Karma

"Rendhagyó bejegyzés"

A férfi másnaposan rótta a Város utcáit. Lehajtott fejjel, gondolattalanul. Üresen és céltalanul. Gyűlölte az űrt a mellkasában. Gyűlölte a hajnali várost, a néptelen utcáival. Gyűlölte a kocsmákat, a nőket, a nehezen magára találó, értetlen ébredéseket idegen ágyakban, idegen emberek mellett. A mindig visszatérő, rémítő érzést, hogy jó lenne kilépni innen. Nem próbálkozni azzal, hogy elviselje, csak egyszerűen eltűnni. Végre egy gondolat! Megörült neki, eljátszott vele. Kíváncsi lett, észrevenné-e valaki, hogy nem létezik. Jó vicc, miért, most létezik?! Végül is, lefekszik és felkel, néha magához vesz némi táplálékot, iszik is, és fáj a feje. „Fáj a fejem, tehát vagyok” – elvigyorodott. Ezt is utálta. Hogy a cinizmus végül mindig átlendíti a holtponton. Vissza a verklibe. Dühös lett, belerúgott egy kavicsba. Utolérte, újra belerúgott. A kavics pattogva elugrált, és belepottyant a csatornába. 

„Ez most gól vagy pech?” Naná, hogy pech. Ilyen ez az egész. Néha úgy érezte, börtönben van. Dehogy néha! Folyamatosan. Mondhatni, ez a rácsmögötti tapasztalat határozta meg egész létét. Van ez a test, a fizikai, és az összes nyavalyájával csak gátolja, hogy a másik én, a valódi kibontakozhasson. A rács mögül csíkos a világ. Hahaha. 

Egyszerűen arról van szó, hogy nem tartozik ide, kívülálló. Körülnézett, másik kavicsot keresve, mert valamibe igen belerúgott volna. Nos igen, mindig is kívülálló volt. Sanda gyanúja szerint őt idekényszerítették, ebbe a szánalmas, fizikai létezésbe. Bárcsak mondhatná, hogy heves tiltakozása ellenére, de őszintén, fogalma sincs. Talán nem is ellenkezett, talán azt hitte, itt izgalmas kaland vár rá, jó lesz majd kiélvezni a test örömeit. Vagy nem is hitt semmit, mert nem tudott semmit, és mivel nem tudott semmit, mindent elhitt, amit hazudtak neki. Most pedig itt van, és maradnia kell. De mi a ménkűnek? És ki hazudott? És miről beszélünk egyáltalán? Egyszer valaki azt mondta neki, találja meg Istent. Világéletében ateista volt.

„Isten én vagyok” – felelte akkor vigyorogva, tényleg mindenhatónak érezve magát. Nos, ez már elmúlt, de a kérdés megmaradt. Mit keres egy marslakó ezen a nyamvadék bolygón? Ahol minden hideg, mindenki ismeretlen. Ő maga is ismeretlen. Felidéződött benne az élmény, amikor alig totyogó kisgyerekként felfedezte a tükröt. Nem akart hinni a szemének. Tényleg ez lenne ő, ez a rongybaba?! Pelenkában?! Átérezte ezen tény minden szégyenét. Hiszen ő nagy volt! Valahol, valamikor, legalábbis homályosan úgy emlékezett. És szabad. Ahonnan ő jön, mindenki egyenlő, mindenki nagy, és főként: mindenki szabad. De akkor mit keres itt?! Normális ember szabad akaratából nem dönthet emellett! Az első traumatikus élmény: egy nagy és független lélek tapasztalata arról, hogy apró, tehetetlen, korlátozott és függ.

A tükör, nos igen. Szinte a mániájává lett. A körülötte élők remekül szórakoztak azon, hogy rendszeresen, hosszú ideig bámulja magát benne, és hiúnak tartották. Fogalmuk sem volt arról, valójában miért tölt annyi időt előtte. Várta, remélte, hogy egyszer csak nem lát semmit. Eltűnik, és ezzel véget ér a rémálom.

Ideje is ellenőrizni, hátha. Úgyis amolyan földöntúli érzés kerülgette. Szembefordult egy mocskos kirakatüveggel. Az álmosan mutatott valamit, amit nem igazán bírt kivenni. Közelebb hajolt: hát, jóképűnek biztosan nem mondható. Alaposan megszemlélte az ismerős-ismeretlen alakot, sűrű szemöldökét, nagy, sötét szemeit, makacsul összeszorított száját. Már nem gyűlölte, az évek összekovácsolták őket. Sajnálta őt, és sajnálta magát, test és lélek fura szövetségét, mely hite szerint egyiküknek sem vált előnyére. Ez a szegény test kaphatott volna jobb birtokost is. Illetve, ez is egy megválaszolatlan kérdés maradt: ki a birtokos, és ki a birtok? Ami egyiknek fáj, fáj a másiknak is. Ami egyiknek öröm..., hát ilyen nem esett még meg velük. „Ez nem igaz”- súgta valaki. 

Na, konkrétan ezt utálja a legjobban. A hangokat a fejében. Akik mindig meg akarják neki mondani a tutit. Hogy viselkedjen, mit tegyen, hogy érezzen. Fenyegetőznek. Még egymással is vitatkoznak, ő meg csak áll, hallgatja őket, nem tudja félbeszakítani a zsolozsmázást, márpedig a saját feje akkor is a saját feje, nemde?! Hogy jönnek ezek az izék ahhoz, hogy a fejében tartsanak vitaesteket, arról nem is beszélve, hogy beledumálnak az életébe!

Mindig is kereste a veszélyt. Repült, ejtőernyőzött, búvárkodott, hegyet mászott, őrültnél idiótább akciókba vetette bele magát. Mindig csak egy kicsi hiányzott: ha egy másodperccel később nyitja ki az ernyőt, ha egy perccel tovább marad a víz alatt, ha egy kilóval túlterheli a kötelet... De akkor jöttek a hangok: „Nem teheti meg!” „Nem erre szerződött!”, „Ugorjon, ha akar, szabad a döntés!”, „Akkor se léphet ki!”- míg őket hallgatta, minden alkalommal lemaradt a megfelelő pillanatról. Ellenben, amikor feltette nekik a nagy kérdést, hogy miért van itt, akkor hallgattak.

Aztán ebből is elege lett, és jött a nagy alkalom: éjszakai sétáján lángoló házat pillantott meg. Futkosó tűzoltókat, ijedségtől katatón lakókat, egy sikoltozó, félőrült anyát, aki belül maradt gyerekét szólongatta. A helyzet megfelelt, berohant az égő házba, megkereste a kölköt, kirakta az ajtón, hadd fusson. Ő pedig leült a tűzben álló nappali kellős közepén, és várta a szabadulást. Hiába. Még most is elönti az ideg, ha eszébe jut, ahogy a lángok elhajoltak tőle, mintha féltek volna attól, hogy véletlenül megégetik. Egyáltalán nem tudott együtt érezni a boldog tűzoltókkal, amikor csuromvizesen kicipelték, és körbehordozták, mint egy győzelmi zászlót. Hányingere volt, és hős lett. Elmegy mindenki a fenébe!

A híd közepére ért, megállt, és eltöprengett azon, vajon mi történne, ha levetné magát a sötéten-sárgán hömpölygő hullámok közé. Nyilván jönnének a delfinek, hogy kimentsék, esetleg maga Mózes, hogy megnyissa előtte a folyómedret, melyen át száraz lábbal kisétálhat a partra. Cigarettáját undorodva átpöckölte a korlát felett, és indult volna, amikor egy pár cipőt pillantott meg úgy egy méterrel odébb. Hirtelen támadt gyanújában alaposabban megvizsgálta a folyót, és meglátott egy sötét foltot. Sötétebbet, mint a víz. Kicsit meresztgette a szemét, ugyan mi lehet az, és meg mert volna esküdni rá, hogy egy fej. Odalent egy ember küzdött a sodrással! Nem gondolkodott, ugrott. Rutinból, cipőstől.

Talán két perccel azután, hogy a felszínre bukkant, meglátta a nőt. Éppen elmerült. Újra lebukott, a hajánál fogva ráncigálta a felszínre, és partra evickélt vele. Lélegeztette, szájból szájba, masszírozta a szívét, szólongatta, észrevette, hogy milyen fiatal és szép. Amikor köhögni kezdett, oldalra fordította, hogy kifolyhasson a szájából a víz. Aztán magához szorította, simogatta, vigasztalta a sírdogáló öngyilkosjelöltet, bátorító szavakat suttogott a fülébe, és megfájdult a szíve.

Az érzés erősödött, nyilvánvalóvá, testivé vált. Elengedte a lányt, döbbenten a mellkasára szorította a tenyerét. Lehetséges...? Levegő után kapkodott, összeszorult a gyomra, magzati pózba gömbölyödött. Kezdte elveszíteni kapcsolatát a világgal, de még képes volt kérdezni, hát kérdezett.

Mielőtt végleg szétfolyt volna minden körülötte, a hangok végre válaszoltak: küldetés teljesítve, gyere haza. 

24601 (az év bármely napjára, szeretettel...)

Mottó: "Who am I? Who am I? I'm Jean Valjean!"

Az örök kérdés, ugyebár. 
Amikor kicsi voltam, nagyon kicsi, meg elég kicsi, pont tudtam, hogy ki vagyok. Az, aki fel akarja fedezni a világot. Aki nem akar unatkozni. Akinek a környezete, ideértve embereket és dolgokat, meg jelenségeket, csupa örömteli, izgalmas, érdekes tapasztalatot rejt.
Persze, senki sem él elefántcsonttoronyban, és a folyamatos konfliktusokból, és a szüleim szívrohamaiból rá kellett jönnöm, hogy nem elég, ha én tudom, hogy hol vagyok, és biztonságban és jól vagyok, nekik is tudniuk kell ugyanezt. 
Aztán meg, amikor beadtam a derekamat a szocializációnak, rá kellett jönnöm, hogy ez sem jó. Én ugyan elmondtam nekik, hova akarok menni, néha még azt is, hogy miért, ők viszont ellenkeztek. 
Mennem kellett, ebből aztán újabb balhék lettek, és mivel szerettem őket, a szökésekről is leszoktam idővel. 
Amikor megtanultam olvasni, már csak a fejemben szöktem, a fantáziámban. Be kell vallanom, ez gyakran izgalmasabb volt, mint a valós lelépések. Tízévesen Passuthot olvastam (mert ott volt a polcon), a Winnetou és a Delfin könyvek után. És mindent, ami a kezem ügyébe, vagy a látókörömbe került. 
Nem babáztam. Nem akartam királylány lenni. Hős akartam lenni, bőrgatyában, az oldalamon íjjal, lovon. Akkoriban Jean d'Arc se akartam lenni, a páncélos nő imidzse se vonzott túlságosan. Úgy éreztem, el van cseszve ez az egész, rossz korban, rossz testben élek.
Aztán jött a kamaszkor, a hormonokkal. A fiúkkal, szerelmekkel. Rájöttem, hogy mégis nő vagyok. Ez a felismerés aztán hosszú időre eltérített a lótól, bőrgatyától, íjtól. A Tokei Ihto énem elfojtódott, háttérbe szorult, a dakoták, sziúk, apacsok sorsa csak az álmaimban kísértett, piros felkiáltójelként. 

Jöttek a pöttyös meg a kockás könyvek, tudjátok, azok, amikben a Hős és a Hősnő hosszas, romantikus nyafogás után végre egymáséi lesznek, pont. Az ezt követő harminc uszkve ötven év a "blablabla, ugorgyunk!" kategória, értitek, esküvő, legyintés, halál, full stop. 

Szó sincs arról, hogy megérkezik a szőke, kékszemű (később, genetikai okokból, sötétedő hajú, zöldellő tekintetű) utód. Az egyetlen. A pasi, akiért bármit megteszel, akármit megharcolsz. Marad az Egy Gyűrű mind fölött, lojalitás, beszorulás egy szerepbe, amikor a bőrgatya már csak egy távoli emlék, egy időnként a hullámok hátán felbukkanó, alaposan bedugaszolt üveg, olvasatlan üzenettel. 

Mert azt hiszed, hogy így kell. Ja, nem, tényleg nem mondta senki, senki nem tartott pisztoly a fejedhez, valóban. (Vagy mégis?)
Mindenkivel foglalkozol, magaddal csak ritkán, mert akkor jön az Aranyhaj-érzés. Ismeritek, a csaj, aki ott üldögél a Toronyban, és naphosszat a haját fonogatja. Halványan sejti, hogy valami dolga lenne odalent, mert eléggé messzire ellát, de végül, a saját hajfonatán mégse mászhat le, nemdebár?! Nem, hogy képzeled, az eszébe se jut, hogy fogjon egy ollót, és elválassza magát a hajfonattól, az nincs benne a mesében! Szóval, fonogat és borong, és idegesítő, nem csoda, ha az ember hessegeti a gondolatot, meg az érzést.
Aztán eljött az idő, amikor el kellett dönteni, mi legyen az Egy Gyűrűvel. Gandalf vagy Boromir?
Felrémlett némi halvány emlékkép az indiánokról, na meg ott volt a szatellita kérdően rám függesztett, immár zöld tekintete: Aranyhaj leszel vagy törzsfőnök?
Hát igen, felmásztam  a Végzet Hegyére, és az Egy Gyűrűt tűzre vetettem. 

Értem nem jöttek a sasok. Meglepi, mi?!

Hosszú idő telt el, mire rájöttem, hogy az összeomlás, a lávafolyam, a kilátástalanság csak a fejemben létezik, nem a valóságban. És akkor kihalásztam az üzenetet az palackból.
"Le a királylányokkal!" Ezt üzente nekem az indiánbolond, folyton szökésben lévő kislány a távoli múltból. 
A világ csupa örömteli, izgalmas tapasztalatot rejt. 
Ha hiszed, ha nem, a bőrszerkó jól áll egy nőn is, az meg egyenesen mámorító, amikor megtöltöd a tegezed nyilakkal, hátadra csapod az íjat, és készen állsz bármire, amivel találkozni fogsz. 

A bőrcucc az én bőröm, nem idegen anyag. Winnetou átszíneződik Jean d'Arc-kal, már tudom, hogy a "nőség" nem gyengeség, hanem erő. Igen, van rá bizonyítékom: a kölök, aki kritikusan, de azért kis büszkeséggel, megvigyorogja a harcos küllememet. 
Lehet, hogy te is indián vagy, lehet, hogy lovag, terézanya, vadakat terelő juhász, királynő, varázsló vagy éppen boszorkány. Ki fog derülni, ha ledobálod magadról az összes jelmezt. Ami marad, ami alatt már nincs más, ami a bőröd, az vagy te. 

Mindenkinek van bedugaszolt palackja is, és időről időre a lába elé sodorják a hullámok. A tiéd is ott lebeg a tengeren, benne az üzenettel, amit csak te érthetsz meg. Az írója, a kislány még tudta, és te, a felnőtt is megtudhatod. Bátorság!

Mint a mottóban emlegetett Jean Valjean, aki berontott a bíróságra, és a világ arcába ordította a nevét, és azt is, ahogyan húsz éven át szólították: a rabszámát. 

24601!!!