Szubjektív

A szemembe nézz, vazze! Ha közölni akarsz valamit, akkor bele a szemembe, ne röpködj, mint egy észvesztett kolibri. Ha tudni akarsz rólam valamit, kérdezd meg, ne kotorássz utánam mindenféle helyeken. Add meg nekem a jogot, hogy talán nem akarok válaszolni. 

Mert esetleg úgy gondolom, közöd nincs hozzá.

És nem, nem fogok X-szel meg Ipszilonnal eltölteni egy estét vagy egy ebédet a békesség kedvéért, na meg azért, mert szeressük egymást gyerekek. Megharcoltam azért, hogy kimondhassam, csak arra szánok időt, akivel kedvem van időt tölteni. 

Leszarom a jófejséget.

És nem, ne hozd ide nekem a másik nőtől született gyerekedet, mert szeretnél engem szűzmáriának látni, amikor a mi közös gyerekünket nem hagytad nekem megszülni. Különös kegyetlenséggel elkövetett lélekgyilkosság. Köpök a romantikára, a drámára, tragédiára, és a sírodra is köpök, te szemétláda!

Életem szerelme, a bánatba. 

Nem érdekel, hogy hány hete köhécselsz, miközben a gyerekem a műtőben van. Még próbálok udvarias lenni, ezért nem küldelek el a halál redves szemétdombjára, de már közel vagyok hozzá. Mert mindig ez a műsor, ha nekem van egy problémám, a tiéd legalább egy vonásnyival nagyobb, és bármikor volt egy problémám, hirtelen a te nagyobbad is előtűnt a semmiből, és akkor azzal foglalkoztunk, én meg már az enyémmel nem is, mert az annyira jelentéktelen, talán azért, mert én is jelentéktelen vagyok. De most éppen a gyerekünket vágják föl, és én itt ülök a kocsiban egyedül, mert te hol a vérvörös viharban is vagy?! Semmiképpen ne felejtsd el a szád elé tenni a kezed, ha köhögsz. Nacsá, inkább leteszem azt a rohadék telefont. 

Kinéznél egyszer a hófehérre suvickolt elefáncsonttornyodból?

Ne mondd, hogy nem vársz el tőlem semmit, amikor csak elvársz, és soha nem tudok megfelelni, mert hogyan felelhetne meg egy csecsemő, aki csak sír és enne, és te nem tudsz tőle mozdulni, és mit tehetek, amikor állítod, hogy kártékony gyerek voltam, és a patkány kártékony, te szerencsétlen, mégis mi a fenének akarnék megfelelni bárkinek, aki szerint kártékony voltam, mert háromévesen eltörtem egy poharat? 

Nem akarok jógyerek lenni.

És te, Perverz Polgártárs, aki megengedted magadnak, hogy négy-öt- vagy tízévesen használj engem, neked még van pofád azt hajtogatni, hogy hiszen énmiattam?! Éled a világodat, ugye? És én vagyok az, aki megfagyott, én vagyok az, aki retteg az érintéstől, kőszoborrá dermed az intimitástól, engem talál meg a hozzád hasonlók teljes skálája, mert ki van írva a homlokomra, ott foszforeszkál a bőrömön, mint egy skarlátbetű. Én élek börtönben, nem te, és itt nincs látogatás és nincs eltáv, és én vagyok a saját börtönőröm, mert hiába minden, elhiszem nektek, hogy az én hibám, bocsáss meg nekem atyám, mert vétkeztem, én büntetem magam valamiért, mindenért, amit nem követtem el. Ötévesen?! És nekem ennyi jár, hogy mindenki belém törli a kicseszett bakancsát, és még örülök is neki, ha megteszi, mert megérdemlem. Téged pedig talán hamarosan "orientációnak" fognak szólítani, úgy, mint a többi, teljesen ártalmatlan orientációt, akik nem bántanak senkit, pedig te megöltél engem, még mielőtt élhettem volna.

A pokol tüze is kevés neked.

Ne magyarázz nekem, hogy milyen a férjem, a feleségem, hogy mennyire kivirult melletted, miközben mellettem csak sorvadozott. Lószart se tudsz az életünkről, csak kihasználtál egy rést, és máris azt gondolod, hogy te vezényled a sorsszimfóniát. Csak figyelj jobban, és meglátod, hogy nincs a kezedben a pálca. Aztán meg ne szapuld az embert, akit én szeretek, és bármi is történt, nem mondok rá rosszat, bár megtehetném, lenne rá okom és jogom, de mégsem.

Ez téged minősít. 

Elhiszem, hogy sosem voltál Hamupipőke, maximum egy pipő, akihez nem jöttek a madarak, hogy segítsenek kiválogatni a borsót meg a lencsét, és a jótündér se küldte a hintót, így aztán sose értél oda a bálba, nem hagyhattad el a nemlétező üvegcipellőt, és a királyfi azt se tudja, hogy létezel. Nem is érdekli. Inverz a meséd, és csodálkozol. Pedig te vagy az, aki belerúg a cuki kismacskába is, hát mi a fenét vársz a nyomorult madaraktól?! 

Vedd már észre magad!

Nem a terapeutád vagyok, hanem a feleséged, férjed, barátod, barátnőd. Nem kell belebújnom a fejedbe, beleülnöm a kis lelkedbe, figyelgetnem az áramlásokat, magyarázatok után kutatva. Ha netto bunkó vagy velem, akkor viseld el, hogy úgy kezellek, mint egy netto bunkót. 

Nem érdekel a sajátos lelki életed.

És ne győzködj arról, hogy nekünk milyen jó, mert mi egymásnak vagyunk teremtve, és akkor is jó, ha már semmi nem működik, csak azért, mert egyszer azt hittük, hogy talán jó lesz. Próbáltam, jelbeszéddel, suttogva, halkan, hangosan, kiabálva és ordítva, hogy nem megy, nem bírom, csináljunk már valamit, csináljunk már valamit másképp! Mi lesz az életemmel, miközben a te illúzióidat őrizgetem?

Szétrúgnám az egészet a francba.

És hagyd már abba ezt a nyomorult, álszent dumát, hogy te mennyire sajnálod, hogy nekem nem született gyerekem, mert hogy az a világ legszebb dolga, és anyának lenni, na, az aztán életfeladat, a legszentebb! Ne sajnálj, nem érdekelsz. Képzeld azt el, de csak, ha tudod, hogy képes vagyok az életemnek más értelmet is találni, veled ellentétben. Egy idő után már a kínos mosolyt is törlöm az arcomról, ne várd, hogy szeresselek és bepucsítsak neked. 

Van élet a halál előtt.

És igen kifelé játszom, hogy milyen fasza családapa vagyok, aki mindig, mindent a gyerekeiért, és ott van, és egyfolytában, és megy, és csinálja, mert az énkép és a tükör. Amit néha reggel leköpök, mert tudom, hogy hazugság, mert az, ami vagyok, az nem itt van, hanem máshol, messze, térben és időben is távol, és elvesztettem, bazdmeg, és már nem is fogom megtalálni. De könyörgöm, legalább ne mondd nekem, hogy ez tökéletes, és minta, és tegyek bele még többet, hadd lássák mások, mert a hideg futkos a hátamon, és görbül a gerincem, és nem, akkor sem fogom bevallani neked, és magamnak sem, hogy gyűlöllek, és magamat meg utálom. 

Mert ezt tettem velünk.

És ne gyere ide, hogy te akkor mi mindenre voltál készen, mert pont leszarom, most most van. Ha most csak azért jössz, hogy ezt beletold az arcomba, akkor nagyot hibáztál, oda és vissza.

Elég volt a játszmákból. 

És ne mondd nekem, hogy tudod, mit érzek, amikor elvesztettem valakit, mert baromira nem. És ne kezdj el rangsorolni, hogy mi nagyobb veszteség. Egyáltalán nincs kedvem abszolút értelemben kategorizálni, hogy szülő, gyerek meg kutya. Az én veszteségem az én fájdalmam, úgy élem meg, ahogy nekem szar, és kész. És főleg, ne hozd elő, hogy amikor a te akárkid, mert kinyílik a zsebemben a bicska, sőt a machete, és azt te sem akarod.

Hallgass meg, vagy menj el.

És nem, semmi jogod nincs az én életterembe borogatni a szennyesedet, megmondani, hogy mit és hogyan kéne csinálnom, hogyan kéne nevelnem, hogyan kéne szeretnem, hogyan kéne intéznem, csak azért, mert egyszer összetartoztunk. Már nem vagy etalon az életemben, fogadd el. Egyébként is, csak addig voltál az, ameddig én annak tartottalak. Azért voltál szép és jó, mert én annak láttalak. 

Most lásson annak más. 

Én én vagyok, az erőmmel, a gyengeségeimmel, a történetemmel, a változtatni akarásommal, az elutasításommal, a mániáimmal, a segítő szándékommal, az értékeimmel, az akaratommal, a borúmmal, a derűmmel,  a szívemmel, a humorommal, az érzéseimmel, a szeretetemmel, amiből annak adok, akinek akarok, aki megérdemli, aki rászolgált, és akitől visszakapom. 

A világ közepén.