Anyám napja

"And remember the truth that once was spoken: to love another person is to see the face of God."

Ki ebben hisz, ki abban. A zsidó és/vagy keresztény Istenben. Abban, hogy szenvedésre teremttettünk, és végső célunk a nemlétezés. Sok istenben. A Természetben. Saját magában. A Vezérben. Abban, hogy ő jó, szép és okos. A materializmusban, vagy úgy, hogy itt van valami, aztán meg a nagy semmi, vagy úgy, hogy itt sincs semmi, és ott meg pláne. Változat még ezer van, de olyan nem létezik, hogy valaki ne hinne valamiben. Ez alap. 

Rendszerállító vagyok, rendszerszinten pedig nincs halál. A szüleid, nagyszüleid, dédszüleid bármikor előléphetnek, érzéseik, véleményük, történeteik vannak. Megjelennek a semmiből "entitások", akik körbeállnak téged, reflektálnak az aktuális problémádra, vitatkoznak, próbálnak segíteni. Léteznek emberek, "látók", akik tudni vélik, hogy ezek annak a csoportnak a tagjai, akik elengedtek téged ide, erre a helyre, a poláris világba, hogy tapasztalatokat szerezz. Jelenlétük furcsa módon megnyugtató. 

Pár hónappal ezelőtt egy ilyen lélekcsoport-állítást csináltunk a korelnök csoporttagunknak. A praxisomban először. Úgy zajlik, hogy áll a témahozó képviselője, és aki a csoportból úgy érzi, hogy dolga van odabent, az a székével együtt bejön, és úgy helyezkedik el, hogy a lába ne érje a földet. Ezzel jelezzük, hogy az illető nem ebben a "dimenzióban" van. Nem az a lényeg, hogy ilyenkor mi történik. A narratíva másodlagos. A légkör, a hangulat, az üt, de iszonyat nagyot. Behúz mindenkit, állításvezetőt, külső körben ülőt, szereplőt, tulajdonost, kivétel nélkül. Igazából verbálisan megfoghatatlan az a nyugalom, béke, szeretet, időtlenség. Mintha egy hatalmas mosolyban ülnél. Megunhatatlan, abbahagyhatatlan.

Én ebben a hatalmas mosolyban hiszek.

Amikor kiderült, hogy anya beteg, elmeséltem neki, amit láttam. Csak néztük egymást, és folyt a könnyünk. Tudtuk, már akkor. 
A kórházban egyszer állítólag azt mondta: "Istenhívő, istenfélő ember voltam. De már nem vagyok." Talán akkorra látott már néhány snittet abból a világraszóló mosolyból. Arra nem is merek gondolni, (bár hízelgő lenne), hogy talán nekem is hitt. 

Apám, aki anyámban hitt, és kettőjükben, és most összetört, és nem hisz semmiben, azt kérdezte, hogy oké, de ha van az a másik hely, ahol annyira jó, és minden egyértelmű, akkor mi a fészkes fenének jövünk újra meg újra ide, ahol csak a küzdés van, meg a szopóroller, meg a szenvedés. 
Azt válaszoltam, hogy hedonisták vagyunk, kell a szex, a sült kolbász, meg a sörös-kemencés csülök. Legyintett.

Pedig ezt a kérdést én is számtalanszor feltettem. Elhiszem, hogy leszületünk, testet öltünk, célunk van ezzel. De mi lesz a tapasztalattal? Van egy Könyvtár, ahol gyűlnek a tapasztalatok a poláris, fizikai, testi világról? Szabadon hozzáférhető, vagy van tagsági díj? Kezdenek valamit ezzel az egésszel ott, a másik világban? Ha igen, mit? Mi az értelme? Mert ha nincs ilyen, ha nincs értelme, akkor ez a Föld valóban csak egy büntetőtábor, mi pedig, a másik dimenzió törvényei szerint, fegyencek vagyunk. A Föld meg egy Ausztrália a multidimenziós valóságban.

Sokan giccsesnek tartják a "Csillagok között" című filmet. A számomra katarzis volt, mindannak a borzalomnak a közepén, ami velünk történt az utóbbi hónapokban. Úgy érzem, megértettem valamit. Megértettem Jézust. Nem, nem az Isten Fiát, meg a hasonlókat, nem lettem se vallásos, se templomjáró. Az embert értettem meg, aki egy ihletett pillanatban átlátta ennek a poláris világnak a működését. És ehhez semmi köze a papjainak, az egyházaknak, az intézményeknek, amelyek ráépültek, és hasznot húznak belőle. 

Ha a szeretetet követed, mindig oda kerülsz, ahol lenned kell.

A kérdés az, képes vagy-e, elég bátor vagy-e szeretni egy olyan világban, ahol ezt a szeretetet, vagy a szeretett személyt bármikor elveszítheted? A másik dimenzióban a szeretet végtelen, stabil, időtlen. Itt ingatag, illékony, tűnékeny. És mégis, az egyetlen bátorságpróba, amiért érdemes újra idejönni. 

A földön minden probléma alapvető forrása a szeretet. amit nem kapunk meg, vagy képtelenek vagyunk adni. Az énfejlődés útján pedig odáig kell jutnunk, hogy ne válasszuk el egymástól a célszemély jó és rossz tulajdonságait, hanem kezeljük egyben, fogadjuk el, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei, és a jóságaival és hibáival együtt szerethető. Nem, ebben a világban nem lehet mindenkit szeretni, és nem is kell. Éppen ettől olyan fontosak számunkra azok, akiket tudunk. Azokat viszont kell, bátran, belemenősen, cseppet sem tétovázva. A veszteség lehetősége pedig csak értékesebbé teszi mindezt. Mert a szeretet él, akkor is, ha a tárgya már nincs körülötted. 
És ez az a tapasztalat, amit magaddal viszel majd abba a másik dimenzióba.


Ma egy sírnak vittem virágot. Sárga rózsát, hát persze. Pokolian fájt, és mégis, a világ legszegényebb embere lennék, ha nem fájna ennyire.
Nem ölelhetem meg, nem beszélhetek vele, de ott van, abban a végtelen mosolyban a hátam mögött.