Poláris

Mottó: "Az életemnek két vége van..." PUF

Poláris világban élünk. Mindennek, ami van, létezik az ellenkezője is. Háború és béke, fekete és fehér, szép és csúnya, jó és rossz, fény és sötétség. Szeretet és gyűlölet. Nem lehetnek egymás nélkül.

Igen ám, de ami számomra a békeszerződés aláírása, az neked a háború kezdete. Ami neked túl sötét, az én szememet már bántja. Ami szerinted fekete, az lehet, hogy számomra nem éppen fehér, de talán szürke. Te úgy érzed, hogy szeretsz, de én gyűlöllek érte.

A szeretet hatalom, mondod. Igen, a tiéd, felettem, válaszolnám, ha merném, de nem merem. Ha vernél, könnyebb lenne. Egyértelműbb. De te nem ütsz. Csak arról beszélsz, milyen jó nekünk idebenn. Különleges, meleg, pihepuha, ringató. Nem engedünk be mást, ez a sok jó csak a miénk. Kívül minden bizonytalan, hideg, ellenséges. Bántani fognak, és te ezt nem akarod, te akkor is megvédesz. Engem, a kis butát, aki nem tudja. Te meg azt nem tudod, hogy én rohannék, megtölteném a tüdőmet friss levegővel, kihúznám magam, és hagynám, hogy megtörténjen velem. Bármi. Az élet, például.

A szeretet fegyver. Konkrétan a tiéd, ellenem, és persze, magadért. Értem én, vagyis, inkább érzem, hogy rettegsz az egyedülléttől. Hogy üres lennél nélkülem. Üres lenne az ágyam, a konyha reggelente, a kávéspohár. Mint a csont, ahonnan már kibányásztuk a velőt, sóval, paprikával a pirítóson, emlékszel? Naná, hogy emlékszel, te csak emlékszel. A mi dolgainkra. Amit együtt. Hát persze.

Nyakamon a nyakörv, kezedben a póráz, ha néha mégis ki kell mozdulnom. Aztán az, hogy te megmondtad, ott kint, na az aztán, fúj. Bezzeg itt, belül, itt minden rendben, itt csak mi vagyunk és szeretjük egymást. Megfulladok ebben a pállott, soha nem szellőztetett, hullabűzös, mindig gyertyafényes, mindig meghitt mocsárban. Nem látod, nem bánod, nem érdekel. Én nem számítok. Csak mi. Csak te. A te félelmeid, a te bizonytalanságod, a te akaratod. Hát legyen meg.

Megyek másképpen, bosszúból. Te pedig az ágyam mellett ülve végignézheted, hogyan. Kiélheted magad, még egyszer, utoljára, aggódhatsz, gondoskodhatsz, igazgathatod a takarómat. De nem tarthatsz vissza, már nem.

Aztán, mielőtt megsarkantyúznám a felhőmet, majd lenézek rád, mosolyogva. Na, ezt hogyan magyarázod meg magadnak? Pedig már nem is érdekel igazán. Csak a felhőm és a szabadságom.

Fura poláris világban élünk. Mindennek, ami van, létezik az ellenkezője is. Egyszerre, egyidőben, egymásba olvadva. A szeretet gyűlöletet szül, a bosszú megértéssé simul, a háború békét vajúdik. De nem mindegy, milyen áron. Figyeljetek egymásra.