A mundér becsülete

Mottó: “Fighting external monsters is easy in comparison to how we fight those within us.”
― Jeffrey Fry


Olvasgattam a neten. Egy általam nagyon kedvelt blogon, és egyéb helyeken is belefutottam néhány olyan véleménybe, elemzésbe, amelyek igen ambivalens érzéseket keltettek bennem. Először is felhorgadtam, hogy hogy képzelik. Aztán meg, átgondolva, rájöttem, hogy bizony, nekem is vannak rossz tapasztalataim, és ha a nyilatkozó személyek nem megfelelő helyre kerültek, akkor akár még igazuk is lehet. Nem mindenben, de részben. Ja, természetesen, a rendszerállításról van szó.

Elöljáróban annyit, hogy Freud, példának okáért, netto nőgyűlölő volt. És neki nem volt Freudja, aki ezt kianalizálja belőle. Amikor egyik tanítványa, és itt konkrétan Jungra gondolok, megpróbálta elemezni az egyik álmát, elhajtotta a fenébe azzal, hogy csak nem képzeli... Szóval, mellette még eléggé autoriter személyiség is volt. Akkoriban kaptak erőre a behavioristák, akik azt vallották, hogy van az inger meg a válasz, és közötte meg nincs semmi. Kis túlzással, nem gondolkozunk, nem érzünk,  hanem robotként reagálunk a bennünket ért ingerekre. Az pedig, hogy hogyan, pusztán kondicionálás kérdése. A behavioristák a kísérletezésre esküdtek, és azt vallották, hogy semmi sem igaz, amit nem lehet kísérletesen igazolni. Freud pedig nem kísérletezett, ő kinyilatkoztatott, és ez igen felháborította a behavioristákat. Azt hiszem Watson (az egyik behav atyaúristen) volt az, aki bekóstolta Freudot azzal, hogy mit fényezi magát a sok hülyeségével, ez mind kamu, mert nem lehet kísérlettel igazolni. Freud azt válaszolta, az öreg Európa gőgjével a fiatal, izgága Amerikának, hogy miért kellene valamit igazolni, ami úgy van, és kész. Maradtak ennyiben. 
Watson, egyébként, a két gyerekét a behaviorizmus szellemében nevelte, vagyis semmi szeretet meg érzés, csak kondicionálás. A sors fintorgott is egyet, mert a fia öngyilkos lett, a lánya meg freudiánus analitikus terapeuta. Ahogy Anna Freud is, a nagy öreg lánya. Jó, tudom, ez sorsdráma, de azért lehet kicsit vigyorogni is azon, hogy isten nem ver bottal. De tényleg. 

Na, vissza Freudhoz. Ő gyakorlatilag lerakta a mai pszichológiai gondolkodás alapjait. Ha az ember kicsit jobban figyel, akkor azt látja, hogy minden pszichológiai irányzat előbb vagy utóbb, de definiálja magát Freudhoz képest. Ahogy telt-múlt az idő, az ő elméletéből kigyomlálták azokat a túlzásokat, amelyek a tapasztalatok és kutatások fényében tarthatatlanokká váltak, ilyen pl. a "péniszirigység" fogalma, hogy a legvadabbat említsem. De a nagy vonulatok maradtak, és hiába születnek újabb és újabb irányzatok, Freud nélkül ma sincs pszichológia.

Miért meséltem el ezt? Bert Hellinger miatt, aki összerakta a családállítást, mint terápiás formát. Nem, nem egyedül ötlötte ki az egészet, voltak bőven előzményei. Szondi Lipót a sorsátvétellel, Böszörményi-Nagy Iván a kontextuális terápiával és a láthatatlan lojalitással, Virginia Satir a családrekonstrukcióval, Moreno a pszichodrámával. És Hellinger, a maga misszionárius múltjával, a zuluk közt eltöltött idővel. De mivel ő is csak ember, mint a többi, mi sem természetesebb, hogy a rendszere őt magát is tartalmazza. 
Mert Jung az istenhit kérdéseivel küszködött, ezért lett a spiritualitás a jungi rendszer fő kérdése. Erik Erikson az identitását kereste, így jött létre a pszichoszociális fejlődéselmélet, az identitáskrízisekkel. Minden elméleti keret tartalmazza annak kitalálóját, ez nem is lehet másképpen. Ahogy ez a bejegyzés is tartalmaz engem. Más talán másképpen rendezné össze a gondolatokat, más stílusban írna, más szavakat használna, de ez, így, ebben a formában én vagyok. 

Szóval Bert Hellinger pap volt, így talán nem meglepő, hogy tradicionális, "férfiközpontú", sokszor rigid gondolkodásmódot képvisel. DE: attól még a módszer működik, és nem rendül meg, ha teszünk benne kisebb kiigazításokat. Esetleg észrevesszük, hogy a rendszer semmiképpen nem igazolja Hellinger állításait, például a férfi-nő hierarchiáról. A folyamat ugyanolyan, mint Freud esetében: az elmélet ki lett gyomlálva, gyomok kihajítva. Ettől még, persze, vannak, akik a teljesen ortodox vonalon mozognak, de vannak elágazások is. Ilyen a strukturális rendszerállítás is. 

Lássunk néhány kritikát, nem szó szerinti idézetben, csak a lényeget tekintve.
Házasuláskor a nőnek követnie kell a férfit a férfi hazájába: emlékszem, hogy volt valami ilyesmi Hellingernél, elméleti szinten, de a gyakorlatban még sohasem találkoztam hasonló problémával. A pár ott él, ahol akar, korlátozás nélkül.

Váláskor a férfi nevelje a fiúgyermeket: rendszerszinten nincs ilyen korlátozás, mivel ott a család (a családi tabló) minden esetben egyformán áll fel. Okoskodás, kuka.

A szülőkre nem szabad haragudni: Félreértelmezés. Ahogy azt már említettem egy előző bejegyzésben, különböző szinteken működünk. Ha rosszat tettek velünk, a hétköznapi életben haragszunk dühösek vagyunk, joggal. A rendszerszint a családállításokban mindig regressziós állapotot generál. Közérthetőbben: visszacsúszunk a gyermeki énünkbe. A bennünk élő gyermek pedig szeretné átélni a bizalmat, odabújást, biztonságot, szeretetet, amit a való életben nem sikerült, mert a szülők elérhetetlenek vagy éppen bántalmazók voltak. Éppen, mint a pszichoterápiás helyzetben: a terapeuta egy időre helyettesíti a szülőt, biztonságos környezetet nyújt, adekvát módon reagál, így a kliens képes hozzáférni az elfojtott érzelmeihez, megtanulja azokat beazonosítani, lebontani a hamis énjét, és felépíteni az újat, megtapasztalni a kötődés biztonságát stb. Az állításban is ez történik, csak gyorsabban. A szülők reagensek (vagy azzá tesszük őket egy okos kis trükkel), és máris mehet az odabújás. A saját színdarabunk, vagy inkább drámánk játszódik a kör közepén, beülhetünk a képviselőnk helyére, elveszhetünk a végtelen szeretetben egy pillanatra, percekre, ameddig jól esik. Aztán már tudjuk, hogy ha a való életben ez nem is adatott meg nekünk, azért még létezik, a meg nem élése fájdalmas, de nem predesztinál, és igenis képesek vagyunk adni és kapni is, érzelmeket és biztonságot. Az pedig, hogy visszatérve a hétköznapokba, a felnőtt énünkbe, továbbra is dühösek vagyunk-e a szüleinkre, vagy már nem számít annyira az egész, mert fel- és megszabadultunk, már csak rajtunk múlik, a temperamentumunkon, az elszántságunkon, a szándékainkon, a személyes történetünkön. Van, amit nem lehet megbocsátani, és nem is kell. 

Az inceszt, vagyis a szülő által elkövetett szexuális bántalmazás ilyen. A gyerek akkor is elveszíti az egyik (vagy mindkét) szülőjét, ha a jóvátétel=megbánás megtörténik. Nem tud többé kapcsolódni, a bántalmazó szülő által közvetített életenergia megszakad. Rendszerszinten nem létezik ennél nagyobb árulás. A bántalmazást nem kell megbocsátani!

Hierarchia férfi és nő között: nincs hierarchia, csak hely van, ahol általában mindenki jól érzi magát. De nem mindig, mert különbözőek vagyunk, különböző dinamikákkal. Ha egy pár úgy érzi magát kellemesen, hogy a helyek felcserélődnek, mi nem ragaszkodunk az ortodoxiához, hiszen nem az a célunk, hogy bárkit erőszakkal bírjunk rá valamire, ami számára nem jó. Mindannyiunkban van férfi (Nap, animus) és női (Hold, anima) minőség is (kiáradó és befogadó minőség). Tradicionálisan az ellenkező nemű minőséget kivetítjük a férjünkre/ feleségünkre (társunkra), érthetőbben: a nők nem élik az önkiteljesítő, önmegvalósitó énjüket, a férfiak a befogadó, tápláló, háttért nyújtó énjüket. Tradicionálisan, mondom, de ezen a területen azért manapság nagy változások tapasztalhatók. A nők elkezdtek önmegvalósítani, kilépni a hagyományos családi rendszerből. Dolgoznak, karriert építenek. Asztrológiául: élik a Napjukat. Az eddigi egyensúly megborult, az új egyensúlyt egyelőre csak keressük, és nagyon úgy tűnik, a férfiak nehezebben alkalmazkodnak, pillanatnyilag fogalmuk sincs (kivételek, természetesen, vannak), mihez is kezdjenek az animájukkal. Így maga a rendszer is alakul, és mi hagyjuk, hogy a képviselők úgy helyezkedjenek el, ahogy nekik megfelelő. 

Hierarchia: nagy és kicsi. Hellinger azt mondja, a gyereknek semmi köze a szülők dolgaihoz, de ez csak részben igaz. Mivel a rendszer része, a saját szintjén közvetített információkhoz joga van. Ugyanakkor, nyilván nem fogjuk kikérni a véleményét arról, hogy váltsunk-e munkahelyet, de azt sem ő fogja eldönteni, hogy kilépjünk-e egy halott házasságból. Ez a felnőttek dolga. Nyugodtan értsük úgy, hogy a gyereket meghagyjuk gyereknek, akinek nincs felelőssége a "nagyok" dolgaiban. A felelősség a lényeg, amit megtartunk magunknak felnőttként, vagy meghagyunk a szüleinknek, akik nagyobbak nálunk, és nem vesszük magunkra. A saját életükért, elvesztegetett lehetőségeikért, hibáikért, bűneikért ők felelnek, azoknak terhét ők cipelik, hozzájuk tartozik. a mieinkért meg mi, és nem a gyerekeink. Ezt jelenti a kicsi és nagy.

"Elveszett iker"  Tudjuk, hogy az összes terhesség körülbelül 10 százaléka indul ikerterhességnek, a fantomiker a folyamat során eltűnik, felszívódik, és 84 terhességből egyben születnek kettős ikrek. Ennél lényegesen több esetben bukkan elő az állításokban az "elveszett iker szindróma", illetve a hozzá kapcsolódó veszteségélmény. Hogy miért? Mert az elveszett iker pusztán egy rendszerállítási terminológia, amely a születésre, az eredendő egységélmény (anyával) megszűnésére utal. Ebből a szemszögből bárkinek állítható elveszett iker, hiszen mindannyian megszülettünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy különbözünk egymástól abban, hogy a születés, a kiszakadás megélése milyen mély nyomokat hagyott bennünk. Van, akinél problémákat okoz, másoknál pedig egyáltalán nem. 

Az önismeret hosszú és fájdalmas út, a családállítás azonnali, egyszerű megoldásokat kínál: hatalmas smiley kéne ide, de tényleg, a macska vigyora az Alice-ből. Hogy egy klasszikust idézzek: ez a bátrak sportja. Aki már ült a körben, és látta a saját képviselőjét botladozni az élet rögös útján (én közéjük tartozom), és csapott már a homlokára, hogy a francba, hogy lehetek ilyen hülye, hogy nem láttam ezt eddig, és végigkínlódta a színdarab utáni heteket, míg le nem ülepedett benne az információ, és ki nem alakult benne az új stratégia, az biztosan nem állítja, hogy ez egy könnyebb út. Talán gyorsabb, sokkolóbb, arcbatolósabb. A tér csak az információt közvetíti, de nem oldja meg helyetted a problémákat. Tudod, a természet nem kegyetlen, csak kegyetlenül közömbös.  Az információval neked kell valamit kezdened. 

Figyelem! Egyetlen terápia sem működik a nyitottság, a változtatásra való szándék nélkül. Egyik terápiás forma sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen mások, és mindenkinek megvan a magáé, aminek a segítségével a legjobban tud fejlődni, amit a legbiztonságosabbnak érez. Ha bárhol azt ígérik (akár családállításon, akár más terápián), hogy majd a Tér, az Energia, az Univerzum megteszi a magáét, miközben neked csak ülnöd kell, és bámulnod kifelé a fejedből, farokfelvágva menekülj onnan, de gyorsan. Azt válaszd, ahol rögtön az elején közlik veled: nem lesz könnyű, lehet, hogy szenvedni fogsz, a fejedet a falba verni, amikor rájössz, de a végén ott leszel te, az igazi TE, és ezért megéri. Sok sikert hozzá!