Az Élet Menete, Holokauszt. Tudom, hogy nagyon sokaknak tele a hócipője a témával, mert lépjünk már túl ezen, át a 21. századba, nézzünk előre, ne hátra állandóan. Természetesen, ezeknek a sokaknak igazuk van, és valószínűleg elfogadták a poláris világ alapvető törvényét, miszerint egyszer győztes vagy, máskor vesztes, egyszer bűnös, máskor áldozat, egyszer kutya, aztán meg villanyoszlop (ezt szokták karmának is nevezni). :) Nem is politikai vagy történelmi szempontokból kívánom most megidézni a Holokausztot és a haláltáborokat, ezt megtették nálam értőbbek, és teszik is folyamatosan. Számomra sokkal izgalmasabb a családi rendszer dinamikája.
Tudjuk, hogy amikor Isten feltűnt Izraelben, és a zsidók (!) egyedüli istenévé lett, gyakorlatilag eltörölte azt a régi törvényt, miszerint az apák bűnei a fiúkra szállnak, és ragaszkodott ahhoz, hogy csak a bűnös bűnhődjön. Ez szép és igazságos, de nagyon úgy tűnik, hogy a rendszerdinamika a maga törvényszerűségei mentén működik. A Holokausztnál maradva, a rendszert egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondol a náci vagy nyilas nagypapa, dédnagypapa (általában férfiakról beszélünk, de mindez nőkre is vonatkozhat) a saját tettéről, vagy a piros, kék, zöld emberekről. A rendszer számára a gyilkosság bármilyen formája bűn, és mint ilyen, rendszerhiba. A hibát pedig ki kell javítani, különben szétesik az egész család. Az elkövető a bűnnel (esetünkben gyilkossággal) örökre összekapcsolódik az áldozatával, ilyen módon az áldozat is a család részévé válik. Logikusan, az elkövető is az áldozat családjához fog tartozni.
Mi történik ilyenkor? A kulcs mindig a gyerek, a család legkisebb, legesendőbb tagja, a maga mágikus gondolkodásával, miszerint ha megtesz bizonyos dolgokat, akkor megváltozik a világ, vagy bizonyos események nem következnek be. ("Ha minden este háromszor kimondom, hogy abrakadabra, apa meg anya nem fognak veszekedni.") Tehát, jön a gyerek, "meglátja" a hibát a rendszerben, és nekiáll segíteni (nem "rászáll" a bűn, hanem felveszi magától). Ha nagypapa megbánást mutat, akkor esetleg segít neki vinni a terhet, mert szegény öreg egyedül nem bírja. Ha nagypapa tojik az egészre, esetleg még büszke is rá, hogy gázszerelő volt Auschwitzban, akkor viszont helyette fog vezekelni. Bármelyik megoldás komoly tünetekkel jár a gyerek, később felnőtt életében, ilyen lehet az örömre, boldogságra való képtelenség, depresszió, önsorsrontás, a "nem érdemlem meg" érzése és így tovább.
Hasonlóképpen, a Holokauszt-túlélők leszármazottai sem legyinthetnek a problémára, ha depressziósak, sikítófrászt kapnak a nyári táboroktól, esetleg pánikrohamot a német nyelvtől, akkor feltételezhetően náluk sincs rendben a családtörténet. Ők a lelkükben általában ott ragadnak a haláltáborokban vagy a Duna partján, nem ereszti őket a családi trauma, és pont annyira nem élnek, mint azok, akik belehaltak az összeurópai elmebajba.
Még súlyosabb lehet a helyzet, ha a családban titokként van kezelve akár a nagyszülő/dédszülő szerepe a népirtásokban, akár az, hogy a családtagok egy része táborokban halt meg. A titok mérgez, szorongást, félelmet gerjeszt. A hagyományos hellingeri állításokon a titkot általában nem feszegetik, meghagyják azoknak, akikhez tartozik. A rendszerdráma viszont mindig a titok nyomába ered, mert nézete szerint minden információ, ami a rendszerhez tartozik, a rendszer tagjainak közös ügye.
Optimális esetben a végkifejlet valóban az, hogy meghagyjuk az áldozatoknál a sorsukat, a bűnösöknél a bűnüket, hiszen az az övék. De a rendszerdráma tapasztalata szerint, hogy ez megtörténhessen, előbb közel kell menni hozzájuk. Átélni, átérezni, megérteni, elfogadni. Látni, hogy az áldozatok erősebbek, mint valaha, emelt fővel vállalják a sorsukat, és büszkék is, mert a sok megpróbáltatás ellenére mégis fennmaradt a család.
A másik oldalról pedig, a nagypapának/dédapának el kell fogadnia, hogy a bűne kirekesztette őt a családjából, észben tartják, hogy oda tartozik, de elválaszthatatlan attól, amit tett, és azzal pedig nem tudnak azonosulni.
Egy Holokauszt-állításban, amikor megtörtént az áttörés, és a nyilas nagypapa szinte összeroppant a bűn súlya alatt, mind az unokája, mind a túlélők képviselője felállt, egymás mellett, egymást kézen fogva. Mert megtörtént, innentől kezdve már nem az ő dolguk, ráhagyták az áldozatokra és az elkövető(k)re. Az a múlt, ez pedig a jelen, a jövő meg valahol arrafelé van, el kell indulni. Szép jelenet volt. Ez jutott eszembe, amikor a német SS katonák és egyéb, elkötelezetten náci nagyszülők leszármazottait hallgattam arról beszélni, hogyan jöttek rá, hogy a drága nagypapa, akinek a térdén lovagoltak, pár évvel azelőtt milyen rémségeket tett. Meg arról, hogy ez akkora megrendülést okozott nekik, hogy valamit tenniük kellett, és így indult el az Élet Menete, először 2007-ben a magasan antiszemita Thüringenből Dachauba. Mint egy nagy, nemzeti rendszerdráma, riszpekt.
Természetesen, még mindig mondhatják sokan, hogy oké, az én családomból senki nem halt meg táborban, és a dédpapi meg nem csinált semmi rosszat. Azon túl, hogy soha nem tudhatod biztosan, mit csinált a dédpapi (vagy ki hol halt meg), ld. családi titok, logikázzuk csak tovább ezt a rendszerdramatikus szemléletet. A nagyobb rendszert, a társadalmat kis rendszerek alkotják, így a kis rendszerekben lévő információk kisebb-nagyobb mértékben a társadalom minden résztvevőjére tartoznak, hatnak, érintik. Minél távolabb vagyunk időben-térben, annál kevésbé érezzük át, ez természetes, de attól még volt, létezett, megtörtént a "civilizált" Európa kellős közepén. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egy még nagyobb rendszert véve (emberiség), történtek/történnek hasonló barbárságok, csak néhány példa: kurdok, Kambodzsa, napjainkban Szíria és Afrika. Ezektől messze vagyunk térben, a Holokauszttól egyre távolodunk időben, ennek ellenére láthattuk a nemzedékeken átívelő hatást. Ha nem vagyunk elsődlegesen érintettek, talán elég is, ha elraktározunk egy kis, piros felkiáltójelet az agyunk (lelkünk) egy zugában, azzal a zárójeles megjegyzéssel: attól, hogy ma kutya vagy, holnap még bőven lehetsz villanyoszlop. Béke!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése