hogy e csodát újólag megteremtse."
Új időszámítás kezdődött. Ma van az első napja. Elanyátlanodtam, minden értelemben.
Emlékszem, amikor január közepén ott ültem az orvosnál, ökölbe szorult gyomorral. Bólogattam, okosan, mint egy felnőtt. Közben fogtam a kezét. Belül meg a kisgyerek sikoltozott, befogta a fülét, trallala, trallala, nem az én dolgom, a nagyok dolga. Nem akarom hallani, nem akarom tudni. Trallala. Közben a felnőtt jegyezte a fejében, hova, mikor, miért... Szorítottam a kezét.
Aztán kiderült, hogy ott van. Az alattomosan növekedő förtelem, aki arra készül, hogy elvegye az anyámat. Hasnyálmirigy, ötéves túlélési esély talán öt százalék. Meg a máj is, hát persze. Tudjuk, hogy a statisztikákat nem ebben az országban írják. A pozitívakat biztosan nem. Szerettem volna nyugati lenni. Vagy legalább ő lenne nyugati. Akkor lenne az az öt százalék, talán. Rendben, akkor tizenkilencre húzzuk a lapot.
És elkezdődött a két és fél hónap. Fals remények, biztos tudás. Nem vagyunk statisztika, emberek vagyunk, egy család, akiknek fontos a másik, akik szeretik egymást, és nem lehet, hogy csak úgy szétszakítsanak bennünket. Utolsó vérig küzdünk. Az utolsó lehelletig.
Nem, nem mi, hanem ő. Követjük, ahogy mindig, tesszük, ami jó neki. Amiről az gondoljuk, jó neki. Amiről ő az mondja, jó neki. Rettegünk, folyamatos kő a gyomrunkban.
Az Oroszlánkirálynő pedig vezényel, otthoni és kórházi ágyakról. Felül, akkor is, ha nem tud, eszik, akkor is, ha nem képes. Példát mutat, középpontban van, akkor is, ha már nyelni is gyenge. Elfogadja a gondoskodást, talán miattunk, hogy érezhessük, teszünk érte valamit. Miközben semmit sem tehetünk. Őrjítő, hogy semmit se tehetünk. Ott vagyunk, bevisszük, kivisszük, összevágjuk, szétaprózzuk, kicseréljük, betesszük, kivesszük, leterítjük, de igazából minden mindegy. A cél szempontjából. A cél az lenne, hogy éljen, hogy velünk legyen. A remény holdja fogyóba vált. Nincs kezelés, ha valamihez hozzányúlnak, valami más összezuhan. A daganat gondoskodott önmaga túléléséről. De ha már ennyire okos, hogy nem tudja, hogy a mamával együtt ő is meghal?! Kétségbeesésemben eszembe jut a "Nemzeti Tumortovábbképzési Intézet, avagy hogyan éljünk túl a gazdatesttel együtt" ötlete, pályázhatnánk valami TÁMOP-ra. Tökmindegy, ez időbe telne, és pont az időből maradt nekünk nagyon kevés.
De van egy hétvégénk, amikor élénk, amikor mesél, amikor beszélgethetünk. Reménykedem, hogy nem utoljára, de végül mégis. A születésnapomon, amikor viszem neki a szokásos virágot, még ő sírdogál, hogy nekem milyen rossz lehet. Egy vicc, ez az anyám. Nekem az a legboldogabb születésnap, amikor ő velem van. Vagy én vele, mindegy, és tudjuk, nem lesz több ilyen. Mindketten tudjuk. Üvölteni akarok, de túl sokan vannak a szobában. A világon is túl sokan vannak, túl sok felesleges ember. Mivel ő nevelt, ezért az utolsóért később szégyellem magam.
Aztán már nincs megállás. Egy hét. Egy élet. Sok élet, az életeink. Rengeteg óra a betegágy mellett, váltásban. Mert az utolsó kérés szerint valamelyikünk legyen ott, amikor átmegy. Rettegek, hogy engem választ. Tudom, hogy engem fog választani. Én vagyok a nagyobb, nekem kell ezt a terhet vinnem. Megvárt. Elkísértem. Fogtam a kezét, simogattam a homlokát, beszéltem hozzá. Ölelésből ölelésbe adtam, ahogy megígértem. Eljöttek érte, hazament. Nem volt teher, ez volt az utolsó ajándéka: a beavatás a halál misztériumába, amikor egy nagy és független lélek kiszabadul a megroggyant test börtönéből. Megtiszteltetés volt mellette lenni, örökké hálás leszek neki azért, hogy megengedte nekem.
Úgy ment el, ahogy élt: büszkén, tartással, méltósággal. Nem hagyott elvarratlan szálat, amit nem tudott megoldani az életében, mert nem volt rá belső lehetősége, azt megoldotta a haldoklásával és a halálával. (Egy vérből valók vagyunk, te meg én, ugye, húgocskám? Szeretlek...)
Még hadd mondjak a ráknak annyit: lehet, hogy nagynak érzed magad, de csak itt van hatalmad. Megnyerted a csatát, de a háborúban örökké veszíteni fogsz. Ott, ahol mi anyával találkozni fogunk, te csak egy szánalmas lúzer vagy. Mehet a tipli, seggfej.
Drága mami! Köszönjük, hogy nem voltál tökéletes, csak nagyon jó, és így hagytál nekünk teret az ellenállásra és a harcra önmagunkért. Nem vártál el tőlünk többet, mint amit magad is megcsináltál, és ezzel magasra tetted a lécet. Megugorjuk, ígérem. Tudom, hogy már nem vagy itt. Utoljára még megsimogattad a papa szívét, hogy kibírja, aztán elmentél oda, ahová tartozol. Aki előbb jött, előbb megy. Innen mi folytatjuk, és te fogsz várni a kapun túl.
Jó életet nekünk!
Ma van az új időszámítás első napja. Most kezdjük, veled és nélküled.
2015. április 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése