"Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed." (Terminátor)
...hülye. Ez egy nagyon bölcs, mélyenszántó meglátás (loptam), mert valóban. Hányszor futunk bele olyan történetekbe, míg a hétköznapi rohangálásainkat foganatosítjuk a világban, amelyekre csak legyintünk, és távolról sem értjük őket. Feleségül veszi? Elválik tőle? Nem beszél vele? Még ezek után is szóba áll vele? Kihajt eléd? Nem indul el? Megszüli? Elveteti? Ez hülye. Tuti.
Freudnak valahol igaza volt: a civilizáció tönkretett bennünket. A világ kezdetén nem volt még Maslow-piramis, a létfenntartás és a spiritualitás nem választódtak el egymástól, mindkettő a hétköznapi élet szerves része volt. A közösségben nevelkedtünk, és könnyedén sajátítottuk el az együttélés szabályait. Ha a szüleink nem is voltak éppen kompetensek, a közösség mindig az volt. Tanított, nevelt, szabályozott. A magasabb rendű erkölcsről, az élet értelméről, a nagy összefüggésekről pedig a mítoszokból tudtunk, amiket az öregek meséltek nekünk a tábortűznél. Minden egyszerűbb volt egy százfős törzsben, mint egy milliós nagyvárosban. Választásod sem igen volt: vagy alkalmazkodtál, vagy kitettek a közösségből, ami egyenlő volt a halállal.
Igen, tökéletesen igazad van, ha erre azt mondod, hogy persze, de a normák fogságában ugyan hol volt esélye az individuumnak a szabadságra, a másképp gondolkodásra. Talán kevesebb volt, mint ma, de mégis, valahogyan eljutottunk idáig.
Képzeld el, mennyit makogott az első földönjáró ős a fákon kapaszkodó társaknak, hogy jöjjenek le, mert itt több a kaja. Vagy az az ősember, aki, talán bénaságból, beleejtette a húsdarabját a tűzbe. A többiek nyilván röhögtek rajta, de végül meggyőzte őket, hogy sülve sokkal jobb az a hús. Vagy az az ember, aki először magához édesgetett egy farkast. Majdnem biztos, hogy komplett hülyének tartotta a közösség, vagy veszélyes őrültnek, és mégis, hamarosan tele lettek az embertelepek szelíd farkasokkal.
A szociálpszichológia ezt kisebbségi hatásnak hívja, Sikerülhet áttolnod az újításokat a csoporton, ha kemény vagy, elszánt, és eléggé meggyőzőek az érveid.
Nos, ha egy embercsoportban működnek az erős érvek, hogy lehet, hogy az ismerőseinknél, barátainknál mintha a falnak beszélnénk, pedig az érveink nyomósak, megalapozottak, ráadásul, ők kérték, hogy "mostmondjukmegmitcsináljon"?! Mi meg megmondjuk, mert kívülről nézve olyan egyszerű a megoldás, ugye? Hagyd ott, lépj meg, cseréld le, vágd pofán, szabadulj meg tőle, hidd el, jobb lesz az neked.
Ott kibicelünk mások életében, és pontosan tudjuk, nekik mi lenne a jó. Nos, részben nem tudjuk. Barátként, kollégaként, de még családtagként is csak a felszínt láthatjuk, csak azt ismerjük, amit hajlandók velünk megosztani, amit szégyellnek, amiben bizonytalanok, amit helytelennek tartanak, azt mindig megtartják maguknak. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mennyi minden van, amit még ők sem tudnak, pedig ott van, bennük. Részben viszont akár igazunk is lehet, semmit sem számít. Hogy miért?
Vegyünk például egy bántalmazó kapcsolatot. Általában a felállás az, hogy a férfi bánt, a nőt pedig bántják, de lehet fordítva is, csak az ritkább. (Ha valakit bővebben érdekel a dolog pszichodinamikája, akkor itt egy nagyon jó cikk hozzá.) Szóval, adva van egy nő, aki teljes érzelmi (és talán egyéb) terrorban él, de mégis marad, vagy mindig visszamegy. (Mert "megigérte, hogy megváltozik".) Hogy miért?
Popper Péter azt mondja, nem számít, hogy az embernek mire van külső lehetősége, a lényeg, hogy mire van belső.
Amikor a pszichológusok előállnak azzal, hogy a felek kiegészítő játszmákat játszanak, vagy azzal, hogy mindkét fél részese a helyzetnek, a jogvédők általában nagyon utálják őket, és azonnal "áldozathibáztatást" kiáltanak. Pedig nem erről van szó. A bántalmazás, legyen az lelki vagy fizikai, büntetőjogi kategória. Senkinek sincs joga gyötörni, megalázni, megütni egy másik embert. Ez szerintem tiszta ügy.
Viszont az már kevésbé tiszta, hogy a bizonyos "másik ember" (felnőtt!) miért hagyja, tűri el, hogy gyötörjék, megalázzák, megüssék. Vagy éppen miért megy vissza a bántalmazójához akkor is, ha rendes, kedves emberek biztosítják neki a (külső) feltételeket a meneküléshez.
Lássuk meg, hogy történetünkben mindkét ember sérült: a hatalmaskodó bizonytalan, és erőszakkal próbálja megőrizni a befolyását, az elnyomott rendkívül alacsony önértékelése, sérült énképe maximum az álmodozást engedi meg egy szerető, támogató társról. Egyikük sem tudja magát elképzelni egy egyenlőségre épülő párkapcsolatban, mert nincs rá belső lehetőségük. Kiválasztják egymást, a belső lehetőségeikhez szabva. A bántalmazó férfi soha nem kísérletezik erős, önálló, stabil énképpel rendelkező nővel, mert az már az első próbálkozás alkalmával úgy állítaná pályára, hogy csak a Halley üstökösön gyakorolhatná a trükkjeit azontúl. Ugyebár.
A jog a tettet bünteti, a pszichológia a tett, a viselkedés hátterét tárja fel. (De ezzel nem ad felmentést a tettre!) Például azt, hogy ha valaki benne marad egy helyzetben, akkor abban van neki valami
Próbáltál már újraírni egy történetet úgy, hogy bizonyos részeket ki kellett törölnöd belőle? Olyan eseményeket, amelyekből más események következtek, azokból meg megint mások? Pokoli munka átgyúrni a mesét, oda kell figyelni minden részletre, hogy következetes legyen, logikus és hihető. Hiteles. A magad és a mások számára is.
Ha a bántalmazott személy számára nem csak a külső lehetőségeket biztosítjuk, hanem azt is, hogy dolgozzon a belsőkön, akkor előbb vagy utóbb találkozni fog egy rettegő kisgyerekkel. Őt kell megszeretnie, elfogadni azt, hogy ő nem volt rossz, nem viselkedett helytelenül (tökmindegy volt ugyanis, hogyan viselkedett), nem érdemelte meg a bántást, a megalázást, elhanyagolást. Ezt a kisgyereket kell szeretettel felnevelni az újraírt életmese folyamán, és úgy forgatni, összerakni az eseményeket, hogy elhiggye, hogy ő herceg vagy hercegnő, és minden jó, ha jó a vége. Ha sikerül, soha többé nem megy vissza, és nem választ maga mellé olyan párt, aki bántja. Mert már tudja, hogy nem ezt érdemli.
Bár a bántalmazottak általában nők, azért élnek férfiak is ilyen kapcsolatokban. Ne felejtsük el, kínozni lehet szavakkal, fagyos hallgatással, hisztériás féltékenységi rohamokkal, örökös elégedetlenséggel, érzelmi zsarolással is.
Ugyanakkor, a jogvédőknek igazuk van abban, hogy jelenleg a társadalom még mindig erősen patriarchális, amelyben a férfiaknak bizonyos dolgok alapvetően járnak. Mert vannak az egyenlők és az egyenlőbbek, és máris kész a hierarchia, amelyben az egyiknek több joga van ahhoz, hogy elvárjon, sőt megköveteljen.
Nos, én egyetlen kapcsolatot tudok elképzelni, amelyben az egyik félnek valami alanyi jogon jár: a gyereknek a szeretet, odafigyelés és törődés a szülők részéről. Az összes többi cserekapcsolat. A minap olvastam egy cikket, nem éppen témába vág, de azért mégis. Az író azt a kérdést tette fel az olvasónak, hogy babázás-e az, ha a kisfiú ötven méteren át vonszolja a sárban a babát a hajánál fogva. (Illetve, ha a kislányok betakargatják az autókat, akkor az autózásnak minősül-e, jajteszentég!!!) Határozottan ijesztő volt a gondolat, hogy egy, feltehetőleg művelt újságíró akkora sztereotípiákban gondolkodik, mint ide a galaxis központja, de még ijesztőbb az, hogy neki a férfiasságról az jut eszébe, hogy egy nőt jelképező akármit a hajánál fogva...
Olvassátok el a cikket, érdemes, nálam teljesen kiverte a biztosítékot. És igen, határozottan úgy gondolom, hogy a női jogvédőknek rengeteg dolguk van, és minden tiszteletem az övék.
Pillanatnyilag ők a "kisebbségi hatás", erős érvekkel, konokul képviselnek valamit, ami majd a változás irányába fogja elmozdítani a csoportgondolkodást.
Majd, egyszer.
Egyelőre ott tartunk, hogy az embercsoport többsége tiltakozóan makog, röhög vagy komplett hülyének tartja őket. De láttunk már ilyet, gondoljatok csak vissza a fára, a tűzre meg a szelíd farkasokra. Ha a "nembántás" lesz a norma, akkor a többit már a közösségre lehet bízni, mert a normák közvetítésében, felügyeletében, betartatásában nagyon jó. (Az újításban, az új elfogadásában kevésbé.)
Ha a "nembántás" lenne a norma, kevesebben lennének a rettegő, mindenáron megfelelni vágyó kisgyerekek ott belül, akik csak arra várnak, hogy olyan mesét meséljenek nekik, amelyekben végre legyőzhetik a sárkányt.
Szép nyarat!
