Kötődni kell...

Mottó: “Ez az otthontalanság otthona, benne anyád helyett egy mostoha szeretget unos-untalan.” Quimby

Kapcsolatokra vagyunk tervezve. Mármint mi, emberek. Tudom, ezt már leírtam párszor, máshol, talán másképp, és már uncsi, de fontos. A társas létre vagyunk előhúrozva, arra, hogy kapcsolódjunk, támaszkodjunk egymásra, vagy éppen támaszt nyújtsunk valakinek.*

Kötődünk a szüleinkhez, a rokonainkhoz, a barátainkhoz, boldog-boldogtalanhoz, néha akkor is, ha nem kéne. Arról is volt már szó, hogy az első kapcsolatunk anyukánkhoz fűz bennünket, és ennek mintájára alakítjuk aztán az összes többit. Ha minden jól megy, akkor felnőtt korunkban is biztonságosan tudunk emberekhez kötődni (“én oké, te oké, majd megoldjuk!”), lesz önértékelésünk, nem leszünk kapcsolatfüggők, stb. De mi van, ha nem? Mitől leszünk erőtlenek, miért megyünk bele egyenlőtlen viszonyokba, és miért maradunk bennük? Mi van a felszínen, és mi rejtőzik a mélyben?

Például, itt van Harlow és a majmok. Eléggé el nem ítélhető módon, az éppen megszületett kismajmokat elvette a mamájuktól, és kísérletezésbe fogott velük. Először is, készített két pótmamát: az egyiket drótból, a másikat puha szőrből. A drótanyánál volt a cumisüveg, a szőranyánál meg semmi se volt, amit a majmócának adni tudott. Csak álldogált ott, puhán és szőrösen. A kismajom pedig szívott egyet-kettőt a cucliból, aztán rohant a szőrmamához csimpaszkodni. Ezeket a menüpontokat váltogatta folyamatosan. Később, aljasul, megijesztették a majmocskát valami nagyfogú, hangos akármicsodával, ő pedig fejvesztve rohant szőrmamihoz, csimpaszkodni és panaszkodni. Egy újabb kísérlet során a majombabát egy nagy szobába küldték be, ami tele volt játékokkal, megvizsgálható dolgokkal, és a babák (a majmok is!) kíváncsiak. Szegény apróság, maga alá gyűrt egy rongydarabot, és azon ülve rettegett. A helyzeten az se változtatott, amikor betették neki a drótanyát a cuclival, tojt rá, csak a rongyát szorongatta. Bezzeg amikor megkapta a szőrmamát! Azonnal rohant, kapaszkodott, és lassan megnyugodott annyira, pusztán a szőrmama jelenlététől, hogy elinduljon felfedezni a szobát, kézbe és szájba venni az ott heverő, tuti cuccokat. Figyeled? A majmocskát nem érdekelte a kaja, csak a szőranya által nyújtott biztonság.

De az igazi érdekesség csak most következik, mert Harlow nem hagyta abba a kismajmok szivatását. Mivel azok imádták a szőrmamát, megberhálta úgy, hogy “büntessen”, sűrített levegővel tolja el magától a szerencsétlen piciket. És a kismajmok akkor is ragaszkodtak! Sőt, minél gonoszabb volt a szőrmama, annál jobban csimpaszkodtak, annál jobban vágytak a biztonságra, amit pedig már nem is nyújtott.

A.E. Fisher kiskutyákkal kísérletezett, három csoportra osztotta őket, az első csoportot szerették a kutatók, a másodikat mindig elhajtották maguktól, a harmadikat pedig hol megsimogatták, hol elkergették. Érdekes módon, a harmadik csoporthoz tartozó kölykök kötődtek a legjobban az emberekhez, akik ebből azt a következtetést vonták le, hogy a bizonytalanság valahogy része a kötődésnek, és szabályosan függőséget okoz. El is nevezték a jelenséget a polaritás elvének.

“A stressz, beleértve a bizonytalanságból fakadó mentális stresszt, a kötődés vagy szeretet egyik összetevője. Talán még a gyűlölet,  mint a szeretet poláris ellentétének megnyilvánulásai is valahogy megerősítik a szeretet.” (Fisher, 1955)

Gonosz, ugye? Mert amit jelent: fenébe a biológiával, nem azért szeretjük anyánkat, mert enni ad, hanem azért, mert így vagyunk tervezve, a szeretet és biztonság keresésére. Kapcsolatra. És minél inkább löknek el bennünket, minél bizonytalanabb a helyzetünk, annál jobban függünk a szeretett személy aktuális hangulataitól, valamint, mivel emberek vagyunk, folyamatosan szorongunk, és elkezdjük magunkban keresni a hibát. Mert kötődni kell, valakihez tartozni muszáj.

Talán Fairbairn volt az első, aki ezt így leírta. Részben azt, hogy már úgy születünk, hogy létezik egy csírája a személyiségünknek, energia és forma elválaszthatatlan egysége, amely majd az én vagy “szelf “, a “tárgy” (anya, apa stb), és a köztü(n)k lévő viszony hármasában fejlődik azzá, amivé fejlődni tud. (Asztrológusként ez számomra egy igen szívmelengető pszichológiai elmélet :) ) Nincs is semmi baj, ha szeretettel fogadnak és gondoznak bennünket, odafigyelnek ránk, szépen fejlődgetünk, építgetjük magunkat, tapasztalunk.

A probléma akkor keletkezik, ha anyánk/az elsődleges gondozónk, később apánk, aztán a szűkebb környezetünk nem reagál ránk, vagy nem megfelelő választ ad, ha a szüleink betegek, depressziósak, esetleg alkoholisták, talán még durvák is, megvernek, agresszívak, esetleg csak egy púpnak tartanak a hátukon. Mivel képtelenek vagyunk (gyerekként) megérteni, mi történik, hogyan lehet, hogy akiket mi ennyire szeretünk, azok nem szeretnek viszont, sőt, bántanak, és ez olyan hatalmas feszültséget okoz bennünk, hogy Fairbairn szerint lehasítunk a személyiségünkről (szelfünkről) egy részt, amibe belepakoljuk anya/apa összes olyan tulajdonságát, amitől szenvedünk, és tolerálhatatlan számunkra. A lehasított rész lesz a “rossz belső tárgy”, magunkba olvasztjuk, azonosulunk vele. (Nagyon egyszerűen: ha anyánk depressziós, mi is azok leszünk, ha apánk agresszív, mi verekszünk az iskolában.) Míg a megmaradt, úgynevezett “központi” személyiségrészbe a szüleink azon tulajdonságait építjük be tapasztalatként, ami bennük szerethető, vagy legalább is, elfogadható. Így keletkezik az “ideális tárgy”. Amikor, nem kis túlzással, azt soroljuk apánk pozitív tulajdonságaihoz, hogy ma este csak egy pofont adott, és nem szíjjal vert véresre. Vagy amikor anya megengedte, hogy mellette üljek, amikor nézte a tévét.

Természetesen, minél nagyobb a trauma, annál nagyobb a lehasított szelfrész, és annál kevesebb tér marad a boldog, felhőtlen tapasztalásra, a korlátok nélküli személyiségfejlődésre, a szabadságra. Mondja Fairbairn, és lehet vele vitatkozni, ahogyan azt sokan meg is tették. Természetesen, az elmélet ennél sokkal bonyolultabb, de a lényeg valahol mégis ez.

Mindenesetre, a rendszerállításon azt tapasztaljuk, hogy míg a felszínen hátat fordítunk apánknak/anyánknak, mert tudjuk, milyenek voltak, vagy mit tettek velünk, hogy elzárkóztak, nem voltak elérhetők, nem szerettek, esetleg bántottak is, addig a rendszerszinten egyszerűen oda akarunk bújni, hagyni, hogy megöleljenek, érezni, hogy odatartozunk, hogy elfogadnak, hogy szeretnek. Mert kötődünk, ha tetszik, ha nem. És ott a mélyben, ők mindezt meg is teszik. A rendszer szintjén teljesen elfogadhatónak tűnik az a mondat, hogy “Így tudtam az apád lenni. Nehéz volt az életed, de éppen ezért, ez egy nagyon értékes élet.” Ahogy azt Feldmár mondja valahol, elfogadjuk azt, hogy a múltat nem tudjuk megváltoztatni, átéljük ennek  fájdalmát, aztán megyünk tovább. Rendszerállítóként annyit tennék hozzá, hogy kicsit megkönnyebbülten, mert láttuk a dolgok mélyét is. És tudjuk, hogy értékes élet a miénk. Hát éljük is úgy.

A világbéke legyen veletek. 

*Létezik egy elmélet, a szociális agy teória (Dunbar, 1998), amely azt állítja, hogy azért lett ekkora agyunk, mert csoportban élünk. Pontosabban, a neocortexünk, az “új” agykéreg, amely a gondolkodási folyamatokat vezényli alapvetően, lett arányaiban sokkal nagyobb az agyunk többi részéhez képest. A főemlősöknél ez az arány nagyjából 50%, nálunk meg olyan 80% körüli. Röviden, Dunbar azt állítja, hogy az embernek (nem lévén se foga, se karma) létkérdés volt a csoport, egységben az erő alapon. Viszont a csoportban az is elengedhetetlen, hogy ismerd a többieket, tudd, kiben bízhatsz meg, ki fog hátba döfni alkalom adtán, kinek a lányát kérheted meg, anélkül, hogy szégyenkezve kéne elkullognod a háztűznézőből, kivel érdemes elindulni mammutvadászatra, és ki készíti a legtutibb tetoválásokat. Nos, a társas folyamatok és viszonyok észben tartására, kezelésére növesztettük meg ekkorára a neocortexet. Még azt is kimérték, hogy nagyjából 150 emberrel kapcsolatos információt vagyunk képesek többé-kevésbé eltárolni. Ha szeretnél kísérletezni, nézd végig a FB ismerőseidet, számold össze, hányan vannak, akikről valóban hasznos információkkal (hogyan dolgozik, lehet-e rá számítani, és ha igen, miben stb.) rendelkezel.