Nem panaszképpen mondom, de néha úgy érzem, állig ér a mocsok körülöttem.
Olyan gyerekekkel dolgozom, akiknek a jó része eleve esélytelennek született. És nem, nem fogom az egészet ezoterikusabb síkra terelni, miszerint mindenki megválasztja, hogy mit akar megtapasztalni a földi létből.
Ez egy akkora ugrás az ő hétköznapi valóságukból egy másikba, hogy szerintem nincs az az ember, aki az adott távolságot képes lenne helyből, vagy akár lendületből, átívelni. Ha mégis tévedek, akkor leveszem a kalapomat, és meghajolok, komolyan.
Volt olyan napom, amikor órákon át olvasgattam háttértörténeteket, szakvéleményeket, jelentéseket, és úgy éreztem, most azonnal rohannom kell haza, és fertőtlenítővel kell zuhanyoznom.
Kísértem gyerekeket a bíróságra, akiknek az abúzus-története három éve folyik, és rendszeresen felidéztetik, elmeséltetik velük, mit is tett a nevelőapjuk.
Másokkal az anyjuk, apjuk, az emberek, akikhez kötődnek, a család, amelynek elvileg a legbiztonságosabb közeget kellene nyújtania.
Sokuk mögött akkora mennyiségű trauma van, hogy én száz évig nem fogok annyit megélni. Jó, a legtöbbjük mögött.
Tudom, hogy mindenkinek saját baja a legnagyobb. Ha valaki elvesztette a kedvenc kutyáját, aki hosszú éveken át volt az élete része, az baromira nem tud rezonálni arra, hogy másnak meg meghalt a gyereke. Objektíve, persze igen, elfogadja, hogy méricskélésileg az nagyobb veszteség, de szubjektíve mégis csak azt érzékeli, amit ő veszített el. Neki, annak ellenére, hogy átérzi a borzalmat, nem hiányzik más gyereke, ellenben az imádott kutyája igen. Nem "polkorrekt"? Nem hát, általában az érzéseink nem polkorrektek.
Ugyanakkor, talán nem árt néha megállni, és átgondolni.
Mert mekkora tragédia, hogy gyűjtögetned kell egy nyaralásra? Vagy arra, hogy kifestesd a lakást? Vagy arra, hogy megjavíttasd a kocsidat?
Mekkora dráma, hogy elkésel öt teljes percet, mert az előtted stresszelgető sofőr csak harminccal bírja végigbénázni a várost?
Mennyire antigoné, hogy összeugrasz a pároddal valami semmiségen, a gyereked egyest hozott matekból, anyád beparáztatott azzal, hogy a családi karácsonyon Józsi bácsi mellé kell ülnöd, aki vastagbélrák ürügyén sztómazsákba ürít, nyilván csak azért, hogy téged bosszantson.
Vedd észre, hogy nyaralhatsz, van lakásod, van autód, van találkozód, van párod, gyereked, családod, akikkel együtt karácsonyozhatsz.
Sok embernek (gyereknek) reménye sincs ezekre.
Itt eszembe jut az ikonikus mondat, amely, valamilyen formában, mindannyiunk gyermekkorában elhangzott: "Pistike, edd meg a zöldbabfőzeléket, mert Afrikában éheznek a gyerekek!" És Pistike ilyenkor azt gondolta (jogosan), hogy mennyivel lesz jobb az Afrikában éhezőnek, ha ő eleszi előle a zöldbabot? Pláne, ha megeszi, aztán a bokor aljára vagy a ház sarkára rókázva megszabadul tőle?
Semmivel, nyilvánvalóan. A mondat mindössze, a maga homályos és követhetetlen módján, arra akarja felhívni a figyelmet, hogy van tágabb kontextus.
Mindig van tágabb kontextus. Ettől a te aktuális drámád, persze, számodra nem kisebb, a szubjektívet nem lehet relativizálni. A veszteséget meg pláne. De attól még az embernek lehet szeme arra, hogy mi folyik körülötte.
Ugye, azért a te általános állapotod nem a düh? A düh, ami kitör, mint egy vulkán, érthetetlenül, egy szóra, egy félreértett pillantásra, megjegyzésre? Nem veszed támadásnak, ha valaki figyelmeztet, hogy le van csúszva a slicced, vagy a capuccino habja rácsüccsent a bajuszkádra? Nem küzdesz ilyenkor az életedért, igaz? Helyes.
Viszont én ismerek olyanokat, akik igen.
Akik folyamatosan dühösek, mert megfosztották őket, mert elvettek tőlük, mert bántották őket, mert semmit sem kaptak abból, ami jog szerint jár. Mindenkinek.
Szeretetet, gondoskodást, megtartást, megerősítést, támogatást.
Ők a Nem Fontosak.
És rád is dühösek, mindenkire, bizony, mert az érzések nem polkorrektek.
Nem Fontosak vannak mindenütt, gyerekvédelemben, városokban, falvakban, szegény családokban és gazdag családokban. Ott, ahol adnak a látszatra, és ott is, ahol nem.
Képtelenek a védekezésre. Mert ők még kicsik. Nem értik, ők miért rosszak, miért nem elegek, mit kéne tenniük.
Később tele lesznek velük az iskolák, a gyermek- és felnőttpszichiátriák, a börtönök.
Ők rosszak, ez lesz az identitásuk. Ezt mondják, jelzik nekik apa, anya, a nevelők, a tanárok hangján valakik, ott bent, a fejükben. Nem szeretik ezeket a hangokat, és megtesznek mindent, hogy legalább egy kis ideig ne hallják őket. Jön a pia, a drog, az adrenalin. Mindig több, mert a hangok állandóan megpróbálják túlordítani a pillanatnyi csendet.
A "kötődőnevelésileg" a legdrágább hasitasiban cipelt skac is lehet Nem Fontos, ha anyuka csak a világnak akarja megmutatni, ahogy az akárhányadik kipottyantott kölök is lehet az, akiről anyuka már azt se tudja, minek született, de hát itt van.
Nem tudom, van-e tanulság. Nem ülhetsz le minden dühös, irritáló, hőbörgő ember mellé megkérdezni, mi a baj. Nincs varázspálcánk, nem tudunk csodákat tenni. De talán, ha látod a tágabb kontextust, amiben el tudod helyezni a saját problémádat, akkor eggyel kevesebb dühös, frusztrált ember lesz ezen a planétán.
Talán még eggyel, ha nem csukod be a szemedet, nem fordítod el a fejed.
Ha elhiszed, hogy bántalmazó nem csak a munkanélküli, pénztelen, "kultúrálatlan" csíra lehet, hanem a szomszéd cukiember, a jogász, az orvos, a tanár, a politikus.
Ha nem hiszed el, hogy a gyerek azért kék-zöld mindig, mert béna, állandóan leesik a fáról, a lépcsőről vagy a bicikliről.
Ha mindig emlékszel rá, hogy egyetlen emberi lény sem lehet valaki más tulajdona, a gyerek nem a szülőé, a feleség nem a férjé, a férj nem a feleségé.
Ha elfogadod, hogy az erőszak, a hatalmaskodás a gyengébbel, kiszolgáltatottal szemben soha, semmilyen körülmények között nem igazolható, és nem védhető.
Végül, ha elgondolkodsz azon, hogy közösségben élünk, és bármennyire is próbáljuk, nem tudunk leszigetelődni a környezetünkről. A Nem Fontosak körülötted is ott vannak, jogos haragjuk a te életteredbe is beszivároghat.
Nem kell hősnek lenni, nem kell mindenkit megmenteni. Nem mi fújjuk a passzátszelet, ugyebár. De lehet figyelni, észrevenni, figyelmet felhívni, jelezni, ha baj van. Nem eltűrni, nem elfogadni. Kis dolgokat tenni, nem nagyokat.
Ha a Jupiternél egy milliméterrel arréb rúgsz egy aszteroidát, az ezer kilométerekkel fogja elkerülni a Földet, és nem halnak ki a dinoszauruszok. Vagy mi.
