Az információ az Édenkertből áramlik
Bizony. A genetikusok állítják, nem én. A továbbiakat gondolatébresztőnek szánom, főként azoknak, akinek a rendszerállítás, mint olyan, túl tudománytalannak, túl misztikusnak tűnik. Hozzátéve, hogy a felsorolandók esetleges kapcsolatát a rendszerrel pusztán érdekes gondolatkísérletnek találom, nem bizonyítéknak.
Szóval, információ. Tudtátok, hogy létezik két DNS minta, ami évtízezredek óta változatlanul kerül át az utódokba? Az egyik a mitokondriális DNS, amely anyai ágon öröklődik. A genetikusok ezt vizsgálva jutottak el az ún. mitokondriális Évához, vagyis a ma élő emberek (legalább is, a megvizsgált emberek) közös női őséhez. Évánk kb. 140 000 évvel ezelőtt élt, Afrikában. Igen, jól sejtitek, valószínűleg fekete bőrű volt. Nesze neked, rasszizmus, mi?
A másik DNS mintát az Y kromoszóma hordozza, értelemszerűen férfiágon adódik tovább, és kinyomozható belőle az Y-kromoszomális Ádám, aki az összes (legalább is… stb) ma élő férfi közös őse, apai ágon.
Röviden, létezik olyan információ, ami százezer éve változatlan formában őrződik meg, és jelen van minden nőben és/vagy minden férfiban. Izgalmas, nem?
Valamint, azt tudtátok-e, hogy az emberi genomnak mindössze 3%-a rendelkezik valamilyen ismert funkcióval, a többit nagyvonalúan csak hulladék DNS-nek szólítják? Mára, persze, odáig eljutottak a kutatók, hogy feltételezik, a hulladék DNS-tartományok is betöltenek valamilyen feladatot, csak fogalmuk sincs, hogy mit.
Nevezett DNS-tartományokat “evolúciós” szemétnek tartották, amelyek a törzsfejlődés során feleslegessé váltak.
Apropó, evolúció. Talán hallottátok már azt a kifejezést, hogy “evolúciós fitness”. Evolúciós szempontból minden egyed fő feladata (és életcélja), hogy továbbadja a génjeit, vagyis az, hogy minél több utódot hozzon létre, és hagyjon hátra, akik az ő génjeit hordozzák. Az evolúciós fitnesst az utódok számában mérik. Másképpen: a létrehozott életek számában. Ismerős ez valahonnan? Bizony, a rendszerszemlélet egy bizonyos szögből nézve határozottan evolúciósnak és genetikainak tűnik. Legnagyobb értéke az élet, legerősebb kapcsolata a vérségi, tartalma pedig az információ. Az Édenkertből.
És most következik a dolog legérdekesebb része. (Előre is elnézést a genetikában nálam jártasabbaktól, bőven lehetséges, hogy valamit nem helyesen írok, nem vagyok szakember, csak próbálok hétköznapi nyelvre fordítani. A javításokat is szívesen látom.) Szóval: talán vannak közöttetek olyanok, akik már hallottak az epigenetikáról. Nagyon egyszerűen az epigenetika az a tudomány, amely olyan genetikai elváltozásokat kutat, amelyek nem érintik az eredeti génszekvenciát. Az organikus molekulákban létezik egy anyag, a metil-csoport, amelyik általában azzal foglalkozik, hogy jó szakácsként a megfelelő oldalon kinyitva a DNS szakácskönyvét, kiválogatja az adott sejt vacsorájához szükséges hozzávalókat. Vagyis, azokat a géneket, amelyek a sejtnek szükséges fehérjéket szintetizálják. Azt már régebben kimutatták, hogy a metilcsoport más ügyekbe is beleárthatja magát: maradandó elváltozást hozhat létre a géneken, pl. ha az ember hosszabb ideig ártalmas kémiai anyagoknak van kitéve, és hajlamosabbá teheti a tulajdonost bizonyos betegségekre.
A nagy meglepetést az okozta, amikor kiderült, hogy ezek az elváltozások örökölhetők. Pláne, amikor két kutató (Moshe Szyf molekuláris biológus és Michael Meaney neurobiológus) kimutatta, hogy a gyermekkori rossz bánásmód, stressz vagy trauma szintén létrehozhat ilyen metilált géneket az agyban.
Először patkányokon kísérleteztek, és azt találták, hogy a gondos anyák kölykei felnőtt korukban bátrabbak, nyugodtabbak lesznek, az elutasító anyák kölykei pedig agresszívabbak, bizonytalanabbak. Természetesen, megtalálták a viselkedéshez kapcsolható elváltozásokat az agyban lévő géneken. És, trallala!, kiderült, hogy ezek is öröklődnek, nemzedékeken keresztül! Naná, hogy szerencsétlen tudósok kutatásról szóló cikkét először nem akarták publikálni egyik fajsúlyos tudományos lapban sem, sőt, az elméletüket “vudu genetikának” bélyegezték. De, ahogy az a mesében lenni szokott, a cikk mégis megjelent, más kutatók is rávetették magukat a témára, és bebizonyították, hogy igazuk van.
Amit pillanatnyilag tudunk, és többé-kevésbé bizonyított is:
- Az agyban történő epigenetikus, adott esetben pszichológiai kórképeket, viselkedés- és hangulatzavarokat generáló elváltozások kisgyerekkorban keletkeznek és különböző traumák, elhanyagoltság, szeretethiány okozhatják őket.
- Ezek az elváltozások az utódokban is felfedezhetőek. Lehet, hogy soha nem ismerted a dédnagymamádat, aki kisgyermekként végigélte a háború poklát, de hordozod az agyadban az ő traumája okozta metilált gént.
- A “metiláltság” bizonyos fokig feloldható, új, pozitív élmények eredményeképpen. Ha egy bántalmazó családból szerető nevelőszülőkhöz kerül egy gyermek, akkor az könnyíthet az örökletes traumákon.
Nade, egy másik kutató, Eric Nestler idegkutató is talált valami nagyon érdekeset. Olyan fiúpatkányokat pároztatott, akiket a többiek állandóan megvertek. Az utódok teljesen egyértelműen hordozták a “lúzergént”, akkor is, ha soha nem találkoztak a papájukkal, és ez a viselkedésükben is meglátszott. Ekkor Nestler kipróbálta, hogy mi lesz akkor, ha nem természetben, hanem lombikban rakja össze lúzerpapát és a nejét. Az így született kispatkusok sokkal kevesebb hiszit, félelmet, agressziót mutattak, mint a természetesen született tesóik. Nestler ebből az a következtetést vonta le, hogy az “információ” számít, vagyis, ha a mama tudja, hogy gyermekei apja egy lúzer, akkor így is fog felkészülni a nevelésükre.
S hogy mi köze mindennek a rendszerállításhoz? Lehet, hogy semmi, de érdekes lehet elgondolkozni és összevetni a kettőt, ha van kedvetek. Azonosulás, mintakövetés, sorsátvétel, ezek mind kulcsszavak az állításokon. A “lúzerek” beillesztése a rendszerbe. Korai halál, nehéz sors, abúzus. És még folytathatnám.
Richard Dawkins valahol azt írja, a természet nem kegyetlen, csak végtelenül közömbös. Ez valószínűleg így van, de attól még mi, a természet “termékei” nem vagyunk azok. Mint ahogy az is valószínű, hogy az információ nem a rendszerállítás terében van, hanem bennünk. A tér csak segít hozzáférni ehhez a tudáshoz.
Utóirat: egyébként a fenti posztért és az abból esetlegesen levonható/levont következtetésekért semmilyen felelősséget sem vállalok. :D
Písz be with you.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése