A Torony

Azoknak, akik értik.



A Királykisasszony unatkozott. Jó, régen nem volt már "kisasszony" a szó szoros értelmében, de szeretett magára így gondolni, és miért is változtatta volna meg a nevét?
A Sárkány horkantott egyet. A Királykisasszony undorodva hátrafordult, legszívesebben belerúgott volna egy hatalmasat. Hogy a fenébe lehet egyszerre hét fejjel aludni?!  A Sárkány kétségkívül elkényelmesedett az utóbbi időben. Potrohosabb lett, a hét fejéből négyen meg mintha tokát is eresztett volna. Nem is csoda, ha állandóan csak döglik!
A Királykisasszony az ablakhoz sétált, elmélázva bámult kifelé a tágas mezőre, a távoli hegyekre. Kint se történik semmi. Sehol egy árva lélek. Mikor lett ilyen üres a világ?
Bezzeg a régi időkben! Amikor végre sikerült rávennie a Sárkányt, hogy elrabolja a Kastélyból! Na, akkor aztán volt minden, játék, móka, kacagás, kergetőzés! A Sárkány is teljesen más volt, soha nem hunyta le egyszerre mind a tizennégy szemét. Legalább egy szempár mindig rajongó féltéssel követte a Királykisasszony minden lépését. Erős volt, fiatal, pajzán, tüzes és lobbanékony. Hányszor kellett vízért rohannia, hogy eloltsa a lángoló függönyöket, egek! Régi, régi, szép idők. Aztán teltek-múltak az évek, a gyerekek is kirepültek. Egy nap elrugaszkodtak az ablakból, és elmentek világot látni, alig látja őket. A Sárkány meg...! Néma dühvel bámulta a hortyogó hétfejűt. 

 Nemrégiben lesétált a Torony aljához, amikor meglátta a Fiút közeledni, aki hetente egyszer élelmet hozott a faluból. Rámosolygott, és megkérdezte, nem akarja-e megnézni a Tornyot belülről. A Fiú elmenekült, rohant fejvesztve, hátra se nézett. Na, ez van. Pedig (akkor még) csak az járt a fejében, hogy csekély összeg fejében indíthatna toronyjáró túrát az arrajáró érdeklődőknek. Ezt kiabálta a fénysebességgel távolodó ifjú után, aki erre még a fülét is befogta. Kár. Nem mintha szüksége lenne a csekély összegre, tele van a pince aranytallérokkal. Azt se tudja mire költeni. Nem mintha lennének arrajárók. Pláne, érdeklődők.  Csak az izgalom. Az kéne. 

Hirtelen támadt egy ötlete. Tollat ragadott, és egy lepedőt. Az elkészült transzparenst kilógatta a Torony ablakán. Aztán lerohant a lépcsőkön, és az ajtó mellé is kiszögezett egy kisebb táblát. Kissé távolabb ment, és megszemlélte a feliratot a lepedőn. Jól olvasható. "Segítség, valaki mentsen meg!"
Visszament a Toronyba, töltött magának egy pohár bort, és az ablak elé ülve figyelt, jár-e arra valaki. 
Eltelt ugyan némi idő, de egy napon valóban arra lovagolt a Hős Lovag. Minden Hős Lovagnak kifinomult hetedik érzéke súgja meg, hogy hol tudna belebotlani megmentésre váró Királykisasszonyokba, így nem is volt meglepő, hogy éppen arra tévedt. "Meglátta" a segélykiáltást, és megsarkantyúzta a Rárót. Időtlen idők óta keresett már valakit, akit végre meg lehet menteni, szóval igen lelkesen vágtatott.
A Királykisasszony, felemelt szoknyával, ezerrel zúzott lefelé a lépcsőkön, és lihegve tépte fel az ajtót. Éppen beleütközött a Hős Lovagba. Ha már ott volt, a karjába ájult. A Hős Lovag meg elkapta, végül is, ezért jött.
Miután udvariasan a Királykisasszony orra alá tartotta a repülősót (mindig volt nála, mert pont tudta, hogy a megmentendő nők ájuldozni szoktak), az köhécselve magához tért. A Hős Lovag megérdeklődte a probléma mibenlétét, és a Királykisasszony nem fogta vissza magát. Elmesélte, (kissé kiszínezve) elrablásának és fogvatartásának történetét, a rettegést, amelyben a gonosz Sárkány mellett élnie kellett, a gyerekeket, a magányos nappalokat és a hideg éjszakákat. A Hős Lovag szívszakadva hallgatta. Pont erre vágyott! Szerelmes is lett a Királykisasszonyba menten. 

Boldog idők következtek, kéz a kézben sétálgattak a réten, kacagva úszkáltak a tóban, kergetőztek a fák között. A Hős Lovag csokrokat készített szívbéli kedvesének a mezőn gyűjtött vadvirágokból, hogy emlékezzen rá akkor is, ha nincsenek együtt. A csokrokat a Királykisasszony vázába rendezgette, és a Sárkány orra elé tette. Az néha felébredt, megszimatolta a virágokat, és felsóhajtott: "Nyár van?" A Királykisasszonyt konkrétan megütötte a guta. Ez a szemét még csak nem is gyanakszik! 
A Lovagnak másnap elpanaszolta, hogy a Sárkány igen furcsán viselkedik, mintha sejtene valamit. Az, ijedtséget tettetve, közölte a Királykisasszonnyal, hogy semmiképpen nem akarja veszélybe sodorni, szívesen megszökteti, de az is lehet, hogy inkább elmegy, bár szomorúan és nehéz szívvel. Csak kedvesének nehogy baja történjen! A Királykisasszony sírdogált egy sort, aztán egymás karjába borulva, örök szerelmet esküdtek.  
Egy nap álruhában beszöktek a faluba. Rettentő jól érezték magukat, kolbászt ettek a piacon, billiárdoztak a kocsmában, végül vásároltak a Királykisasszonynak egy díszes, sokat sejtető (és még többet megmutató), szexi ruhát. Hazaérve, a Királykisasszony magára öltötte a dögös holmit, és olyan szerelmes éjszakájuk volt a friss, harmatos füvön, mint még soha.
A királykisasszony hajnalban osont fel a Toronyba, szökdécselve, dudorászva. Felkapott egy vázányi mezei virágot, és végigkeringőzött vele a szobán. A Sárkány mind a tizennégy szemével figyelte.
- Hol voltál? - mordult fel aztán.
- Mit érdekel az téged?! - a Királykisasszony nem hagyta abba a táncikálást.
A Sárkány kinyújtotta mind a hét fejét. és körbeszimatolta vidám nejét. Felordított.
- Emberszagot érzek rajtad, te céda! És mi ez a ruha?! Apró darabokra téplek! - neki is látott a megvalósításnak, karmaival, fogaival tépte-szaggatta a ruhát, és néha a Királykisasszonyt. Az sikoltozott, védekezni próbált, de a Sárkány sokkal erősebb volt. Dühében lángot okádott, és a Királykisasszony haját is megperzselte. Ami azután történt, arra inkább nem térnénk ki.
A Hős Lovag sisakján aznap este egy kavics koppant, rajta levélke: "Azonnal beszélnünk kell!"
A Torony mögött találkoztak, s a Lovag nem ismert rá a kedvesére: kék-zöld foltokkal tele, a haja félig leégve, szemei kisírva. Azonnal felajánlotta, hogy megszökteti, elviszi a kastélyába. A Királykisasszony tiltakozott, nem lehet, a Sárkány megöli őt is, a Lovagot is, és mindenkit, aki az útjába kerül. Mert olyan gonosz. A Lovag nem hagyhatta annyiban a dolgot, hiszen ő menteni jött. Hatalmas hadserege van a kastélyban,  amely égnek fordított ágyúkkal várja majd a Sárkányt, jelentette ki harciasan. Titokban kissé izgult, nem ment-e ezúttal túlságosan messzire.
A Királykisasszonyt, szerencsére, nem lehetett meggyőzni. Mert ő nem venné a szívére egyetlen ártatlan halálát sem, (s jelen helyzetben több ártatlan halál is várható), ő aztán nem egy Szép Heléna, aki miatt egy egész város süllyedt el a történelem pöcegödrében. Várakozva nézett a Hős Lovagra, aki azonnal megragadta a mentőövet, és átszellemülten bizonygatta, hogy nem, kedvese aztán tényleg nem egy Szép Heléna, akinek kegyéért jogos lenne a milliónyi, ártatlan halál.
- Menj, kedvesem! - suttogta a Királylány a Lovagnak, kissé csalódottan. - Mindig emlékezni fogok rád, és kérlek, ne felejts el engem!

Az ajtóban állva nézte, ahogy a Hős Lovag lóra pattan, és elporoszkál, vissza-vissza nézve, könnyeit folyatva, integetve, ajkaival a "soha, soha" búcsúszavakat formálgatva. Amikor eltűnt az éjszakában, lekapta az ajtó mellől a táblát, és felszaladt a Toronyba. Behúzta az ablakon a kifüggesztett lepedőt, összehajtogatta, és egy olyan helyre tette, ahol a Sárkány is jól láthatta. Hátha szükség lesz még rá.
- Elment? - kérdezte a hétfejű, és csalogatóan felemelte a szárnyát.
- El - válaszolta a Királykisasszony, miközben kényelmesen elhelyezkedett a felkínált helyen, a szárnyak melegében.
- Micsoda egy ribanc vagy! - sóhajtott fel elégedetten a Sárkány.
- Seggfej! - vágta oldalba a könyökével a Királykisasszony.
Odakint, a sötét éjszakában, a Hős Lovag megsarkantyúzta a Rárót, és könnyű szívvel, könnytelen szemmel vágtatott arra, amerre az újabb megmentendő nőt sejtette.