Állításleírás - Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes...

Egy történet 

(a tulajdonos engedélyével közzétéve, rövidített változat)

Szereplők:

Juli, a témahozó

ÁV: állításvezető

Nagypapa

és csoporttagok (CST)

A téma: Juli azt tapasztalja mind a személyes életében, mind a munkájában, hogy nem tud előrelépni. Nagy lendülettel nekiindul, aztán egy ponton megtorpan, mintha egy rugó visszahúzná az eredeti állapotba. Nagyon szenved már ettől, sikertelenségnek, kudarcnak éli meg, és szeretne végre valami megoldást találni, vagy legalább megérteni, miért történik mindig ugyanez vele.

A megbeszélés során arra jutunk, hogy fókuszállítást fogunk csinálni, mivel ötletünk sincs egyelőre, mivel állunk szemben. A fókuszállítás úgy zajlik, hogy feltesszük a megfelelő kérdést, jelen esetben: “Miért nem tudok előre menni, miért húz mindig vissza valami?”. A körbe egy képviselőt állítunk, Juli képviselőjét (ezentúl Juli), várunk és figyelünk. Ezekben az esetekben a csoport tünetel, ha valaki rosszul van, fáj a feje, vagy bármilyen egyéb testi tünetet produkál, azt jelenti, szerepet kapott az állításban.

Juli álldogál a kör közepén, és határozottan rosszul érzi magát.

Juli: “Mintha lenne előttem egy lyuk. A szélén egyensúlyozok.”

ÁV: “Esetleg meg tudnád tenni, hogy belenézel? Hátha kiderül, hova vezet. “

Juli (bólint, előre hajol): “Ez egy kürtő. Kavicsos, meredek. Mintha le kéne mennem oda…”

ÁV: “ Mit látsz magad körül?”

Juli: “Sárga domboldalt, sárga köveket, mint egy kő-vagy homokbánya. A hátam mögött van egy kijárat, de úgy érzem, le kell ide mennem. Gyáva lennék, ha nem mennék le. De tele van kavicsokkal ez a kürtő, félek, hogy elesek.”

ÁV: “Nem tudunk itt lefelé menni, de ha síkban kiterítenéd a lefelé vezető utat, merre indulnál? (Juli megmutatja.) Akkor, ha készen állsz, indulj el lefelé, úgy, ahogy a legbiztonságosabbnak gondolod. Csak óvatosan!”

Juli: Elindul a mutatott irányba, óvatosan egyensúlyozva, mintha valóban egy kürtő oldalán haladna lefelé, körbe-körbe. Haladása mintha egy síkba fektetett rugó (‼) mentén történne. Végül nagyot sóhajt,és lefekszik a földre. “Lent vagyok. Nagyon fáj a hasam.”

Közben az egyik csoporttag bejelentkezik, rosszul van. Miután engedélyt kap, bejön a körbe, és lefekszik, kicsit távolabb Julitól.

ÁV: “Hogy érzed magad?”

CST: “Sehogy. Csak vagyok.”

ÁV: “Érzékelitek egymást a térben?” Mindketten bólintanak. “Kicsit közelebb kellene kerülnötök egymáshoz, hogy kiderüljön, milyen viszony van közöttetek. Meg tudjátok tenni?”

CST: “Igen, csak mondjátok, merre van, mert nem tudom kinyitni a szememet.”

Közel húzódnak egymáshoz, szemben fekszenek, megfogják egymás kezét.

CST: “Nem tudom, ki ő, de jó, hogy itt van.”

Juli: “Szorongatom a kezét, mintha tartanám, nehogy elvesszen. De nem ismerem fel.”

Közben újabb csoporttagok jelentkeznek be, négyen összegörnyedve, térdelnek vagy fekszenek, az ötödik szálegyenesen áll, kis terpeszben, kezei összekulcsolva a háta mögött.

ÁV (a fekvőkhöz): “Ti mit éreztek?”

CST-ok: “Beteg vagyok.” “A hasam fáj rettenetesen.” Mindenki helyesel. “Itt vér van, genny és bűz.”

ÁV (az állóhoz): “Veled mi a helyzet?”

CST: “Undorítóak. Emberi hulladék, nem kár értük.”

Nos, a strukturális rendszerállítás során ilyenkor fordulunk a családtérképhez, hátha ad valami ötletet arról, hogy hol is vagyunk éppen. Juli nagyapja a második világháborúban hadifogságba esett, és eltűnt, nem tért haza. Nagymamája nem sokkal később meghalt, édesanyja árván maradt. Senki sem tud róla, mi történt a nagyapával, Juli édesanyja sem. Mivel a jelenet nagyon is egy hadifogoly-táborra hajaz (ld. őr és foglyok), ezen koncepció mentén nyomozunk tovább.

ÁV (Julinak): “Valószínűleg a nagyapád az, aki ott fekszik melletted, de le kellene tesztelnünk. Meg tudnád szólítani? Mondd neki, szia, nagyapa.

Juli: “Szia nagyapa. Igen, ő tényleg a nagyapám.”

Ezután Juli az állításvezető szavait ismétli.

Juli: “Szia, nagyapa, én vagyok a kisunokád.”

Nagyapa: “Nem tudom, mi az, hogy kisunoka. De jó őt hallgatni.”

Juli: “Olyan jó, hogy látlak. Nagyon hiányoztál nekem. A nagymamának és anyukámnak is. Nem tudtuk, mi történt veled.”

Nagyapa: “Nem értem, amit mond.”

Juli: “Szeretném, ha emlékeznél. Mielőtt idekerültél, volt feleséged, kislányod, aki az én anyukám. Volt életed máshol.”

Nagyapa: “Igen, mintha a többiek beszéltek volna valami ilyesmiről. De én mindig is itt voltam. Ez nem élet, és nem halál. Valahol a kettő között van. Nem tudom, mi az, hogy volt életem. Nem emlékszem ilyenre. Csak a fájdalom van, és ez a semmi.”

Juli: “Én itt vagyok, és fogom a kezed. Tartalak, hogy ne vessz el. De közben nem tudom élni a saját életem. Mindig visszatérek hozzád, és maradok is, amíg akarod.

Nagypapa: “Sajnálom…”

Juli: “Jó lenne, ha emlékeznél. Katona voltál, harcoltál és fogságba estél, aztán ide kerültél, erre a helyre. De azelőtt volt más. Egy faluban éltél, volt családod, voltak barátaid. Együtt dolgoztatok a földeken. Tavasszal minden fa virágba borult, kora nyáron a határban hullámzott a búza, mint valami zöld tenger.”

Nagyapa: “Igen, ezt látom, a hullámzó, zöld búzát. Mesélj még!”

Juli: “Volt feleséged, az én nagymamám, akivel nagyon szerettétek egymást. Esténként ott üldögéltetek a diófa alatt, és énekeltetek. Sokat énekeltetek együtt. Volt egy kislányod is, az én anyukám. Imádott téged és te is őt. Emlékszel, amikor megforgattad a levegőben? Olyan sokat nevettetek! Vagy amikor elbújt, és te úgy tettél, mintha nem találnád? Boldogok voltatok együtt, te, a nagymama és az anyukám. Olyan jó lenne, ha emlékeznél…”

Nagypapa: “Mintha megmozdult volna bennem valami, mintha kezdenék emlékezni. Olyan jó ez most így, de még kell egy kis idő.”

Juli: “Én itt leszek veled, tartalak addig.”

A tér érezhetően megnyugszik. Miután kiderül, hogy a lehetőségekhez képest mindenki jól van, az ÁV úgy dönt, hogy most ennyit tudtak elérni, és lezárja az állítást. Hagyni kell időt, hogy a dolgok rendeződjenek. A cél az, hogy nagypapa tisztában legyen azzal, hogy kicsoda Juli, és rájöjjön arra is, hogy nem jó helyen van. De ehhez elsősorban az kell, hogy nagyapa tudja, hogy ő maga kicsoda. A folyamat elkezdődött, egy későbbi időpontban újra fel kell állítani, hogy kiderüljön, történt-e-e mozgás, és be lehet-e fejezni. (Befejezés= Juli visszadja nagypapának a sorsát, ez nagypapát erősebbé teszi, Juli pedig felszabadul, élheti a saját életét, nem kell tovább tartania nagypapát.)

UI. A következő alkalommal tényleg befejeztük. Ráadásul kiderült, hogy a szovjet táborokban a hadifoglyok között hastífusz járvány volt, és megesett, hogy a gyógyíthatatlanokat kő-vagy homokbányákban szeparálták el a többiektől, (esetleg eleve ott dolgoztak, és ott is haltak meg). Nevük is volt a haldoklóknak: Доходяга.

Доходяга. Доходягами в Соловецком концлагере называли тех, кто был настолько изможден физически, да и духовно, что дошел до предела расчеловечивания. (Чирков Юрий. А было всё так… / Предисл. А. Приставкина. - М.: Политиздат, 1991. - 382 с.)

Vagyis, azokat a foglyokat hívták így, akik fizikailag vagy lelkileg (vagy mindkettő) elérték az elembertelenedés határát. A Szoloveckij tábor szlengje.

Megjegyzés: általában ennyire pontos információkhoz csak egy gyakorlott, hosszabb ideje együttműködő csoport képes hozzáférni, kezdő csoportokban ez nem jellemző. Persze, kivételek mindig akadnak. :)