Mottó: "Who am I? Who am I? I'm Jean Valjean!"
Az örök kérdés, ugyebár.
Amikor kicsi voltam, nagyon kicsi, meg elég kicsi, pont tudtam, hogy ki vagyok. Az, aki fel akarja fedezni a világot. Aki nem akar unatkozni. Akinek a környezete, ideértve embereket és dolgokat, meg jelenségeket, csupa örömteli, izgalmas, érdekes tapasztalatot rejt.
Persze, senki sem él elefántcsonttoronyban, és a folyamatos konfliktusokból, és a szüleim szívrohamaiból rá kellett jönnöm, hogy nem elég, ha én tudom, hogy hol vagyok, és biztonságban és jól vagyok, nekik is tudniuk kell ugyanezt.
Aztán meg, amikor beadtam a derekamat a szocializációnak, rá kellett jönnöm, hogy ez sem jó. Én ugyan elmondtam nekik, hova akarok menni, néha még azt is, hogy miért, ők viszont ellenkeztek.
Mennem kellett, ebből aztán újabb balhék lettek, és mivel szerettem őket, a szökésekről is leszoktam idővel.
Amikor megtanultam olvasni, már csak a fejemben szöktem, a fantáziámban. Be kell vallanom, ez gyakran izgalmasabb volt, mint a valós lelépések. Tízévesen Passuthot olvastam (mert ott volt a polcon), a Winnetou és a Delfin könyvek után. És mindent, ami a kezem ügyébe, vagy a látókörömbe került.
Nem babáztam. Nem akartam királylány lenni. Hős akartam lenni, bőrgatyában, az oldalamon íjjal, lovon. Akkoriban Jean d'Arc se akartam lenni, a páncélos nő imidzse se vonzott túlságosan. Úgy éreztem, el van cseszve ez az egész, rossz korban, rossz testben élek.
Aztán jött a kamaszkor, a hormonokkal. A fiúkkal, szerelmekkel. Rájöttem, hogy mégis nő vagyok. Ez a felismerés aztán hosszú időre eltérített a lótól, bőrgatyától, íjtól. A Tokei Ihto énem elfojtódott, háttérbe szorult, a dakoták, sziúk, apacsok sorsa csak az álmaimban kísértett, piros felkiáltójelként.
Jöttek a pöttyös meg a kockás könyvek, tudjátok, azok, amikben a Hős és a Hősnő hosszas, romantikus nyafogás után végre egymáséi lesznek, pont. Az ezt követő harminc uszkve ötven év a "blablabla, ugorgyunk!" kategória, értitek, esküvő, legyintés, halál, full stop.
Szó sincs arról, hogy megérkezik a szőke, kékszemű (később, genetikai okokból, sötétedő hajú, zöldellő tekintetű) utód. Az egyetlen. A pasi, akiért bármit megteszel, akármit megharcolsz. Marad az Egy Gyűrű mind fölött, lojalitás, beszorulás egy szerepbe, amikor a bőrgatya már csak egy távoli emlék, egy időnként a hullámok hátán felbukkanó, alaposan bedugaszolt üveg, olvasatlan üzenettel.
Mert azt hiszed, hogy így kell. Ja, nem, tényleg nem mondta senki, senki nem tartott pisztoly a fejedhez, valóban. (Vagy mégis?)
Mindenkivel foglalkozol, magaddal csak ritkán, mert akkor jön az Aranyhaj-érzés. Ismeritek, a csaj, aki ott üldögél a Toronyban, és naphosszat a haját fonogatja. Halványan sejti, hogy valami dolga lenne odalent, mert eléggé messzire ellát, de végül, a saját hajfonatán mégse mászhat le, nemdebár?! Nem, hogy képzeled, az eszébe se jut, hogy fogjon egy ollót, és elválassza magát a hajfonattól, az nincs benne a mesében! Szóval, fonogat és borong, és idegesítő, nem csoda, ha az ember hessegeti a gondolatot, meg az érzést.
Aztán eljött az idő, amikor el kellett dönteni, mi legyen az Egy Gyűrűvel. Gandalf vagy Boromir?
Felrémlett némi halvány emlékkép az indiánokról, na meg ott volt a szatellita kérdően rám függesztett, immár zöld tekintete: Aranyhaj leszel vagy törzsfőnök?
Hát igen, felmásztam a Végzet Hegyére, és az Egy Gyűrűt tűzre vetettem.
Értem nem jöttek a sasok. Meglepi, mi?!
Hosszú idő telt el, mire rájöttem, hogy az összeomlás, a lávafolyam, a kilátástalanság csak a fejemben létezik, nem a valóságban. És akkor kihalásztam az üzenetet az palackból.
"Le a királylányokkal!" Ezt üzente nekem az indiánbolond, folyton szökésben lévő kislány a távoli múltból.
A világ csupa örömteli, izgalmas tapasztalatot rejt.
Ha hiszed, ha nem, a bőrszerkó jól áll egy nőn is, az meg egyenesen mámorító, amikor megtöltöd a tegezed nyilakkal, hátadra csapod az íjat, és készen állsz bármire, amivel találkozni fogsz.
A bőrcucc az én bőröm, nem idegen anyag. Winnetou átszíneződik Jean d'Arc-kal, már tudom, hogy a "nőség" nem gyengeség, hanem erő. Igen, van rá bizonyítékom: a kölök, aki kritikusan, de azért kis büszkeséggel, megvigyorogja a harcos küllememet.
Lehet, hogy te is indián vagy, lehet, hogy lovag, terézanya, vadakat terelő juhász, királynő, varázsló vagy éppen boszorkány. Ki fog derülni, ha ledobálod magadról az összes jelmezt. Ami marad, ami alatt már nincs más, ami a bőröd, az vagy te.
Mindenkinek van bedugaszolt palackja is, és időről időre a lába elé sodorják a hullámok. A tiéd is ott lebeg a tengeren, benne az üzenettel, amit csak te érthetsz meg. Az írója, a kislány még tudta, és te, a felnőtt is megtudhatod. Bátorság!
Mint a mottóban emlegetett Jean Valjean, aki berontott a bíróságra, és a világ arcába ordította a nevét, és azt is, ahogyan húsz éven át szólították: a rabszámát.
24601!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése