Néha iszonyúan szenvedünk, és kell valaki, aki segít. Aki meghallgat, aki reagál, aki válaszol. Aki megmondja, vigasztal, Biztat. Elvesztettünk valakit, vagy mintha éppen nyerésre állnánk, és megjelent egy ember, aki a puszta létével borít mindent, amivel eddig békén elvoltunk, vagy menni készül, és ezért omlik ránk az élet. Az is lehet, hogy minden sötét, és nem tudjuk, merre kéne menni, és megőrjít a vakság. Talán éppen semmi sem sikerül, hiába adsz bele mindent, az energiáid szétporladnak a semmibe.
Kell valaki.
És akkor elmész egy jóshoz, vagy felhívod az egyik rettenetesen drága percdíjat felszámoló médiaszuperlényt, aki a seprűjével egy másodperc alatt kisöpri az életedből a parát.
"... my own hands imprison me..."
Ezt képes nyújtani a fogyasztói társadalom. Instant leves, paleo meg doktorakárki ezmegaza, vitaminok és fehérjeporok, egy hét alatt eltűnt ráncok, ötven helyett huszonévesnek kinézés, csak pozitívan, majd bevonzod, a te életed tökéletes, és meglesz a pénz, a pasi/ a nő, az örömök, csak hidd el, és perkáld le a tízezret húsz percért, ő majd megoldja, megmondja, rád keni, kivirít, meghozza, energetizál, bekapcsol a vérkeringésbe (tudod, az univerzum). Nincs ellenség, barátok vannak és önzetlen segítők. Mindenki mosolyog. A fogak fehérek, az Amodent ideje lejárt, colgatehatazegyben vagy signalduplavájt biztosítja a vakítást.
Csak engedd fel forró vízzel, és kész.
"Mikor letértem az útról, biztosan tudtam, hogy ahova lépek, ott nem nő virág..."
Fölforralod a vizet, betöltöd az instant levest az arcodba, leülsz a kedvenc sorozatod elé, és várod, hogy jobb legyen. Mert a hatás, ugyebár, nem marad el. Ha mégis, akkor nem volt eléggé forró a víz, vagy nem jó ütemben ittad, te vagy a hibás. (Egyébként, tényleg.) Biztos, hogy a postaláda minden egyes négyzetcentiméterét bekented fokhagymával? Helyesen fontad a rozmaringból a koszorút? Feltúrtad a lakásodat a Bazilikára hasonlító tárgy után, ami a rosszat hordozza? Vagy hanyag voltál, nem találtad, még ezt is félszívvel, és akkor ne csodálkozz, de egy újabb alkalommal majd esetleg jobban ránézünk, még tágabbra nyílt szemmel, és namajdakkor...
Neked jár az akácosút, mert megérdemled.
Tiszta loreálfíling az élet, nem? És a hajad is mindig tökéletes, ha esik, ha fúj. Főleg, ha esik. Vagy főleg, ha fúj.
Ha meg pusztaság van, akkor odaképzeled a művirágot, és passz. Mert nem lehet, hogy ne legyen, ha egyszer megérdemled.
És nem, nem hiszed el, hogy a sivatagban a víz nem a lábad alól fakad, hanem valahol, ahova el kell jutnod, és ahelyett, hogy veszettül gyalogolnál, menekülve a szomjhalál elől, inkább lekuporodsz, és feladod az újabb rendelést az instant vízre.
És mégis, miben akarod feloldani, te nagyon okos?!*
"A koboldok dögkútja és a Szentlélek koszorúja között van itt egy szimpatikus nyúlcsapás."
Állati gáz manapság, ha az ember átlagos, Nem szent és nem antikrisztus, csak ember, a sajátos, emberi problémáival. Belenézünk a tükörbe, és Tündérkirálykisasszonyt vagy Gonoszboszorkányt akarunk látni, Vérmacsó Nőfalót vagy Mindenekfelett Gondoskodót, valakit, aki letaglóz, mert annyira más, mint a mások, elandalít vagy halálra rémít, megszédít, elbájol, mindegy, csak ne azt a fáradt, táskásszemű, halálegyszerű valakit mutassa, a napi, kisstílű gondjaival, küzdelmeivel, megoldanivalóival.
Az annyira ciki.
Olyan baromira nemevilági csak úgy dönteni egyet, elindulni, kis lépésekkel, apró haladásokkal, napról-napra, egyre nyitottabb szemmel, aminek, jé, milyen érdekes színe van, szembesülésekkel, igenis, közelebbről is megnézni a táskákat, észrevenni, megtapogatni, megkérdezni, hogy ezek most miért, és tényleg, a francba, ez most jól gyomorba vágott, de mégis, most mennyivel élénkebb ez a nagyon átlagos arc, szinte már szimpatikus, sőt, és főleg, hogy lehet ilyen, amikor megint itt volt egy álmatlan éjszaka, amikor pörgött egy film, és valahogy mégse látszik a kialvatlanság, mert valamit megtudtam, valamit kidobtam, valami megváltozott. Az arc is megváltozott, szinte már egyedi, már majdnem megkülönböztethető, kirí a sok királylány, boszorkány, díva, macsó és gondosférjapa közül. Az enyém. A tiéd.
"Kaland a karma, kicsi kincsem..."
Az biztos. Mount Everest és Mariana-árok, fent és lent, felemelkedni és leszállni, meglátni és küzdeni, elfogadni és feldolgozni, felmászni és lecsúszni, zuhanni, kapaszkodni tízkörömmel, aztán mindez újra.
A madárnak tolla van, a sültgalamb meg nem repül, tudtad? Táthatod a szádat egy életen át, maximum a légy repül bele, esetleg néhány szúnyog. Nem fogsz jóllakni. Igaz, legalább nem is hízol.
Senki nem fog megváltani. Senkinek nincs hatalma feletted.
Neked van hatalmad magad felett. Egyedül.
Rajtad múlik, használod-e.
Vagy marad a loreálfíling.
Mert tényleg megérdemled.
*Vavyan Fable
