Mindig mosolyog rád. Mert te olyan vagy, akire mindig mosolyogni kell, mondja. Tisztel. A bizalmába fogad, megosztja veled a titkait, a legbensőbbeket, legféltettebbeket. Mert te biztosan nem árulod el őt, rád lehet számítani. Te pedig mindent megteszel, hogy megfelelj, meghallgatod, sajnálod, vigasztalod, támogatod. Mert jónak lenni jó, ugye? Jót tesz az énképnek. Úgy láthatod magad, ahogyan ő lát: erősnek, kiegyensúlyozottnak, nagylelkűnek. Okosnak.
Amikor beüt a krízis, beállsz mellé. Hiszen ki érdemelné meg jobban, mint ő? Akitől annyi dicséretet, lelkesedést kaptál. Bármikor hívhat, üzenhet, és meg is teszi. Beavat, bevon. Küzd, megfogadja, pozitív. Tisztában van vele, hogy nélküled nem menne, és te el is hiszed, hogy össze vagytok kötve, együtt mozdultok, ez a te harcod is. De az ő diadalmenete, mindenki csodálja érte, bezsebeli az elismeréseket, kivirul, középpontba kerül, a legjobb formáját hozza. Néha megjegyzi, hogy mindezt neked köszönheti, de te már úgy érzed, inkább kapsz, mint adsz. Hálás vagy, ezért újabb energiákat tolsz oda, kívül maradsz a glórián, hadd álljon a reflektorfényben a valódi hős.
Aztán, mert minden csoda elmúlik egyszer, vége lesz, újra jönnek a hétköznapok. A hős egy ideig dicsősége maradékaiból éldegél, és te, mert még mindig mellette vagy, láthatod, ahogy lassan visszaváltozik egykori önmagává. Pontosan olyanná, pontosan ugyanazokkal a problémákkal, amelyekkel a krízis előtt is küszködött. Nem érted. Változtatni kéne. Valami nagy átalakulást vártál, energikus elindulást egy más úton, de minden ugyanolyan. “Igen, de…” Még mindig ott vagy, javasolsz, keresel, segítség után kutatsz. “Igen, de…” Halvány gyanú motoszkál benned, de mégis, az a rajongó pillantás… Még állsz, még vállt vállnak, még reménykedsz, hátha.
De jön az újabb válság, ugyanaz, ugyanúgy, vagy kicsit más és másképp, lényegtelen. Megint kellesz, sokkal inkább, mint régen. Megint kellenél. Taposhatnál, érte. De nem megy, nem bírsz, nem vagy képes. Kiürültél. Bizonytalanság, lelkifurdalás, döbbenet. Aztán (ha szerencsés vagy), rájössz. Megérzed magad előtt a fekete lyukat. Mindig éhes, mindent magába szív, semmit nem ad vissza. Ahogy állsz az eseményhorizonton, ahol egybefolyik múlt, jelen és jövő, hirtelen megérted: a fekete lyuk belőled van, te táplálod, kiszipolyoz, elvesz, múmiává szárít. Mindent akar, határok, korlátok nélkül. Nincs köztetek semmiféle szerződés, a szerződést ő már régen megkötötte saját magával. Sorskönyvet írt, amelyhez te és a hozzád hasonlók csak asszisztáltok, a megvalósítás fontos, ám érdektelen elemeiként. Használ, kihasznál, elvesz, elvár, manipulál, ám közben sűrű, fekete, áthatolhatatlan, és bármikor készen áll arra, hogy teljesen beszippantson. Becsapott, elárult, és szégyelled magad.
De most dönthetsz. Most, hogy már látod a valóságot, azt hogy igazából te vagy a hős. Még nem késő, vágd el a kötelet egy határozott mozdulattal, hogy újra magadnak ragyoghass. Mert minden ember csillag. És néhány ember fekete lyuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése