Nincs igazságszolgáltatás, mert nincsenek abszolút igazságok. Elégtétel-szolgáltatás lehetne, értve ezalatt a tudatot, hogy nem lehet csak úgy, hogy nem lehet megúszni, hogy a bűnökért bűnhődni kell. De ez sincs.
Marad a sírás, a feltörő emlékek, a titok, amit csak keveseknek lehet elmondani, na meg a tünetek: az alacsony önértékelés, a pluszkilók mögé rejtőzés, a vágyak egy kapcsolatra, mert az embernek vágyai vannak és kész, és nagy nekigyürkőzés után a meghunyászkodás, a "nem érdemlem meg" érzés, és újra az egyenlőtlenség, a kontroll átadása vagy átvétele, újabb ugyanolyan kapcsolatok. Csalódás, másokban és magukban. Feszkó és boldogtalanság.
Tudtad?
Kiskorú gyerekek megerőszakolásáért, bántalmazásáért, gyakorlatilag: családon belüli folyamatos kínzásáért ma öt évet lehet kapni Magyarországon. Felfüggesztve. Csak jelzem. A fejét elfordító, szemét lesütő anyának, aki a gyerekekre dühös, mert azok bemószerolták a párját, mindezekért két év felfüggesztett jár. És valameddig nem találkozhat a gyerekeivel. Pontosabban, a srácok egy ideig nem láthatják az anyjukat. Na, ki is van itt büntetve?
Hogy a történet kerek legyen, a gyerekeket sokáig az apa nevelte, aki elég piás volt, és anyagilag is ramatyul állt, ezért a bíróság úgy ítélte meg, hogy jobb helyen lesznek az anya új családjában. Ahol már szintén volt három utód. A nevelőapa utálta a régi gyereket, és megkezdődött az évekig tartó pokoljárás. Öt év felfüggesztettért.
Epic fail, mondhatnánk. Meg azt is, hogy tévedni emberi dolog.
Tudtad,
hogy anyának, aki a kórházban hagyja a csecsemőjét, JOGAI vannak? Szülőiek, bizony. Nyilván, mert megszülte. Ha nem mond le róla, az övé. Azt csinálhat vele, amit akar. Például, eleve megakadályozza, hogy valaki örökbe fogadhassa a babát, és esetleg normális családban, szerető emberek között nőhessen fel.
Lesz anya és/vagy apa, akik azért nem követik el azt a hibát, hogy olyan hosszú időn át ne látogassák, hogy elvegyék tőlük a jogokat, lesz nevelőszülő, aki lutri, ha jó, akkor klassz, ha rossz, akkor szívás, és jön a lakásotthon vagy egyéb intézmény. Újabb felnőttekkel, gyerekekkel, akikhez alkalmazkodni kell, na meg, marad a nevelőszülő emléke, és az ún. szülők realitása, akikkel kapcsolatot tart. Vagy éppen nem, mert nem hajlandó. Van ilyen is, és olyan is.
Tökmindegy, ugyanannak az éremnek a két oldala.
Egyszer egy fiú azt mondta nekem, hogy ő egy betűt sem olvas, mert az anyja kiskorában folyamatosan arra kényszerítette, hogy olvasson, és ő most azért se, így döntött. Megkérdeztem tőle, hogy ez valóban az ő szabad döntése-e. Azt felelte, hogy igen. Többször is visszakérdeztem, de ragaszkodott hozzá, hogy ő szabadon.
Pedig a francokat.
Teljesen mindegy, hogy azt csinálod-e, amit a szülői hang sugdos a fejedben, vagy a gyökeres ellentétét, engedelmeskedsz vagy ellenállsz. Attól még a szülői utasítás uralja az életedet.
Csapdahelyzet. Felnőttként is nehéz felismerni, gyerekként meg pláne.
Kicsit általánosítva, a szülő uralja a gyerek életét.
Most itt biztosan többen felhorkannak, hogy persze, és amikor éjszaka ordít, és felkelünk, amikor az egész napunk arról szól, hogy neki jó legyen, amikor óvoda, iskola, szabadidősprogram, esti mese és társai, amikor rettegve várod éjszaka, és szó nélkül nyomod a kezébe a fogkefét, mert kicsit túlitta magát, és majd holnap cirkuszolsz vele, de holnap se, mert akkor meg állati rosszul van, mi az, hogy a szülő uralja?!
Igazatok van. És mégse.
Azt szoktuk mondani: alap, hogy a gyerek szereti a szüleit. Ezt a szót használjuk, mert egyszerű, és ezt szoktuk meg. Családállításban is, a hétköznapokban is.
Fordítva meg aztán még egyértelműbb, ugyebár: a szülő szereti a gyerekét, mert nyilván ezért hozta a világra.
Ne légy naiv.
Mert mi is a szeretet?
Vajon szeretet-e az, ami jórészt csak szenvedést, csalódást, fals reményeket hoz? És a zacit?
Gáz zacisnak lenni, szégyellnivaló, csúfolnak is érte a többiek a suliban. Persze, aki csúfol ezért, annak se valami rózsás a helyzete otthon, lehet, kap néhány pofont is rendszeresen, de családban élni más minőség, magasabb rendű, mint zaciban lenni. Akkor is, ha az se jó.
És persze, hogy emlékeznek rá, hogy otthon is gáz volt, (már, akinek jutott egy kevés az otthonból), nem volt kaja, ruha, meleg, apa és anya ordítoztak és veszekedtek, bántották is őket, de mindezt megszépíti a távolság, a nosztalgia és a vágy valami normális után. Ami most már talán lehetne.
De valahogy még sincsen.
Apa és/vagy anya mintha nem igyekezne annyira.
Mert nem jön el a várva várt találkozóra, és elfelejt erről szólni. Vagy nem felejt el, csak arra hivatkozik, hogy nincs pénz.
Vagy anya kivirul, mert hurrá!, nincs többet felelősség, elkezd élni, és esze ágában sincs hazavinni a skacokat.
Vagy telefonál, hogy amennyiben a kölök nem kap zsebpénzt, el se induljon, mert nem tudja fogadni.
Aztán mégis hazamennek, és azt látják, hogy van vadiúj okosteló, meg nagyképernyős tévé (kölcsönből), többszázezres adósság, meg cigi és pia, csak kaja nincs a hűtőben, meg ágynemű, és fűtés.
A hétvégén azt eszik, amit a házban, otthonban pakoltak nekik. Ha jut. És fáznak is, és örömmel jönnek vissza a zaciba, de ott se elég jó, nyilván. Mert ott meg hiába keresik azt, amire vágynak.
A szeretetet, a feltétel nélküli elfogadást, a tudatot, hogy belőlük jó ember lehet/lesz, mert szerethetők, mert valaki, valami szülőféle, képes volt már őket úgy szeretni, hogy bízhassanak magukban.
És ahogy telnek az évek a zaciban, már magukban sem találják a szeretetet, csak valamiféle kiüresedett, tartalom nélküli, mindig reménykedő, mindig csalódó, kínzó, értelmetlen kötődést.
A vicc az, hogy ugyanezt találják magukban azok is, akik nemet mondanak a saját szüleikre, nem hajlandók megbocsájtani, nem hajlandók játszani ezt a "szeret, nem szeret" játékot. Egy fájó, üres helyet a lelkükben, amit nem tud betölteni semmi.
És a szülők? A szülők "kötődése" nem más, mint a tulajdonos ragaszkodása a javaihoz, a befektetéséhez, a későbbi, lehetséges erőforrásaihoz. Abba, hogy egy gyerek nem tulajdon, ne is menjünk bele, túl filozófikus. Talán arról sem érdemes beszélni, hogy egy földig rombolt lelkű gyerekből nem lesz egészséges, aktív, nagy teljesítményekre képes felnőtt. Sérült, sértett, bénult, tehetetlen felnőtt lesz belőle, ledugaszolt, energiát adni képtelen konnektorokkal, és letört tüskéjű csatlakozókkal. Arra, persze, jó lesz azért, hogy a tisztelt szülő lenyúlja az életkezdési támogatását, mert a régen hajszolt szeretet reményében nem fog ellenkezni, de minden pénz elfogy egyszer, és ekkor a szülő újra bebizonyíthatja, hogy milyen ótvar, kegyetlen, szemét is ez a világ, amikor majd megint megszabadul tőle. Vagy zsarolja, és megtartja rabszolgának, amíg teheti, és nem lázad fel.
Szarul hangzik ez a történet, ugye? Nem egy tündérmese. És más baj is van vele: nagyon-nagyon sokszor, túlságosan sokszor, igaz.
Hozzáteszem, a legmélyebb tiszteletem azoknak, akik a gyerekeik kedvéért mindent megtesznek, igyekeznek, hogy újra együtt lehessen a család. Akár poklot is járnak érte, tisztességesen. Az ő életük sem egyszerű.
Tudtad,
hogy százból, de lehet, hogy ezerből, csak egy ilyen gyerek lesz képes azzá válni, akivé lehetett volna, ha támogató, szerető szociális közegbe születik, vagy megkapja a valakivé váláshoz a megfelelő segítséget?
És azt tudtad,
hogy jórészt ezeken a gyerekeken múlik a jövőd, a nyugdíjad, a békés, járókeretes öregkorod, rajtuk, akikkel senki sem foglalkozik igazán, akik senkit sem érdekelnek? Akik tizenhat évesen már nem tankötelesek, akik operettszakmákat kapnak a kezükbe, de valójában soha, senki nem tanította őket semmire, ami hasznukra válhatna? Akiknek minden felnőtt ellenség, és mégis, veszettül vágynak az ellenség érintésére, elfogadására, őszinteségére, megértésére. Szeretetére.
Tudtad,
hogy a szegénység öl, butít, és csak nagyon ritkán tisztes, különösen manapság? És azt, hogy a hosszú időn át tartó anyagi problémák kimutathatóan csökkentik az agy kognitív kapacitását? Itt a cikk hozzá, nem vicc. Eléggé ördögi ez a kör.
Tudom,
te jól vagy. Most még. De eljön az idő, amikor tőlük függsz majd. Attól, ők mit tesznek vagy nem tesznek, mire lesznek képesek, mennyire lesznek önállóak, kreatívak, ügyesek, becsületesek. Egészségesek, lelkileg és testileg. Segítség kell nekik, védelem, hatékony oktatás, megfelelő tehetséggondozás. Zacin belül vagy kívül, mindegyiknek, zöldnek, kéknek, pirosnak. Pénz, pénz, pénz, mint a háborúhoz. Talán az egyetlenhez, ami tényleg jó célért folyik.
Tetszik vagy sem, de tényleg ők a jövő, az enyém, a tiéd, az övék, a miénk.
Ne kockáztass, szavazz rájuk igennel, akkor is, ha nehéz. Hogy ne ismétlődjenek meg a nyomasztó történetek újra meg újra.
Megéri, nézd csak!
