Misikét soha, senki nem tanította meg semmire. Talán már az oviban is attól féltek a nénik, hogy Misike belevágja a kihegyezett ceruzát egy okvetetlenkedő csoporttársába. Simán elképzelhetőnek tartom, hogy bele is vágta. Így aztán Misikének fogalma sincs, hogy hogyan kell fogni a ceruzát, úgy rajzol, mint egy kétéves. Az írás is nehezen megy, ebből kifolyólag, unja is erősen. A finommotoros mozgásai elmaradnak az ő életkorában elvárhatótól, hogy finoman fogalmazzak.
Misike néha bejön reggelente, és azonnal verekszik. Napközben is. Megesik, hogy kezelhetetlen, a feladatokat, különös tekintettel a házi feladatokra "leszarja". Visszabeszél, agresszív, a nagyok piszkálják, lekurvázzák az anyukáját (bizony, általános iskola, megszokott műsor), erre Misike üt, rúg, nem nézi, mit és kit. Anyukája, amúgy, nemrég visszaköltözött a faluba, pár háznyira lakik a gyerekektől, de nem engedi őket be, mert az új pasi ki nem állhatja őket. A pletykák szerint.
Az iskola (a "rendszer") azt várja Misikétől, hogy reggel mosolyogva ébredjen, frissen, gondosan pakolt táskával, szépen elkészített házifeladatokkal, örömmel lépjen be az osztályba, rendületlenül toljon végig egy felnőtt munkanapot, egyórás ebédszünettel, helyesen viselkedjen a tanáraival és a társaival, és boldogan feküdjön le este (az iskola végeztével a tanodában eltöltött, szép órák után).
Misike ehelyett deviáns, és a "rendszer" értetlenül áll az anomália előtt, nem fogja fel, képtelen kezelni.
Misike az én dolgom, az elfojtott vigyorgások és a ráncolt szemöldökök között. Először próbáltam kérdezgetni, de nem válaszolt, semmire. Aztán meséltem neki, ilyenkor odabújt, úgy hallgatta. Aztán elkezdtünk játszani. Először számítógépen fejlesztő játékokat, utána meg csocsót. Kis fejlesztő, sok csocsó. UNO, lapkeverés. Ügyesedik a kis keze. (Kicsit el is gondolkoztam, vajon hogyan fog hangzani, ha egyszer megkérdezik tőle, kitől tanult zsugázni: "Hát, a pszichológusomtól...") Misike azzal "hülyíti" a többieket, hogy majd jön hozzám, és akkor mindenféléket csinálunk. És tényleg.
Misike jutalma a csoki. Nem szép, tudom, de más nem működött, és az a jó trükk, ami bejön. Már ő mondja meg a nap végén, hogy szerinte mennyit érdemel. Még alá vagy fölé lő egy kicsit, de legalább már átgondolja.
Hétfőn már a szünet elején érkezik, udvariasan bekopog, és üdvözült vigyorral rohan hozzám. Gépezünk, aztán csocsó, "bombagólok", aztán megint inkább a számítógép, memóriajátékok és társaik. Két óra elröppen, még nem is ebédelt, de nem bánja, lecke sincs kész (soha nincs kész), nem akar menni. Már mesélget is, az apukájáról, a kistesójáról. Nagy szeretettel. Ma elfeledkezett a csokijáról. A jutalom egyre inkább az együtt eltöltött idő.
Misike nem hülye, sőt. Csak esélytelennek született. Soha nem fog felkerülni az iskolai dicsőségtáblára, soha nem lesz megbecsült munkaerő, soha nem lesz felelősségteljes családapa, sem köztiszteletben álló állampolgár. Pár év, és Misike se lesz már, csak a Misi, egy nagydarab, agresszív cigánygyerek a sok közül.
Mostanság alapvető élményem a tehetetlenség. Tehetetlen voltam anyám betegségével szemben, tehetetlen az apám fájdalmával, és tehetetlen Misike sorsával.
Misike készen áll a jóra, nem követeli magának, mint akinek jár, nem erőszakos, de készen áll. A lelkifurdalás az enyém, hiszen pár hónap, és ugyanúgy el fogom hagyni, ahogy eddig mindenki, mert lejár a mandátum, és mennem kell. De addig is, tojok a PC-re, megfogom a kezét, megölelgetem, puszit is nyomok a kis buci képére, eltöltöm vele az időmet, hogy érezze, benne is van érték, értelem, ő is szerethető. Ennyit tehetek, pokoli kevés, tudom.
Valaki azt mondta, "ezeket" a gyerekeket nem lehet szeretettel nevelni. Tévedés, csak azzal lehet. Sokezer misike él ebben az országban, akikből kiállhatatlan, tolerálhatatlan, erőszakos felnőttek lesznek, törvényes és törvénytelen határán egyensúlyozva, mert esélytelennek születtek bármi másra.
Mit mondhatnék?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése