! Pedig ő nem hibázott, vele mindig, mindenki olyan kegyetlen volt, és igazságtalan. A világ is kegyetlen volt és igazságtalan. Ő nem hibázott, értem?!

Amikor meghalt, pontosan úgy járt, mint a pap, aki belefulladt az áradó vízbe, mert valami nagyra vágyott, valami különlegesre, lángpallossal védelmező angyalokra, akik kirepítik őt a szárazföldre, isteni jelre, hogy ő fontos, fontosabb, mint mások, a gyarlók. Szent Péter akkor (állítólag) megvonta a vállát: három csónakot is küldtünk érted, nem szálltál fel, így jártál. 

Most (talán) azt mondja: barátom, zárójel: faszkalap, kaptál intő jelet. Javíthattál volna. Mégis, mit képzeltél, mit várunk tőled, keresztrefeszülést?!
Aztán még hozzáteszi: a világ nem kegyetlen, csak kegyetlenül közömbös. Te meg pontosan az vagy, amit teszel. Amit tettél.
Szóval, nevezhetsz egy ismétlőkörre.
Vége (?)

Anyám napja

"And remember the truth that once was spoken: to love another person is to see the face of God."

Ki ebben hisz, ki abban. A zsidó és/vagy keresztény Istenben. Abban, hogy szenvedésre teremttettünk, és végső célunk a nemlétezés. Sok istenben. A Természetben. Saját magában. A Vezérben. Abban, hogy ő jó, szép és okos. A materializmusban, vagy úgy, hogy itt van valami, aztán meg a nagy semmi, vagy úgy, hogy itt sincs semmi, és ott meg pláne. Változat még ezer van, de olyan nem létezik, hogy valaki ne hinne valamiben. Ez alap. 

Rendszerállító vagyok, rendszerszinten pedig nincs halál. A szüleid, nagyszüleid, dédszüleid bármikor előléphetnek, érzéseik, véleményük, történeteik vannak. Megjelennek a semmiből "entitások", akik körbeállnak téged, reflektálnak az aktuális problémádra, vitatkoznak, próbálnak segíteni. Léteznek emberek, "látók", akik tudni vélik, hogy ezek annak a csoportnak a tagjai, akik elengedtek téged ide, erre a helyre, a poláris világba, hogy tapasztalatokat szerezz. Jelenlétük furcsa módon megnyugtató. 

Pár hónappal ezelőtt egy ilyen lélekcsoport-állítást csináltunk a korelnök csoporttagunknak. A praxisomban először. Úgy zajlik, hogy áll a témahozó képviselője, és aki a csoportból úgy érzi, hogy dolga van odabent, az a székével együtt bejön, és úgy helyezkedik el, hogy a lába ne érje a földet. Ezzel jelezzük, hogy az illető nem ebben a "dimenzióban" van. Nem az a lényeg, hogy ilyenkor mi történik. A narratíva másodlagos. A légkör, a hangulat, az üt, de iszonyat nagyot. Behúz mindenkit, állításvezetőt, külső körben ülőt, szereplőt, tulajdonost, kivétel nélkül. Igazából verbálisan megfoghatatlan az a nyugalom, béke, szeretet, időtlenség. Mintha egy hatalmas mosolyban ülnél. Megunhatatlan, abbahagyhatatlan.

Én ebben a hatalmas mosolyban hiszek.

Amikor kiderült, hogy anya beteg, elmeséltem neki, amit láttam. Csak néztük egymást, és folyt a könnyünk. Tudtuk, már akkor. 
A kórházban egyszer állítólag azt mondta: "Istenhívő, istenfélő ember voltam. De már nem vagyok." Talán akkorra látott már néhány snittet abból a világraszóló mosolyból. Arra nem is merek gondolni, (bár hízelgő lenne), hogy talán nekem is hitt. 

Apám, aki anyámban hitt, és kettőjükben, és most összetört, és nem hisz semmiben, azt kérdezte, hogy oké, de ha van az a másik hely, ahol annyira jó, és minden egyértelmű, akkor mi a fészkes fenének jövünk újra meg újra ide, ahol csak a küzdés van, meg a szopóroller, meg a szenvedés. 
Azt válaszoltam, hogy hedonisták vagyunk, kell a szex, a sült kolbász, meg a sörös-kemencés csülök. Legyintett.

Pedig ezt a kérdést én is számtalanszor feltettem. Elhiszem, hogy leszületünk, testet öltünk, célunk van ezzel. De mi lesz a tapasztalattal? Van egy Könyvtár, ahol gyűlnek a tapasztalatok a poláris, fizikai, testi világról? Szabadon hozzáférhető, vagy van tagsági díj? Kezdenek valamit ezzel az egésszel ott, a másik világban? Ha igen, mit? Mi az értelme? Mert ha nincs ilyen, ha nincs értelme, akkor ez a Föld valóban csak egy büntetőtábor, mi pedig, a másik dimenzió törvényei szerint, fegyencek vagyunk. A Föld meg egy Ausztrália a multidimenziós valóságban.

Sokan giccsesnek tartják a "Csillagok között" című filmet. A számomra katarzis volt, mindannak a borzalomnak a közepén, ami velünk történt az utóbbi hónapokban. Úgy érzem, megértettem valamit. Megértettem Jézust. Nem, nem az Isten Fiát, meg a hasonlókat, nem lettem se vallásos, se templomjáró. Az embert értettem meg, aki egy ihletett pillanatban átlátta ennek a poláris világnak a működését. És ehhez semmi köze a papjainak, az egyházaknak, az intézményeknek, amelyek ráépültek, és hasznot húznak belőle. 

Ha a szeretetet követed, mindig oda kerülsz, ahol lenned kell.

A kérdés az, képes vagy-e, elég bátor vagy-e szeretni egy olyan világban, ahol ezt a szeretetet, vagy a szeretett személyt bármikor elveszítheted? A másik dimenzióban a szeretet végtelen, stabil, időtlen. Itt ingatag, illékony, tűnékeny. És mégis, az egyetlen bátorságpróba, amiért érdemes újra idejönni. 

A földön minden probléma alapvető forrása a szeretet. amit nem kapunk meg, vagy képtelenek vagyunk adni. Az énfejlődés útján pedig odáig kell jutnunk, hogy ne válasszuk el egymástól a célszemély jó és rossz tulajdonságait, hanem kezeljük egyben, fogadjuk el, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei, és a jóságaival és hibáival együtt szerethető. Nem, ebben a világban nem lehet mindenkit szeretni, és nem is kell. Éppen ettől olyan fontosak számunkra azok, akiket tudunk. Azokat viszont kell, bátran, belemenősen, cseppet sem tétovázva. A veszteség lehetősége pedig csak értékesebbé teszi mindezt. Mert a szeretet él, akkor is, ha a tárgya már nincs körülötted. 
És ez az a tapasztalat, amit magaddal viszel majd abba a másik dimenzióba.


Ma egy sírnak vittem virágot. Sárga rózsát, hát persze. Pokolian fájt, és mégis, a világ legszegényebb embere lennék, ha nem fájna ennyire.
Nem ölelhetem meg, nem beszélhetek vele, de ott van, abban a végtelen mosolyban a hátam mögött.