Naszóval, van a szent és sérthetetlen család, ugyebár. Férfi, nő, házasságban, csemetékkel, akik a legfőbb produktumok, a kapcsolati siker mércéi, a házasság zászlóshajójának orrán az az izé, tudjátok, valamilyen szoborcsoport. Hajunk lebeg a szélben.
A család az elsődleges szocializációs közegünk, itt tanulunk meg mindent, amire a későbbiekben szükségünk lesz. Szeretni, kötődni, szabályokat követni, szabályokat megszegni, konfliktusokat megoldani, örülni magunknak, örülni egy másik embernek. A család kincs. Már akkor, ha funkcionális, ha dinamikus kapcsolatban áll a külvilággal, ha leválasztódik, de egyben kapcsolódik is, ha az alrendszerei (szülői, testvéri) elkülönülnek, de ugyanakkor rugalmasak, és így tovább. Ha mindenki a helyén van, és megfelelő viszonyt tart fent a többiekkel. Innen visszük a mintáinkat arról, hogy hogyan is kell élni.(!!!!)
És most figyeljetek: a család alapja a párkapcsolat, férfi-nő, férfi-férfi, nő-nő között, tökmindegy a lényeg szempontjából. Erre épül fel ugyanis minden, a két felnőtt közötti, ideálisan szeretetteljes kapcsolódásra, amely aztán összeköltözésben, házasságban vagy valamilyen szándéknyilatkozatban manifesztálódik. És a családi életciklusnak megfelelően, ebbe a kapcsolatba érkeznek meg a sarjak, organikusan vagy más módon, pl. örökbefogadással. Kész az installáció, mehet a muri.
Aztán telik-múlik az idő, a két felnőtt csinálja a dolgát, ki-ki, amit vállalt, kezdetben anya otthon, apa a munkahelyen, de persze fordítva is lehet, ebben a mai világban. Mostantól mindenki értelmezze a mondandómat a saját helyzetére, vagy elképzelései szerint, én maradok a hagyományos felállásnál, mert még mindig ez a jellemző(bb). Szóval, mintha kezdene akadozni a műsor, kátyúsabb az út a szekér alatt, zátonyosabb tengerrészre jutott a naszád. Van ilyen. Apa egyre többet melózik, anya egy idő után igazából nem is bánja, van elég gondja-baja. Különben is, ha a pacák hazaesik a tízórás munka után, még arra is képes, hogy ő csinálja a vacsit a gyerekeknek, mesél is, meg a hétvégén is mindig elviszi őket valahová, egy igazi aranyszívű cukorbogyó az az ember. (Ellenkező megélésben: az a rohadék, még itthon is csak dolgozik vagy alszik, a kölkökkel csak a minimálisat, én is melózok, és itthon is mindent nekem kell...) Igaz, hogy a cukorbogyó/ szemétláda/ anyakirálynő/ a család motorja félévvel ezelőtt vágta hozzám az utolsó, kizárólag nekem szóló, emberi kommunikációként értelmezhető félmondatot, de végül is, jó csapat vagyunk, megy az a szekér, ha döcögősen is néha. Van ilyen. Lényeg, hogy a gyerekek ügyesek, szépek, okosak, és ebből a távolságból olyan boldognak tűnnek.
Ezért érdemes, sőt, csak ezért érdemes. Élni és meghalni, és nem kézbe venni azt a vasrudat, amit már hónapok óta nézegetsz a garázsban, és beleverni a térdhajlatába annak a másiknak, és üvöltve kérdezni, hogy hol vagy, hol vagyunk, mi a fene történik velünk, ha minden ennyire rendben van, akkor mitől vagyok ilyen kib@szottul boldogtalan?!
De ott vannak a gyerekek, ők annyira klasszak, minden örömök forrásai, mosolyognak, kacarásznak, és annyira büszkék lehetünk rájuk, jó tanulók, jó sportolók, zenélnek is, mindenki szereti őket, mindenki csodál bennünket, milyen fantasztikus család is vagyunk mi, ugye.
És egyikkel, vagy akár mindegyikkel, van valamilyen probléma. Talán nem is súlyos, apróság, amiről lehet beszélgetni, lehet aggódni miatta, lehet vállt vállnak vetve nekiállni megoldani, segíteni annak a szegénynek. Mert amúgy meg annyira ügyesen csinálja. És nem, nem nehezíthetjük a helyzetét azzal, hogy mi, felnőttek, nem vagyunk jól és jóban, nem állunk mögé, nem támogatjuk, esetleg azzal is foglalkozunk, ami velünk van, éget és lassan gyilkol. Ez a dolgunk, hogy segítsük a család kincseit. Kitartunk, a végsőkig. Miatta/miattuk, értük bármit. Fogcsikorgatva, nem egymással, hanem egymás mellett élve. Egymás mellett elélve.
Kezditek beérezni a görényeffektust? Amikor azt mondja a görény a tyúkólban, hogy itten annyira, de annyira büdös van, és én innen ki nem megyek addig, amíg itt bent ennyire nagy a bűz?!
A gyerek a leggyengébb láncszem a családban, tehát ő lesz az úgynevezett tünethordozó. A diszfunkcionális működés áldozata, ha úgy tetszik. A diszfunkcionális működés pedig azt jelenti, hogy a tökéletes család felnőttjei kezdik összekeverni kicsit a kapcsolatokat. Elfelejtik, hogy ezt az egész, család nevű bizniszt ők kezdték el annak idején, ketten. Mivel azonban a kettőjük kapcsolatával nem tudnak vagy nem akarnak mit kezdeni, mert nehéz, kényelmetlen, kudarcos és különben, idejük sincs rá ebben a nagy rohanásban, a család megtartásának terhét és összes felelősségét a gyerekeikre rakják. Bizony, kedveseim, csak nézőpontot kell váltani ahhoz, hogy kiderüljön, az önfeláldozás álcája mögött a kényelmetlen élethelyzetek megoldásának áthárítása bújik meg. És a markába röhög.
A gyerekek miatt kell frusztráltnak, boldogtalannak lenni, elsivatagosodni, na meg szenvedni.
Miattuk kell. Szájig. A szarban. Élni. Az ő érdekükben kell a gyávaság, tehetetlenség, szembenézni képtelenség összes féltégláját a hátizsákjukba pakolni. Hadd vigyék ők. A kimenekülő szülők helyett.
Néha-néha bekacsint az a bizonyos harmadik is, de ők nemnemsoha, vagy mégis? Na jó, talán egy kicsikét, mert úgy kell az a pár pillanatnyi felszabadult boldogság, mint egy falat kenyér, vagy mint egy korty víz (sör) kéne a Holdon, valahol az egér alakú folt közelében.
És ezt, meg hasonló harmóniákat kísérelnek meg helyettesíteni a gyerekekkel való kapcsolattal, és ezzel egyidőben meg is indul a játszma a srácokért, akik túlfontosodnak, és minden, de tényleg minden róluk szól.
Ez az Eric Berne egy dög volt, úgy ám. Ő mondta azt, hogy minden játszma az intimitás elkerüléséről szól. Éppen azzal az emberrel, akivel az intimitás létszükséglet, lélegzet, oxigén. Lenne. Passzentos, nem?
Valamint azt is ő mondta, hogy vannak nyílt és rejtett szülői üzenetek, a diszfunkcionális és intimitást nélkülöző párkapcsolati/családi működés következményei, amikkel klasszul elbarmolhatjuk a gyerekeink életét.
Lássunk egyet, csak példának.
Apa: "Rám támaszkodhatsz, segítek, hogy elérd, amit akarsz."- nyílt üzenet, viselkedéssel megerősítve. "Csak csináld gyorsan, mert akkor leszek szabad, ha te már elérted, amit akarsz."- rejtett utasítás. Következmény: a gyerek igyekszik, túlteljesít, túlvállal, nem vesztegeti az (apa) idejét lázadással, identitáskrízissel, hasonlókkal.
Anya: "Te vagy az én legjobb barátom." -nyílt üzenet. "A barátok pedig segítenek egymásnak, te segíts nekem megtartani apát." - rejtett utasítás. Következmény: a gyerek választ magának valamilyen betegséget, a célnak megfelelőt, amivel időről-időre ráhozhatja a frászt mindkét szülőre.
Nyilván, ez a forgatókönyv végtelen számú változatban létezik, függően a résztvevők személyiségétől, temperamentumától, neveltetésétől, helyzetétől.
Mindez, természetesen, nem azt jelenti, hogy a szülők nem szeretik a csemetéiket, és hogy szándékosan ki akarnak velük tolni. Az egész éppen attól ijesztő, hogy szó sincs erről, imádják őket, és tényleg mindent megtesznek értük, de mégis, a tudattalanul útnak indított utasítások gyökeret vernek, és rombolnak.
Holott, mennyivel egyszerűbb lenne kézenfogva elvonulni egy párterapeutához, és a segítségével vagy megtalálni azokat az eltemetett érzéseket, amelyek még összekötnek, vagy rájönni, hogy már nincsenek ilyenek, és szépen elköszönni egymástól, tovább keresve az élet értelmét. Hátha van ilyen. A negyvenkettő is jobb válasz, mint az, hogy "de a gyerekek".
Persze, ehhez előbb be kellene vallani, hogy baj van, hogy nem jól csináljuk, észrevenni, hogy ártunk, belátni a kudarcot, beleállni a helyzetbe, vállalni a felelősséget és a következményeket.
Röviden: felnőttekhez méltóan viselkedni. Ja, igaz, lehet, hogy mégse egyszerűbb.
Mindenesetre, ha azt tapasztalod, hogy a zászlóshajó hánykolódik, ha pereg az aranyfestés az orrszobrokról, ha recseg az árboc, ha néha a kezedben érzed a vasrudat, máskor pedig legszívesebben üvöltve zokognál az ürességtől, és a gyerekeid mosolya könnyít csak a lelkeden, gondolj a fent leírtakra. Jusson eszedbe, hogy a jól működő család alapja a stabil párkapcsolat, ha az nincs, akkor, végeredményben, teljesen mindegy, hogyan nevezed azt a formációt, amiben éppen (nem vagy csak részben) létezel. És így, hosszútávon, pont azoknak az életét nehezíted meg, akikre a legjobban akarsz vigyázni.
