Mottó: "A szabadság értelme a nehéz helyzetek nemessé formálása viselkedésünkkel." Popper Péter
Történt egyszer, hogy őrületes balhé tört ki az iskolában. XD XD Bocs, de még most is röhögnöm kell, ha eszembe jut. Két hölgyemény egymásnak esett, és nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy kibékítsem őket, de legalább is, hogy a háború kirobbanását és a frontvonalak befagyását megakadályozzam. Főhősnőink két helyes, imádnivaló kis fúria, akik éppenséggel gorgó-üzemmódban kerültek a színem elé. Azokkal a pillantásokkal nem csak ölni, de lefejezni, kibelezni föltrancsírozni se okozott volna komolyabb problémát. Sónehéz sértéseket vagdostak egymás fejéhez, ordítva, ökölbe szorított kézzel. Szóval, alakult a vészhelyzet. A háttér pedig: O. ovis kora óta szerelmes X-be (aki tulajdonképpen Y, mert fiú), de X tudomást se vesz róla. Viszont L. megtetszett neki, és annak ellenére, hogy a suliban a "szerelmi élet korlátozva van" (ez konkrét panasz a diákok részéről), sikerült L-től egy csókot lopnia. Szájrapuszit, na. (Bevallom, most megint röhögtem egy sort, pedig komoly témáról akartam írni.) L ezt elmondta O-nak, és ekkor indult útjára a vérzivatar. Ja, mondtam, hogy mindannyian tízévesek? Ami a lényeg, a zajló események egy pontján megkérdeztem L-t, ő hogyan reagálna O helyében. Azt mondta, teljes, mélységes meggyőződéssel, hogyha a barátnője boldog lenne, akkor ő annak örülne. Többszörös keresztkérdéseim sortüzében sem ingott meg, váltig állította, hogy ő bizony úgy. Én meg egy tízévessel nem vitatkozom.
Arról már beszéltünk, hogy hiába próbáljuk másnak megmondani a tutit, mivel mi a magunk sajátos személyiségéből és helyzetéből szemlélődünk, míg ők a sajátjukkal kénytelenek együtt élni, így a mi megoldásaink számukra nagy valószínűséggel nem működnek.
Emberként, barátként elkövethetjük néha azt a hibát, hogy elmondjuk: "ha a helyedben lennék..." De óvakodjatok azoktól a szakemberektől, legyenek azok pszichológusok, kineziológusok, asztrológusok, és így tovább, akik meg akarják nektek mondani, mit tegyetek, mikor és hogyan. Ami magánemberként itt-ott megengedhető, az szakmailag elfogadhatatlan.
A mások mások. De milyenek vagyunk mi magunk?
Legtöbbünknek van egy elképzelése saját magáról, egy énkép arról, hogy milyenek vagyunk kívül meg belül. Igaz, hogy homályos, itt-ott töredezett a tükör, és néha csak nehezen tudjuk azt mondani, hogy igen, ez én vagyok, de mégis, legalább van valami.
Az énképhez az az elképzelés is hozzá tartozik, hogy hogyan reagálnánk, hogyan viselkednénk, hogyan éreznénk bizonyos helyzetekben, amelyek még nem történtek meg velünk. És ebben a felnőttek éppen úgy tévedhetnek, és nem kicsit, mint a tízévesek.
Mire gondolok? Én példának okáért, hosszú éveken át azt hittem magamról, hogy nem tudok sötétben vezetni. Ezt a tényt eltároltam az énképemben ("Én vagyok az, aki béna a sötétben vezetéshez"), valamint számtalan történettel igazoltam ugyanezt a narratívámban (az életregényemben.) Aztán úgy esett a dolog, hogy a sötétben is brillírozó sofőröm más utakra autózott, és rám esteledett útközben. Ott nem maradhattam, ahol éppen voltam, tehát ráejtettem a lábam a gázpedálra. (Kos vagyok, vagyis a kellemetlen helyzeteket muszáj minél gyorsabbam magam mögött hagynom.) Csodák csodájára, kiderült, hogy éjszaka éppen olyan magabiztosan vezetek, mint nappal. Az első öröm után jött a sokk. Hogyaszondja, akkor most mi van azzal a sok sztorival, amelyek arról mesélnek, hogy én nem és nem, és akkor sem?
Meg kellett ezt vizsgálni, és rá is jöttem az okokra. (Ezeket most nem fogom megosztani veletek, bocs, mert eléggé privát.)
Viszont, értelemszerűen adódott a kérdés, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy más, hasonlóan fals, és mindeddig észrevétlen hiedelmek is vezérlik az életemet (és a viselkedésemet)?
Nos, találtam bőven, és még nem végeztem a gyomlálgatással. Pedig már dolgozom rajta egy ideje.
Rendesen át kellett írnom a narratívámat, áthúzni, kiradírozni részeket, újraírni másokat, és, bizony, előfordult, hogy ami akkor erőnek tűnt, az az új összefüggésben csak picsogásnak, tehetetlenségnek, vagy éppen gyávaságnak.
Nem áltatlak benneteket, nem könnyű meló. Nem is rövid.
Szóval, a kérdésem: tudod-e, hogy mit csinálnál, ha a századik emeletről hirtelen zuhanni kezdene veled a lift? Sikoltoznál? Dörömbölnél az ajtón segítségért kiáltozva? Leülnél a padlóra, és csendben várnád az elkerülhetetlen véget?
Milyen elképzeléseid, hiedelmeid vannak magadról?
Biztos, hogy te vagy az, aki fél a sötétben? Biztos, hogy te vagy az, aki nem képes egyedül élni? Biztos, hogy nem vagy elég jó a munkádhoz, vagy nem vagy elég jó, így egyszerűen? Biztos, hogy téged nem lehet szeretni? Biztos, hogy nem menekülnél el valamely tetted felelőssége elől? Biztos, hogy sose bántanál gyereket? Biztos, hogy nem tudnál ölni?
Biztos, hogy a világ a rossz irányba halad, és ha éppen nem, akkor a pillanatnyi jó valami sokkal rosszabb előjele?
Honnan tudod?
Vajon, ha L. tiniként vagy felnőttként, akár, a másik oldalra kerül, tényleg képes lesz feladni a vágyait, elfogadni, hogy veszített, és örülni a barátnője boldogságának?
Vagy csak úgy gondolja, így kéne viselkedni (a másiknak, és azért, mert neki így lenne kényelmes), és azt képzeli, hogy ő biztosan a helyes viselkedést választaná?
Ti mire tippeltek?
Elvileg, ahogy halad előre az életünk, egyre több eseménynek leszünk részesei, tanulunk magunkról ezt-azt, a világról is, meg az emberekről is. Röviden: bölcsülünk. Elvileg, mondom.
A gyakorlatban viszont egyáltalán nem vagyunk eléggé szabadok a tapasztaláshoz. Az idő telik, és sok-sok ember számára ez pusztán annyit jelent, hogy egyre idősebb lesz, de okosabb nem. Nem vesszük észre, hogy a fejlődésünk nem lineáris, hogy újra meg újra visszatérünk a traumáinkhoz, rossz élményeinkhez, és újra meg újra az általuk létrehozott hiedelmeken át látjuk (és bántjuk) magunkat, a világot, a kapcsolatainkat. Fejlődés nincs, csak ismétlődő körök.
A nagyon mélyen gyökerező hiedelmek megbetegíthetik az embert, állandó szorongást, klinikai depressziót okozhatnak. Ilyenkor szakember (pszichológus) segítségére van szükség. De vannak olyan, felületi hiedelmek is, mind az én sötétbenvezetés-fóbiám.
Nem tettem semmi különöset, csak elindultam. Az autómmal, a sötétben. Volt választásom, hát persze. Alhattam volna a kocsiban, az út szélén. Gáz, de azt meg tudtam volna magyarázni, mert hiszen én képtelen vagyok...
De elindultam, és ezzel elindítottam a lavinát. És következményesen, át kellett írnom az egész élettörténetemet, radírozni, satírozni, zárójelbe tenni, új összefüggéseket keresni, hogy hiteles legyen a sztori, legyen benne kohézió, és haladjon valamilyen, új és ismeretlen végkifejlet felé.
Ne kérdezd, fogalmam sincs, de nem félek tőle. Beleírtam rengeteg, izgalmas élményt, tudást, új, érdekes embereket, jó barátokat.
Nekem megérte.
Újraterveztem a tükröt is. Elmolyoltam vele néhány évet. Világosan felismerhető vagyok benne. És nem, soha nem lesz hibátlan velencei. Mindig lesz homályos folt, egy-egy repedés. Miért ne lenne?
Ez az út nem csak az én utam, mindenki előtt nyitva áll. Ki merészebben, ki óvatosabban, ki egyedül, ki segítséggel, ki gyorsabban, ki lassabban, de bárki elindulhat rajta.
Nem egyszerű, de az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember sokkal kevesebbet tételez fel magáról, mint ami valójában benne van.
Az igazság szabaddá tesz. Vagy a szabadság igazzá? Nem tudom, nem vagyok egy nagy bölcs, mondjátok meg ti. :)
Ja, a két kis fúria egy félórás beszélgetés után összeölelkezve hagyta el a nyugiszobát. (Nagyon komolyat beszélgettünk az életükről, meg ilyesmiről.) A háborúnak nincs vége, de a fegyverszünet megköttetett. Imádtam őket.
