Emlékszem, amikor elkezdtem a pszichológia szakot, valamelyik órán elhangzott, hogy elég rejtélyes, hogy miért viszonyulnak a testvérek különbözően az édesanyjukhoz. Mivel akkor már több éve foglalkoztam asztrológiával, eszembe jutott, hogy elmagyarázom én három percben, de aztán inkább nem kockáztattam a további pályafutásomat, mint pszichológus-hallgató. Természetesen, az nem igaz, hogy a pszichológiának nincsenek válaszai a különbözőségekre. Vannak, csak kevésbé határozottak, mint az asztrológiának. Asztrológusként azt mondom, a gyerek megszületik, ebben és ebben a jegyben van a Holdja, ilyen és ilyen a házhelyzete, ez és ez az archetipikus képe az Anyáról, mint olyanról. Pszichológusként azt mondom, a baba genetikailag meghatározott temperamentummal születik, és ez dönti el, hogy állandó babusgatásra van szüksége, vagy sokáig jól elvan egyedül, a zenés körbeforgót vagy a saját kis kezét nézegetve, esetleg a folyamatos felfedezésre, explorációra fókuszált, és akkor boldog, ha a környezete elegendő mennyiségben látja el impulzusokkal. Legtöbb esetben mindezeknek a számára megfelelő arányú keveréke az ideális.
Aztán, természetesen beszélnünk kell az anyáról, mint olyan személyről, aki szintén valamilyen temperamentummal (jegyben) született, ráadásul az évek során különböző tapasztalatokat szerzett, elvárásokkal szembesült (vagy megküzdött velük), és van egy képe vagy elképzelése arról, hogy hogyan fog majd működni anyaként, illetve arról is, hogy milyen lesz majd az ő gyereke. (A pszichológia mostanság szívesebben használja az "elsődleges gondozó" kitételt, mivel nem biztos, bár az esetek nagy részében azért igaz, hogy az anyuka van a legtöbbet a jövevénnyel. Egyben elnézést kérek az aktív apukáktól is, ha esetleg úgy éreznék, a háttérbe szorítom őket, mea culpa.)
Gondolom, ezen a ponton már mindenki kezdi orrintani a veszélyt: adva van két, markáns elképzelés arról, hogy a másik milyen, mire van tőle szükségünk, hogyan kezel majd bennünket, hogyan fog viselkedni, és így tovább. Persze, teljesen lehetséges, hogy ez a két elképzelés már az elején találkozik, összefonódik, és nagy harmóniában lebegtet bennünket a szeretet tengerében. (Haha, bocs, ez volt a cinikus énem.) De lássuk be, már csak Murphy törvényei alapján is, sokkal valószínűbb, hogy lesznek kisebb-nagyobb galibák.. Tehát, az anya rendelkezik egy meglehetősen patchwork képpel arról, hogy milyen is lesz majd az ő gyereke. A baba pedig hordoz magában egy archetipikus képet arról, hogy milyen egy anya. Az első sokk az, hogy a másik teljesen nem olyan. Itt egy pillanatra magára hagyjuk a gyereket, aki, helyzete folytán, nem tehet mást, mint hangosan ordítva tiltakozik, amikor szembesül azzal, hogy a valóság kegyetlen és igazságtalan. A cselekvőképes fél az anya lenne, aki (tisztelet a kivételnek) az első napon rájön, hogy hiába magolta be doktor Spock, Ranschburg Jenő, és más, amúgy fantasztikus tudósok és szerzők aranyigazságait, az egész a gyakorlatban egy fikarcnyit sem ér, legalább is, pillanatnyilag. Csak etet és pelenkáz, aztán etet és pelenkáz, szétesve és összezavarodva. Mert a gyerek végigalussza/nem alussza végig az éjszakát, ehelyett ordít/nem ordít, keveset eszik/túl sokat eszik, megissza a teát/nem issza meg a teát, teljesen mindegy, de biztosan másképpen csinálja, mint ahogy mi elképzeltük. Az sem segít, hogy mindenkinek, legyen orvos, védőnő, nagymama, szomszéd vagy járókelő, szóval mindenkinek van egy tuti, ezerszázalékos módszere, megoldása, javaslata. Etessünk/ne etessünk éjszaka, vegyük fel/ne vegyük fel, ha éjjel ordít, cukros/csakis cukor nélküli teát itassunk a babával, tegyünk a teába citromot/az ég szerelmére, csak citromot ne tegyünk a teába, mert... és így tovább. Mielőtt zombi-üzemmódba váltanál, állj meg, és gondolkodj el. Mondjuk azon, hogy mit is akar a gyerek valójában. Képzeld magad a helyzetébe: egy biztonságos helyről, ahol nem volt semmi gondja, soha nem fázott, nem éhezett és nem volt nedves a pelusa, hirtelen kikerült egy olyan világba, ahol elemi tapasztalata az, hogy tehetetlen és másoktól függ. Egy valamit akar ösztönösen: túlélni. Ehhez szüksége van kajára, piára, melegre és biztonságra, egy szóval: anyára, akinek a jelenléte egyben biztosíték arra, hogy legközelebb is meg fogja kapni, ami kell. Az egyéni különbségek abban mutatkoznak meg, hogy az adott baba számára pontosan mennyi biztosíték kielégítő. Mivel hosszú éveket kell még arra várni, hogy pszichológiai teszteket tudj vele kitöltetni, amelyek megmutatják, hogy pl, mennyire újdonságkereső a baba, (ezt addigra egyébként úgyis tudni fogod az egy napra eső, szívroham-közeli állapotaid számából), egyszerűbb, ha vetsz egy pillantást a horoszkópjára. Ha a babának Rák Holdja van, akkor add fel a reményt, mert egész biztosan egy másodpercig sem akar tőled távol lenni, folyamatosan érezni akarja az illatodat, azt, hogy tartod, szereted, megvéded. Egy Kos Hold elvárja, hogy késlekedés nélkül, azonnal kielégítsd az igényeit, ahogy azok felmerülnek, egyébként meg elég, ha sok színes, mozgó, megfogható cuccal rakod körül, egy darabig biztos elszórakoztatják (soha nem túl sokáig). A Bak Hold a tradíciók és a rituálék megszállottja, mindig minden történjen ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben, ugyanakkor. A Halak Hold abban a pillanatban, amikor minden a rendelkezésére áll, amit szeretett volna (ld, mama, kaja), azonnal nekiáll álmodozni, és minden etetés egy fél életet emészt fel. Aztán arra is fel kell készülnöd, hogy az első hónapokban ugyan a Hold énállapot a domináns, lassacskán beüzemelődnek majd a gyerek egyéb énállapotai is. Ez újabb stresszfaktorokat hoz be az életedbe. Már éppen hozzászoktál, hogy a Rák Holdas babád tündibündi, bújós puszigép, amikor egy napon azt fogod tapasztalni, hogy "az a jó, ha fáj" alapon nekiáll felfedezni a világot, mert éppen átcsúszik egy Skorpió énállapotba. Minderről alaposan kiművelheted magad Böszörményi Gyula és Rákos Péter Gyermekasztrológia című, rendkívül szórakoztató könyve segítségével.
De térjünk vissza az anyához, mint a kapcsolat másik pólusához. Ha teljesen Rák vagy, semmi gond, mert el sem tudod képzelni, hogy más is fontos lehet az életben, mint életed új szereplője. De az embereknek (így az anyáknak is) általában léteznek olyan vágyai, igényei, amelyek zajosan ütköznek szívbéli kis terroristájuk elvárásaival. Énállapotoktól függően (értsd: személyes szabadság, társaság, magány iránti igény) előbb vagy utóbb, de kiütköznek a problémák. Mielőtt azonban végleg elvesznél, reménytelenül körözve a pisikaka-etetés-dajkálás univerzumában, felhívnám a figyelmedet az "optimális frusztráció" és az "elég jó anya" pszichológiai elméletére, amelyeket Winnicottnak köszönhetünk. Ő azt mondja, hogy nem kell tökéletes anyának lenned, bőven megfelel, ha elég jó vagy. Ráadásul, a gyereknek szüksége van arra a frusztrációra, amelyet a te "elég jóságod" kelt benne, mert ez teszi lehetővé számára, hogy lassacskán kievickéljen abból a sajátos elképzeléséből, miszerint ő pörgeti a mutatóujja körül a galaxist, ráébredjen, hogy nem azonos az anyukájával, hanem ők két különálló entitás. Ennek következményeképpen aztán kialakul a saját énje, autonóm egyénisége, megnő az alkalmazkodóképessége. (Bizonyos észak-amerikai indiántörzseknél az első pár hétben hol etették a babákat, hol nem, mert a fő táplálékként szolgáló halak, az időjárástól függően, hol voltak a folyóban, hol nem, és úgy vélték, jobb, ha ehhez a gyerek minél korábban hozzászokik.)
Mit is jelent mindez a gyakorlatban? Azt, hogy semmi baj nincs akkor, ha hetente néhány órára elmenekülsz a barátnőiddel beszélgetni egyet, vagy éppen kifutni magadból a feszültséget egy konditeremben. Nyugodtan bízd rá a babát egy családtagra, esetleg bébiszitterre. (Mondjuk, egy Rák baba folyamatosan ordítani fog, de az apukának és/vagy nagyszülőknek is kell az optimális frusztráció.) A baba, mivel ezer szálon kötődik hozzád, akkor lesz jól és akkor lesz kiegyensúlyozott, ha te is az vagy. Ez ilyen egyszerű. XD
Nyilvánvalóan nem tudom megmondani, hogy személy szerint te hogyan lehetsz jó szülő. Viszont néhány általános tanulságot talán le lehet vonni a fentiekből. Elsősorban, felejtsd el az összes prekoncepciódat a leendő gyerekeddel kapcsolatosan, majd olyan lesz, amilyen lesz. Dobd a kukába a rigid elvárásokat, mert a gyerek azért, hogy kielégüljenek az alapvető igényei, előbb-utóbb alkalmazkodni fog hozzájuk, viszont így nem tud kibontakozni a valós egyénisége, és jó eséllyel egész életében frusztrált és boldogtalan lesz. Ha azonban úgy szereted, ahogy van, akkor biztos lesz abban, hogy ő egy olyan ember, aki szerethető és elfogadható, és így fog belemenni a további kapcsolataiba is. Mert ami közted és közte van, az egy kapcsolat (az ő számára meghatározó, mert az első), és mint minden kapcsolaton, ezen is rengeteget kell dolgozni, hogy jó legyen. Kezdetben elsősorban neked, mert te vagy a felnőtt. Légy egyszerre tudatos és ösztönös. Tudd azt, hogy neked mi a jó, és figyelj oda a babára, hogy megismerd, és meglásd, neki mi a jó. Nyugodtan hallgass az ösztöneidre abban, hogy mi a legjobb kettőtöknek, mert ebben a kapcsolatban csak ti számítotok. Ha éjszaka ordít, mert éhes, te is jobban jársz, ha félóra alatt megeteted, aztán békésen alszotok reggelig, mint ha hagyod sírni egész éjjel, miközben ökölbe szorult gyomorral izzadsz hajnalig, mert valaki egyszer azt mondta, így helyes. Bízz magadban, hogy meg tudod hozni a megfelelő döntéseket, és ne akarj hibátlan lenni, mert nem kell hibátlannak lenni. Bármit lehet korrigálni, kivéve a nemszeretést. Azt nem lehet. Valahol egyszer azt olvastam, és nagy igazságnak tartom, hogy a gyerekeink nem a tulajdonunk, csak kölcsönbe kaptuk őket. Azért, hogy szerethessük őket, hogy segíthessük őket azzá válni, akik lehetnek, és hogy tanulhassunk tőlük. Legyen ez a végszó. Písz!
