Mottó: Life is really simple, but we insist on making it complicated. (Confucius)
Kedves barátaim, az élet egyszerű.
Confucius nyilván nem arra gondolt, amire én, bár ki tudja, lehet, hogy mégis.
Szóval, a matematika fantasztikus tudomány, ezt elismerem, annak ellenére, hogy soha nem voltam értő művelője.
Voltak olyan osztálytársaim a gimiben (az enyém elitosztály volt, bocsi), akik ránéztek egy feladatra, és azonnal lökték a megoldást akár matematikáról, akár fizikáról volt szó. Nekem soha nem volt ilyen "látásom", viszont nem egyszer történt meg, hogy teljes szombat délutánokat töltöttem a matek feladatgyűjteményemmel, egyszerűen azért, mert a stresszt kizárva, nagyon szórakoztatónak találtam. A megoldásaim soha nem voltak frappánsak vagy gyorsak (IQ hiány, helló!), de megoldások voltak, és helyesek.
Ugyanígy voltam az egyetemen a statisztikával. Bár lett volna más lehetőség, mégis muszáj volt egyedül megcsinálnom, akkor is, ha három napomba telt, vagy éppen többe. Igen, tudom, hogy időpocsékolás és baromság, de meg kell értenem mindent, különben nem érzem magam teljes embernek. (Azért, bevallom, hogy, amikor hosszas szenvedés után, ránéztem egy halom számra, és azok elkezdtek beszélni hozzám emberi nyelven, na, az nagy élmény volt.)
A sok, a kompetenciámat igencsak meghaladó, (de talán éppen ezért élvezetes) kínlódás egy nem várt hozadéka volt ugyanakkor, hogy megtanultam ismeretlen területen is a magam módján gondolkodni. Pontosabban, számomra érthetőbb, kezelhetőbb módon összerakni a tényeket.
És így jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy az élet valahol, lent a mélyben, roppant egyszerű. Ami a bonyolult, az az út, ahogyan eljutunk oda.
Itt írogatok ezen a Mac-en, és ő csak egy eléggé buta, de mégis nálam ezerszer gyorsabb verziója a valódi mesterséges intelligenciáknak.
Ugyanúgy épül fel, mint én, mint mi, mindannyian. Fekete-fehérből, nullából és egyből, igenből és nemből. Zseniális, igaz? Az már más kérdés, hogy jelenlegi helyzetemben sokkal bonyolultabbnak érzem magam, és nem tudom elképzelni (ahogy senki sem), hogy a problémáimra nullaegyes megoldások léteznének. Pedig de.
A kezdetektől fogva eldöntendő kérdésekre kell válaszolnunk. Kérdés persze, hogy kinek mi a kezdet. Mi, mondjuk, induljunk a legelejéről.
Meg akarsz születni?
Igen-Nem
Fiú akarsz lenni?
Igen-Nem
Lány akarsz lenni?
Igen-Nem
Minden igenünk és nemünk újabb eldöntendő kérdések sorozatát hívja elő, amelyekre szintén igennel vagy nemmel kell válaszolnunk. És mi válaszolunk is, csak erről nem mindig vagyunk tudatosak. Saját magunk programozói vagyunk, mi építjük magunkat a válaszainkkal.
A születésünkkor már készen áll a hardver, telepítve van az oprendszer. (A születésünket megelőző válaszaink, választásaink alapján.)
Azoknak, akik hisznek az emberiség évezredek alatt összegyűjtött pszichológiai tudásában: a radix. Azoknak, akik nem, a temperamentum.
Következhet a szofverek installálása: az egyén és a környezet interakciója, újabb igenekkel és nemekkel. Illesztőprogramok, frissítések keresgélése.
Mire eljutsz addig, hogy egyáltalán képes vagy elgondolkodni magadról, addigra annyi eldöntendő kérdésre válaszoltál, annyi program fut benned egyidőben, hogy megszámolni se tudod.
Így aztán, előfordul, hogy akadozol, lassú vagy, lefagysz. Túl sok progi fut egyszerre a háttérben, elavultak vagy éppen ütik egymást. Nem érzed jól magad.
Kell egy tisztogatás, reset, reboot, vírusirtók, karantén, safe mode, mikor mi. Elkezdheted visszabontani a teljes rendszert, megkeresni azt az egy, vagy több, eldöntendő kérdést, ahol hibás választ adtál. Lejuthatsz az oprendszerig, ami, ugyebár, adott, készen kaptad (választottad). Azt mutatja, ami vagy. Vagy lehetnél.
És még mindig nincs ám vége, nem kell elveszteni a reményt.
Mert az oprendszert is lehet frissíteni. Leopardról Lionra, Windows 8-ról 10-re. Van elég RAM-od? Elbírja a procid? Újabb eldöntendők.
Ha igennel válaszolsz, máris telepítheted önmagad egy jobb verzióját.
Fújd ki magad, könnyebülj meg kicsit.
Figyeld magad, és vedd észre, hogy azért mégis más vagy te, mint egy "egyszerű" számítógép. Az én szeretett Mac-emnek ugyanis nem lesz nagyobb a képernyője, nem lesz gyorsabb a processzora, vagy tutibb a grafikája attól, hogy Leopard helyett Maverick fut rajta.
Neked viszont javulhat a közérzeted, alacsonyabb lehet a vérnyomásod, elmúlhat az állandó feszülés a válladból. A szoftver frissítése a hardvert is megszerelheti. Tök jó nekünk, nem?
A nulla-egy működik, de hiába szép tudomány a matematka, a bonyolult egyenletek rendre megbuknak, ha az egyént kell leírni.
Igaz, meg lehet jósolni sok-sok, éppenséggel nem egy földnyi, de egy galaxisnyi ember reakcióját (kell a kellően nagy szám). És még ez is megbukhat azon, ha van egy, egyetlen egy, fájdalmasan más és különböző egyed, és akkor tudósok serege ül leesett állal a matematikailag teljesen bizonyítható előrejelzés előtt, ami abszolút másról szól, mint ami aktuálisan van. (Ha nem tudod, miről beszélek, írd fel az olvasmánylistádra: Isaac Asimov: Alapítvány sorozat. Élvezni fogod. Ha már ott vagy, a robotikát se hagyd ki :) )
És bármennyire is hasonlítanak hozzánk a mesterséges intelligenciák, a világ legokosabb számítógépe egymillió évig tartó, bonyolult számítások után mindössze annyit tud mondani nekünk:
(Ha nem érted, olvasmánylista: Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak. Azonnal állj neki, meg fogja változtatni az életedet! :D )
Szóval, hanyagold a bonyolult kérdéseket, ragaszkodj az alapvető építőkövekhez, amelyekkel a mesterséges intelligencia az egyszerűtől a nagyon bonyolultig fejlődik, te viszont visszafelé, a zűrzavarostól a nagyon egyszerűig tudsz leásni.
Ne azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy mit akarsz, mert erre nem tudsz válaszolni, vagy valami olyat felelsz, ami nem fog segíteni. (Dr. House mondja, a páciens mindig hazudik. Én még hozzátenném: legtöbbször magának is.)
Az első kérdés az legyen, akarod-e azt, ami most van? Igen vagy nem? Nulla vagy egy? Válaszolj őszintén, aztán jöhet a következő kérdés.
Nulla vagy egy.
Az élet egyszerű.
