Szeret, nem szeret...

Tudtad?

Nincs igazságszolgáltatás, mert nincsenek abszolút igazságok. Elégtétel-szolgáltatás lehetne, értve ezalatt a tudatot, hogy nem lehet csak úgy, hogy nem lehet megúszni, hogy a bűnökért bűnhődni kell. De ez sincs.
Marad a sírás, a feltörő emlékek, a titok, amit csak keveseknek lehet elmondani, na meg a tünetek: az alacsony önértékelés, a pluszkilók mögé rejtőzés, a vágyak egy kapcsolatra, mert az embernek vágyai vannak és kész, és nagy nekigyürkőzés után a meghunyászkodás, a "nem érdemlem meg" érzés, és újra az egyenlőtlenség, a kontroll átadása vagy átvétele, újabb ugyanolyan kapcsolatok. Csalódás, másokban és magukban. Feszkó és boldogtalanság. 


Tudtad?

Kiskorú gyerekek megerőszakolásáért, bántalmazásáért, gyakorlatilag: családon belüli folyamatos kínzásáért ma öt évet lehet kapni Magyarországon. Felfüggesztve. Csak jelzem. A fejét elfordító, szemét lesütő anyának, aki a gyerekekre dühös, mert azok bemószerolták a párját, mindezekért két év felfüggesztett jár. És valameddig nem találkozhat a gyerekeivel. Pontosabban, a srácok egy ideig nem láthatják az anyjukat. Na, ki is van itt büntetve?
Hogy a történet kerek legyen, a gyerekeket sokáig az apa nevelte, aki elég piás volt, és anyagilag is ramatyul állt, ezért a bíróság úgy ítélte meg, hogy jobb helyen lesznek az anya új családjában. Ahol már szintén volt három utód. A nevelőapa utálta a régi gyereket, és megkezdődött az évekig tartó pokoljárás. Öt év felfüggesztettért.

Epic fail, mondhatnánk. Meg azt is, hogy tévedni emberi dolog.



Tudtad, 

hogy anyának, aki a kórházban hagyja a csecsemőjét, JOGAI vannak? Szülőiek, bizony. Nyilván, mert megszülte. Ha nem mond le róla, az övé. Azt csinálhat vele, amit akar. Például, eleve megakadályozza, hogy valaki örökbe fogadhassa a babát, és esetleg normális családban, szerető emberek között nőhessen fel. 
Lesz anya és/vagy apa, akik azért nem követik el azt a hibát, hogy olyan hosszú időn át ne látogassák, hogy elvegyék tőlük a jogokat, lesz nevelőszülő, aki lutri, ha jó, akkor klassz, ha rossz, akkor szívás, és jön a lakásotthon vagy egyéb intézmény. Újabb felnőttekkel, gyerekekkel, akikhez alkalmazkodni kell, na meg, marad a nevelőszülő emléke, és az ún. szülők realitása, akikkel kapcsolatot tart. Vagy éppen nem, mert nem hajlandó. Van ilyen is, és olyan is. 
Tökmindegy, ugyanannak az éremnek a két oldala. 
Egyszer egy fiú azt mondta nekem, hogy ő egy betűt sem olvas, mert az anyja kiskorában folyamatosan arra kényszerítette, hogy olvasson, és ő most azért se, így döntött. Megkérdeztem tőle, hogy ez valóban az ő szabad döntése-e. Azt felelte, hogy igen. Többször is visszakérdeztem, de ragaszkodott hozzá, hogy ő szabadon.

Pedig a francokat.

Teljesen mindegy, hogy azt csinálod-e, amit a szülői hang sugdos a fejedben, vagy a gyökeres ellentétét, engedelmeskedsz vagy ellenállsz. Attól még a szülői utasítás uralja az életedet. 
Csapdahelyzet. Felnőttként is nehéz felismerni, gyerekként meg pláne. 
Kicsit általánosítva, a szülő uralja a gyerek életét. 

Most itt biztosan többen felhorkannak, hogy persze, és amikor éjszaka ordít, és felkelünk, amikor az egész napunk arról szól, hogy neki jó legyen, amikor óvoda, iskola, szabadidősprogram, esti mese és társai, amikor rettegve várod éjszaka, és szó nélkül nyomod a kezébe a fogkefét, mert kicsit túlitta magát, és majd holnap cirkuszolsz vele, de holnap se, mert akkor meg állati rosszul van, mi az, hogy a szülő uralja?! 

Igazatok van. És mégse.

Azt szoktuk mondani: alap, hogy a gyerek szereti a szüleit. Ezt a szót használjuk, mert egyszerű, és ezt szoktuk meg. Családállításban is, a hétköznapokban is.
Fordítva meg aztán még egyértelműbb, ugyebár: a szülő szereti a gyerekét, mert nyilván ezért hozta a világra. 

Ne légy naiv.
Mert mi is a szeretet? 

Vajon szeretet-e az, ami jórészt csak szenvedést, csalódást, fals reményeket hoz? És a zacit?
Gáz zacisnak lenni, szégyellnivaló, csúfolnak is érte a többiek a suliban. Persze, aki csúfol ezért, annak se valami rózsás a helyzete otthon, lehet, kap néhány pofont is rendszeresen, de családban élni más minőség, magasabb rendű, mint zaciban lenni. Akkor is, ha az se jó.
És persze, hogy emlékeznek rá, hogy otthon is gáz volt, (már, akinek jutott egy kevés az otthonból), nem volt kaja, ruha, meleg, apa és anya ordítoztak és veszekedtek, bántották is őket, de mindezt megszépíti a távolság, a nosztalgia és a vágy valami normális után. Ami most már talán lehetne. 

De valahogy még sincsen. 

Apa és/vagy anya mintha nem igyekezne annyira. 
Mert nem jön el a várva várt találkozóra, és elfelejt erről szólni. Vagy nem felejt el, csak arra hivatkozik, hogy nincs pénz. 
Vagy anya kivirul, mert hurrá!, nincs többet felelősség, elkezd élni, és esze ágában sincs hazavinni a skacokat.
Vagy telefonál, hogy amennyiben a kölök nem kap zsebpénzt, el se induljon, mert nem tudja fogadni.
Aztán mégis hazamennek, és azt látják, hogy van vadiúj okosteló, meg nagyképernyős tévé (kölcsönből), többszázezres adósság, meg cigi és pia, csak kaja nincs a hűtőben, meg ágynemű, és fűtés. 
A hétvégén azt eszik, amit a házban, otthonban pakoltak nekik. Ha jut. És fáznak is, és örömmel jönnek vissza a zaciba, de ott se elég jó, nyilván. Mert ott meg hiába keresik azt, amire vágynak. 


A szeretetet, a feltétel nélküli elfogadást, a tudatot, hogy belőlük jó ember lehet/lesz, mert szerethetők, mert valaki, valami szülőféle, képes volt már őket úgy szeretni, hogy bízhassanak magukban.
És ahogy telnek az évek a zaciban, már magukban sem találják a szeretetet, csak valamiféle kiüresedett, tartalom nélküli, mindig reménykedő, mindig csalódó, kínzó, értelmetlen kötődést. 
A vicc az, hogy ugyanezt találják magukban azok is, akik nemet mondanak a saját szüleikre, nem hajlandók megbocsájtani, nem hajlandók játszani ezt a "szeret, nem szeret" játékot. Egy fájó, üres helyet a lelkükben, amit nem tud betölteni semmi.

És a szülők? A szülők "kötődése" nem más, mint a tulajdonos ragaszkodása a javaihoz, a befektetéséhez, a későbbi, lehetséges erőforrásaihoz. Abba, hogy egy gyerek nem tulajdon, ne is menjünk bele, túl filozófikus. Talán arról sem érdemes beszélni, hogy egy földig rombolt lelkű gyerekből nem lesz egészséges, aktív, nagy teljesítményekre képes felnőtt. Sérült, sértett, bénult, tehetetlen felnőtt lesz belőle, ledugaszolt, energiát adni képtelen konnektorokkal, és letört tüskéjű csatlakozókkal. Arra, persze, jó lesz azért, hogy a tisztelt szülő lenyúlja az életkezdési támogatását, mert a régen hajszolt szeretet reményében nem fog ellenkezni, de minden pénz elfogy egyszer, és ekkor a szülő újra bebizonyíthatja, hogy milyen ótvar, kegyetlen, szemét is ez a világ, amikor majd megint megszabadul tőle. Vagy zsarolja, és megtartja rabszolgának, amíg teheti, és nem lázad fel.

Szarul hangzik ez a történet, ugye? Nem egy tündérmese. És más baj is van vele: nagyon-nagyon sokszor, túlságosan sokszor, igaz. 

Hozzáteszem, a legmélyebb tiszteletem azoknak, akik a gyerekeik kedvéért mindent megtesznek, igyekeznek, hogy újra együtt lehessen a család. Akár poklot is járnak érte, tisztességesen. Az ő életük sem egyszerű.

Tudtad, 

hogy százból, de lehet, hogy ezerből, csak egy ilyen gyerek lesz képes azzá válni, akivé lehetett volna, ha támogató, szerető szociális közegbe születik, vagy megkapja a valakivé váláshoz a megfelelő segítséget?

És azt tudtad, 

hogy jórészt ezeken a gyerekeken múlik a jövőd, a nyugdíjad, a békés, járókeretes öregkorod, rajtuk, akikkel senki sem foglalkozik igazán, akik senkit sem érdekelnek? Akik tizenhat évesen már nem tankötelesek, akik operettszakmákat kapnak a kezükbe, de valójában soha, senki nem tanította őket semmire, ami hasznukra válhatna? Akiknek minden felnőtt ellenség, és mégis, veszettül vágynak az ellenség érintésére, elfogadására, őszinteségére, megértésére. Szeretetére.

Tudtad,

hogy a szegénység öl, butít, és csak nagyon ritkán tisztes, különösen manapság? És azt, hogy a hosszú időn át tartó anyagi problémák kimutathatóan csökkentik az agy kognitív kapacitását? Itt a cikk hozzá, nem vicc. Eléggé ördögi ez a kör. 

Tudom,

te jól vagy. Most még. De eljön az idő, amikor tőlük függsz majd. Attól, ők mit tesznek vagy nem tesznek, mire lesznek képesek, mennyire lesznek önállóak, kreatívak, ügyesek, becsületesek. Egészségesek, lelkileg és testileg. Segítség kell nekik, védelem, hatékony oktatás, megfelelő tehetséggondozás. Zacin belül vagy kívül, mindegyiknek, zöldnek, kéknek, pirosnak. Pénz, pénz, pénz, mint a háborúhoz. Talán az egyetlenhez, ami tényleg jó célért folyik.

Tetszik vagy sem, de tényleg ők a jövő, az enyém, a tiéd, az övék, a miénk. 

Ne kockáztass, szavazz rájuk igennel, akkor is, ha nehéz. Hogy ne ismétlődjenek meg a nyomasztó történetek újra meg újra. 

Megéri, nézd csak!

Az Én Állapotaim...

"Ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent"

Ez a poszt azért születhetett meg van van nekem egy Ági barátnőm (ezúttal nem az az Ági, hanem a másik), aki egy hosszú péntek reggelen egy csomó mindent végiggondoltatott velem. Igazából arról szól, hogy mit tanított nekem magamról az asztrológia. És természetesen, mert nem öncélúan írdogálok, meg nem is feltétlenül életrajzi regényt (uncsi is lenne), talán nektek is segít.
Azért kis önéletrajz lesz benne, csak az idővonal kedvéért, és nem túl mélyen és részletesen.

Arról már írtam, hogy milyen voltam Kos-Nyilas- Oroszlán kislánynak. Kicsit öntörvényű, piszkosul kíváncsi, élményekre éhes. Egyszer megtörtént, hogy nem mondtam igazat apának, mert nem akartam, hogy kiboruljon rám, pedig tudtam, hogy nagyon rosszat tettem, és helytelenül viselkedtem. Utána annyira szarul éreztem magam, hogy úgy döntöttem, nem lesz többet ilyen. Bevállalom, beleállok. Lehettem úgy hat éves. Azóta is folyton előjön bennem az érzés, ha nem mondok teljesen igazat (felnőttként az megesik, hogy nem lehetne), és néha dafke úgy döntök, hogy kell a fenének a sok sallang, legrövidebb út az egyenes. Pusztán a diszkomfort miatt.
Hat éven felül teljesen jó gyerek lettem (szerintem). Nem volt velem igazából sok gond, teljesítettem, mert teljesítménykényszerem volt, és büszkeségem is. Viszont eléggé rendesen törtem-zúztam magam. Nem tudom, van-e közöttetek valaki, akinek össze kellett varrni a szemgolyóját, na, az enyémet muszáj volt.
Eltelt jónéhány év, történt ezer dolog, eljutottam a negyvenedik évemig, és még mindig nem volt világos, hogy ki is vagyok, sőt, egyre zavarosabb lett az egész. 
Kétezerhat nyarán (ez fontos év!) vettem egy könyvet, mert megtetszett. Az volt a címe, hogy 'Önismeret dióhéjban". Hetekig pihentettem a polcon, majd egy reggel, olvasmányt keresve a reggeli kávémhoz, kézbevettem. Le se tettem, amíg a végére nem értem. Bevallom, mindenféle érzésem volt, de legfőképpen, remekül szórakoztam. Jó, legyen, könnyesre röhögtem magam bizonyos részeken. 
Megnéztem a weboldalt, aztán becsekkoltam a nyílt napra, a Humanisztikus Asztrológia Iskolába. 
Életem legjobb döntésének bizonyult. 

Soha nem felejtem el, amikor kinyitottam az ajtót, és beléptem, felnéztek a pult mögött állók, és én tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok. A helyemen vagyok. Itt kell lennem, itt és most, és maradni fogok. Így lett. 
Rengeteget tanultam magamról. Azt is, hogy a "nindzsaságom" (Kos Nap Mars együttállás) tök oké, nem is lehetek más. Illetve, lehetek, de valahol a nindzsaság mindig megmarad valamilyen formában, és rajtam múlik, milyenben. 
Két évvel később, amikor nekiálltam a pszichológiának, már pontosan tudtam, ki vagyok. De még nem éreztem, nem tudtam bánni ezzel a "magammal", sokszor féltem is tőle, túl erősnek, túl erőszakosnak, túl meghatározónak, túl "vezérnek" tűnt. 
Rettegtem a vezérségtől, az ezzel járó felelősségtől, soha nem voltam semmilyen "klub" tagja (még olyané sem, amibe nem vettek volna fel ld. Nyilas). 
Ez eléggé feszkós volt: ha predesztinálva vagy (három tűzjegyből), akkor valami pokoli beakadás lehet, hogy nem tudod felvállalni. 
De három tűzjegyből az ember, természetesen, feltépi a zubbonyát, és azt kiáltja: "Ide lőjetek!"
Szóval, elmentem családállításra, aztán kicsit később arra, amit úgy neveztünk hajdanán, hogy asztrodráma. Persze, annál már akkor is jóval több volt. 
Másfél év kemény önismereti terápia. Meg egyéb terápia is, de nekem főleg az önismereti része volt baromira hasznos. Volt ott minden, nem mondom el, mert nagyon hosszú lenne a poszt, de minden egyes nap hozzám adott valamit. 
Toltam már az MA-t pszichóból, amikor megkérdezték, lenne-e kedvem csinálni, mint állításvezető.  Képződnék-e. Naná, mondta a Nyilas. Az mindig képződni akar. 

Énfejlődtem.

Annyira, hogy mire mindennek a végére eljutottam, már nem érdekelt a papír, csak az, amit tudok. A Nyilas tacepao-mániáját tekintve, ez azért nagy eredmény. Zárójelben (mondja a Nyilas) van pszichológus diplomám, természetesen. Csak nem belülről számít, hanem kívülről. 
Mindeközben szembekerültem az összes énrészemmel. Megtanultam, kik azok, aki az esszenciámat adják. Megismertem azokat, akiket nem kedvelek, akik problémát okoztak, akik rángatták a kormányt a hajómon, amikor véletlenül elaludtam, így a napfényes Hawai helyett az északi sarkon találtam magam, kerülgetve a jégyhegyeket. 


Rájöttem, hogy muszáj figyelnem azokra a személyiségrészekre is, akiket legszívesebben elfelejtettem volna, mert annyira idegesítettek. Megismertem őket, igyekeztem nekik teret adni (közben szívtam a fogam és elfordultam, ne is lássam, mit művelnek). 
Néha úgy éreztem, meg vagyok átkozva. Hat énállapot, illetve egy hetedik is, billegősen, bele-beleugatva mindenbe. Irigyeltem azokat, akiknek kevesebb van, akiknek egyértelműbb. Könnyebbnek tűnt. Abban a periódusban, mikor tudatosan ugrálsz egyikből a másikba, állandóan koncentrálsz, hogy ne Halakból oldj meg egy konfliktust, vagy ne az Ikrek énálapotra bízd az életed megszervezését, hááát, nem volt könnyű menet. 
De megnyugtatlak, olyan, mint az autózás. Az elején mindenre figyelned kell, a váltásra, kuplungra, motorhangra, plusz arra, ami körülötted történik. Egy idő után automatikussá válik minden. 

Megszerettem a Bakot, akit mindig úgy érzékeltem, mint egy szigorú német nevelőnőt, aki fura akcentussal mondja el ezerszer, hogy mit nem csinálsz jól, miben hibáztál. Rájöttem, hogy ő az, aki egy pillantással felméri a struktúrát, és üzen, hogy mi a hiba. 

A Halakból tudok ráhangolódni az emberekre, és azért nem veszek el bennük, mert a Szaturnusz figyel, és a Merkúr azonnal értelmez. A Nyilas tűzi ki a célokat, a Kos pedig bármit meg tud támogatni, bármennyi energiával. Persze, azzal is, hogy számára nem létezik más irány, csak az előre. 

Az Oroszlán Hold képes arra, hogy a háttérben maradva, de mégis komoly szervezőerőként érje el, amit éppen el kell érni. Vele szemben a Vízöntő Vénusz a szabadság, egyenlőség és igazság bajnoka. Azonnal jelez, ha anomália van az Erőben. 

Az Ikrek Jupiter még nem világos, de egy alkalommal talán majd megnézem egy állításban, ő mit tesz hozzá a nagy egészhez. 

Röviden, mostanra eljutottam odáig, hogy minden énrészemet kedvelem, tudom, mi a dolguk, hagyom is, hogy tegyék, bízom bennük. Nincs harc, nincs küzdelem a dominanciáért, mindenki azt csinálja, amiben a legjobb. Én meg szinte oda se figyelek. Szerintem ez a harmónia. 
Manapság már azt gondolom, hogy ajándékot kaptam. Ezt sokféle energiát, akiket sikerült együttműködésre bírnom, egy közös cél érdekében.  
Figyelem! Nem működik tökéletesen, mert soha semmi sem működik tökéletesen, de elég jól működik, és ez pont elégséges.
Nekem ezt adta az asztrológia, a rendszerállítás és a pszichológia segítségével. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy munkás, kemény, de eredményes. Ezért tudom nektek is javasolni. Kinek-kinek szándékai szerint, és a saját tempójában.  
"Ismerd meg önmagad!" Ez állt a Dephoi jósda kapuja felett, és azért a régiek tudtak valamit. Ha jártál ott, te is tudod. Most is eszméletlen energiák működnek arrafelé.

Az önismeret az első lépés, aztán meg az összes többi lépés is összefüggésben van ezzel valamilyen módon. Energetizáló, felszabadító, megtartó, magabiztosságot adó, akárki is legyél. Teljesen jó, ha más vagy, mint én, és tökéletes, hogy más vagy, mint mások. Az a lényeged, hogy te te vagy. Uff, most éppen  a Kos beszélt. :D

Nem Fontos

"... s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen."(JA)

Nem panaszképpen mondom, de néha úgy érzem, állig ér a mocsok körülöttem.
Olyan gyerekekkel dolgozom, akiknek a jó része eleve esélytelennek született. És nem, nem fogom az egészet ezoterikusabb síkra terelni, miszerint mindenki megválasztja, hogy mit akar megtapasztalni a földi létből.
Ez egy akkora ugrás az ő hétköznapi valóságukból egy másikba, hogy szerintem nincs az az ember, aki az adott távolságot képes lenne helyből, vagy akár lendületből, átívelni. Ha mégis tévedek, akkor leveszem a kalapomat, és meghajolok, komolyan.
Volt olyan napom, amikor órákon át olvasgattam háttértörténeteket, szakvéleményeket, jelentéseket, és úgy éreztem, most azonnal rohannom kell haza, és fertőtlenítővel kell zuhanyoznom.
Kísértem gyerekeket a bíróságra, akiknek az abúzus-története három éve folyik, és rendszeresen felidéztetik, elmeséltetik velük, mit is tett a nevelőapjuk.
Másokkal az anyjuk, apjuk, az emberek, akikhez kötődnek, a család, amelynek elvileg a legbiztonságosabb közeget kellene nyújtania.
Sokuk mögött akkora mennyiségű trauma van, hogy én száz évig nem fogok annyit megélni. Jó, a legtöbbjük mögött.

Tudom, hogy mindenkinek  saját baja a legnagyobb. Ha valaki elvesztette a kedvenc kutyáját, aki hosszú éveken át volt az élete része, az baromira nem tud rezonálni arra, hogy másnak meg meghalt a gyereke. Objektíve, persze igen, elfogadja, hogy méricskélésileg az nagyobb veszteség, de szubjektíve mégis csak azt érzékeli, amit ő veszített el. Neki, annak ellenére, hogy átérzi a borzalmat, nem hiányzik más gyereke, ellenben az imádott kutyája igen. Nem "polkorrekt"? Nem hát, általában az érzéseink nem polkorrektek.
Ugyanakkor, talán nem árt néha megállni, és átgondolni.
Mert mekkora tragédia, hogy gyűjtögetned kell egy nyaralásra? Vagy arra, hogy kifestesd a lakást? Vagy arra, hogy megjavíttasd a kocsidat?
Mekkora dráma, hogy elkésel öt teljes percet, mert az előtted stresszelgető sofőr csak harminccal bírja végigbénázni a várost?
Mennyire antigoné, hogy összeugrasz a pároddal valami semmiségen, a gyereked egyest hozott matekból, anyád beparáztatott azzal, hogy a családi karácsonyon Józsi bácsi mellé kell ülnöd, aki vastagbélrák ürügyén sztómazsákba ürít, nyilván csak azért, hogy téged bosszantson.
Vedd észre, hogy nyaralhatsz, van lakásod, van autód, van találkozód, van párod, gyereked, családod, akikkel együtt karácsonyozhatsz.
Sok embernek (gyereknek) reménye sincs ezekre.
Itt eszembe jut az ikonikus mondat, amely, valamilyen formában, mindannyiunk gyermekkorában elhangzott: "Pistike, edd meg a zöldbabfőzeléket, mert Afrikában éheznek a gyerekek!" És Pistike ilyenkor azt gondolta (jogosan), hogy mennyivel lesz jobb az Afrikában éhezőnek, ha ő eleszi előle a zöldbabot? Pláne, ha megeszi, aztán a bokor aljára vagy a ház sarkára rókázva megszabadul tőle?
Semmivel, nyilvánvalóan. A mondat mindössze, a maga homályos és követhetetlen módján, arra akarja felhívni a figyelmet, hogy van tágabb kontextus.
Mindig van tágabb kontextus. Ettől a te aktuális drámád, persze, számodra nem kisebb, a szubjektívet nem lehet relativizálni. A veszteséget meg pláne. De attól még az embernek lehet szeme arra, hogy mi folyik körülötte.

Ugye, azért a te általános állapotod nem a düh? A düh, ami kitör, mint egy vulkán, érthetetlenül, egy szóra, egy félreértett pillantásra, megjegyzésre? Nem veszed támadásnak, ha valaki figyelmeztet, hogy le van csúszva a slicced, vagy a capuccino habja rácsüccsent a bajuszkádra? Nem küzdesz ilyenkor az életedért, igaz? Helyes.
Viszont én ismerek olyanokat, akik igen.
Akik folyamatosan dühösek, mert megfosztották őket, mert elvettek tőlük, mert bántották őket, mert semmit sem kaptak abból, ami jog szerint jár. Mindenkinek.
Szeretetet, gondoskodást, megtartást, megerősítést, támogatást.
Ők a Nem Fontosak.
És rád is dühösek, mindenkire, bizony, mert az érzések nem polkorrektek.
Nem Fontosak vannak mindenütt, gyerekvédelemben, városokban, falvakban, szegény családokban és gazdag családokban. Ott, ahol adnak a látszatra, és ott is, ahol nem.
Képtelenek a védekezésre. Mert ők még kicsik. Nem értik, ők miért rosszak, miért nem elegek, mit kéne tenniük.
Később tele lesznek velük az iskolák, a gyermek- és felnőttpszichiátriák, a börtönök.
Ők rosszak, ez lesz az identitásuk. Ezt mondják, jelzik nekik apa, anya, a nevelők, a tanárok hangján valakik, ott bent, a fejükben. Nem szeretik ezeket a hangokat, és megtesznek mindent, hogy legalább egy kis ideig ne hallják őket. Jön a pia, a drog, az adrenalin. Mindig több, mert a hangok állandóan megpróbálják túlordítani a pillanatnyi csendet.
A "kötődőnevelésileg" a legdrágább hasitasiban cipelt skac is lehet Nem Fontos, ha anyuka csak a világnak akarja megmutatni, ahogy az akárhányadik kipottyantott kölök is lehet az, akiről anyuka már azt se tudja, minek született, de hát itt van.
Nem tudom, van-e tanulság. Nem ülhetsz le minden dühös, irritáló, hőbörgő ember mellé megkérdezni, mi a baj. Nincs varázspálcánk, nem tudunk csodákat tenni. De talán, ha látod a tágabb kontextust, amiben el tudod helyezni a saját problémádat, akkor eggyel kevesebb dühös, frusztrált ember lesz ezen a planétán. 
Talán még eggyel, ha nem csukod be a szemedet, nem fordítod el a fejed.

Ha elhiszed, hogy bántalmazó nem csak a munkanélküli, pénztelen, "kultúrálatlan" csíra lehet, hanem a szomszéd cukiember, a jogász, az orvos, a tanár, a politikus.
Ha nem hiszed el, hogy a gyerek azért kék-zöld mindig, mert béna, állandóan leesik a fáról, a lépcsőről vagy a bicikliről. 
Ha mindig emlékszel rá, hogy egyetlen emberi lény sem lehet valaki más tulajdona, a gyerek nem a szülőé, a feleség nem a férjé, a férj nem a feleségé. 
Ha elfogadod, hogy az erőszak, a hatalmaskodás a gyengébbel, kiszolgáltatottal szemben soha, semmilyen körülmények között nem igazolható, és nem védhető.
Végül, ha elgondolkodsz azon, hogy közösségben élünk, és bármennyire is próbáljuk, nem tudunk leszigetelődni a környezetünkről. A Nem Fontosak körülötted is ott vannak, jogos haragjuk a te életteredbe is beszivároghat. 
Nem kell hősnek lenni, nem kell mindenkit megmenteni. Nem mi fújjuk a passzátszelet, ugyebár. De lehet figyelni, észrevenni, figyelmet felhívni, jelezni, ha baj van. Nem eltűrni, nem elfogadni. Kis dolgokat tenni, nem nagyokat.
Ha a Jupiternél egy milliméterrel arréb rúgsz egy aszteroidát, az ezer kilométerekkel fogja elkerülni a Földet, és nem halnak ki a dinoszauruszok. Vagy mi. 

Karma

"Rendhagyó bejegyzés"

A férfi másnaposan rótta a Város utcáit. Lehajtott fejjel, gondolattalanul. Üresen és céltalanul. Gyűlölte az űrt a mellkasában. Gyűlölte a hajnali várost, a néptelen utcáival. Gyűlölte a kocsmákat, a nőket, a nehezen magára találó, értetlen ébredéseket idegen ágyakban, idegen emberek mellett. A mindig visszatérő, rémítő érzést, hogy jó lenne kilépni innen. Nem próbálkozni azzal, hogy elviselje, csak egyszerűen eltűnni. Végre egy gondolat! Megörült neki, eljátszott vele. Kíváncsi lett, észrevenné-e valaki, hogy nem létezik. Jó vicc, miért, most létezik?! Végül is, lefekszik és felkel, néha magához vesz némi táplálékot, iszik is, és fáj a feje. „Fáj a fejem, tehát vagyok” – elvigyorodott. Ezt is utálta. Hogy a cinizmus végül mindig átlendíti a holtponton. Vissza a verklibe. Dühös lett, belerúgott egy kavicsba. Utolérte, újra belerúgott. A kavics pattogva elugrált, és belepottyant a csatornába. 

„Ez most gól vagy pech?” Naná, hogy pech. Ilyen ez az egész. Néha úgy érezte, börtönben van. Dehogy néha! Folyamatosan. Mondhatni, ez a rácsmögötti tapasztalat határozta meg egész létét. Van ez a test, a fizikai, és az összes nyavalyájával csak gátolja, hogy a másik én, a valódi kibontakozhasson. A rács mögül csíkos a világ. Hahaha. 

Egyszerűen arról van szó, hogy nem tartozik ide, kívülálló. Körülnézett, másik kavicsot keresve, mert valamibe igen belerúgott volna. Nos igen, mindig is kívülálló volt. Sanda gyanúja szerint őt idekényszerítették, ebbe a szánalmas, fizikai létezésbe. Bárcsak mondhatná, hogy heves tiltakozása ellenére, de őszintén, fogalma sincs. Talán nem is ellenkezett, talán azt hitte, itt izgalmas kaland vár rá, jó lesz majd kiélvezni a test örömeit. Vagy nem is hitt semmit, mert nem tudott semmit, és mivel nem tudott semmit, mindent elhitt, amit hazudtak neki. Most pedig itt van, és maradnia kell. De mi a ménkűnek? És ki hazudott? És miről beszélünk egyáltalán? Egyszer valaki azt mondta neki, találja meg Istent. Világéletében ateista volt.

„Isten én vagyok” – felelte akkor vigyorogva, tényleg mindenhatónak érezve magát. Nos, ez már elmúlt, de a kérdés megmaradt. Mit keres egy marslakó ezen a nyamvadék bolygón? Ahol minden hideg, mindenki ismeretlen. Ő maga is ismeretlen. Felidéződött benne az élmény, amikor alig totyogó kisgyerekként felfedezte a tükröt. Nem akart hinni a szemének. Tényleg ez lenne ő, ez a rongybaba?! Pelenkában?! Átérezte ezen tény minden szégyenét. Hiszen ő nagy volt! Valahol, valamikor, legalábbis homályosan úgy emlékezett. És szabad. Ahonnan ő jön, mindenki egyenlő, mindenki nagy, és főként: mindenki szabad. De akkor mit keres itt?! Normális ember szabad akaratából nem dönthet emellett! Az első traumatikus élmény: egy nagy és független lélek tapasztalata arról, hogy apró, tehetetlen, korlátozott és függ.

A tükör, nos igen. Szinte a mániájává lett. A körülötte élők remekül szórakoztak azon, hogy rendszeresen, hosszú ideig bámulja magát benne, és hiúnak tartották. Fogalmuk sem volt arról, valójában miért tölt annyi időt előtte. Várta, remélte, hogy egyszer csak nem lát semmit. Eltűnik, és ezzel véget ér a rémálom.

Ideje is ellenőrizni, hátha. Úgyis amolyan földöntúli érzés kerülgette. Szembefordult egy mocskos kirakatüveggel. Az álmosan mutatott valamit, amit nem igazán bírt kivenni. Közelebb hajolt: hát, jóképűnek biztosan nem mondható. Alaposan megszemlélte az ismerős-ismeretlen alakot, sűrű szemöldökét, nagy, sötét szemeit, makacsul összeszorított száját. Már nem gyűlölte, az évek összekovácsolták őket. Sajnálta őt, és sajnálta magát, test és lélek fura szövetségét, mely hite szerint egyiküknek sem vált előnyére. Ez a szegény test kaphatott volna jobb birtokost is. Illetve, ez is egy megválaszolatlan kérdés maradt: ki a birtokos, és ki a birtok? Ami egyiknek fáj, fáj a másiknak is. Ami egyiknek öröm..., hát ilyen nem esett még meg velük. „Ez nem igaz”- súgta valaki. 

Na, konkrétan ezt utálja a legjobban. A hangokat a fejében. Akik mindig meg akarják neki mondani a tutit. Hogy viselkedjen, mit tegyen, hogy érezzen. Fenyegetőznek. Még egymással is vitatkoznak, ő meg csak áll, hallgatja őket, nem tudja félbeszakítani a zsolozsmázást, márpedig a saját feje akkor is a saját feje, nemde?! Hogy jönnek ezek az izék ahhoz, hogy a fejében tartsanak vitaesteket, arról nem is beszélve, hogy beledumálnak az életébe!

Mindig is kereste a veszélyt. Repült, ejtőernyőzött, búvárkodott, hegyet mászott, őrültnél idiótább akciókba vetette bele magát. Mindig csak egy kicsi hiányzott: ha egy másodperccel később nyitja ki az ernyőt, ha egy perccel tovább marad a víz alatt, ha egy kilóval túlterheli a kötelet... De akkor jöttek a hangok: „Nem teheti meg!” „Nem erre szerződött!”, „Ugorjon, ha akar, szabad a döntés!”, „Akkor se léphet ki!”- míg őket hallgatta, minden alkalommal lemaradt a megfelelő pillanatról. Ellenben, amikor feltette nekik a nagy kérdést, hogy miért van itt, akkor hallgattak.

Aztán ebből is elege lett, és jött a nagy alkalom: éjszakai sétáján lángoló házat pillantott meg. Futkosó tűzoltókat, ijedségtől katatón lakókat, egy sikoltozó, félőrült anyát, aki belül maradt gyerekét szólongatta. A helyzet megfelelt, berohant az égő házba, megkereste a kölköt, kirakta az ajtón, hadd fusson. Ő pedig leült a tűzben álló nappali kellős közepén, és várta a szabadulást. Hiába. Még most is elönti az ideg, ha eszébe jut, ahogy a lángok elhajoltak tőle, mintha féltek volna attól, hogy véletlenül megégetik. Egyáltalán nem tudott együtt érezni a boldog tűzoltókkal, amikor csuromvizesen kicipelték, és körbehordozták, mint egy győzelmi zászlót. Hányingere volt, és hős lett. Elmegy mindenki a fenébe!

A híd közepére ért, megállt, és eltöprengett azon, vajon mi történne, ha levetné magát a sötéten-sárgán hömpölygő hullámok közé. Nyilván jönnének a delfinek, hogy kimentsék, esetleg maga Mózes, hogy megnyissa előtte a folyómedret, melyen át száraz lábbal kisétálhat a partra. Cigarettáját undorodva átpöckölte a korlát felett, és indult volna, amikor egy pár cipőt pillantott meg úgy egy méterrel odébb. Hirtelen támadt gyanújában alaposabban megvizsgálta a folyót, és meglátott egy sötét foltot. Sötétebbet, mint a víz. Kicsit meresztgette a szemét, ugyan mi lehet az, és meg mert volna esküdni rá, hogy egy fej. Odalent egy ember küzdött a sodrással! Nem gondolkodott, ugrott. Rutinból, cipőstől.

Talán két perccel azután, hogy a felszínre bukkant, meglátta a nőt. Éppen elmerült. Újra lebukott, a hajánál fogva ráncigálta a felszínre, és partra evickélt vele. Lélegeztette, szájból szájba, masszírozta a szívét, szólongatta, észrevette, hogy milyen fiatal és szép. Amikor köhögni kezdett, oldalra fordította, hogy kifolyhasson a szájából a víz. Aztán magához szorította, simogatta, vigasztalta a sírdogáló öngyilkosjelöltet, bátorító szavakat suttogott a fülébe, és megfájdult a szíve.

Az érzés erősödött, nyilvánvalóvá, testivé vált. Elengedte a lányt, döbbenten a mellkasára szorította a tenyerét. Lehetséges...? Levegő után kapkodott, összeszorult a gyomra, magzati pózba gömbölyödött. Kezdte elveszíteni kapcsolatát a világgal, de még képes volt kérdezni, hát kérdezett.

Mielőtt végleg szétfolyt volna minden körülötte, a hangok végre válaszoltak: küldetés teljesítve, gyere haza. 

24601 (az év bármely napjára, szeretettel...)

Mottó: "Who am I? Who am I? I'm Jean Valjean!"

Az örök kérdés, ugyebár. 
Amikor kicsi voltam, nagyon kicsi, meg elég kicsi, pont tudtam, hogy ki vagyok. Az, aki fel akarja fedezni a világot. Aki nem akar unatkozni. Akinek a környezete, ideértve embereket és dolgokat, meg jelenségeket, csupa örömteli, izgalmas, érdekes tapasztalatot rejt.
Persze, senki sem él elefántcsonttoronyban, és a folyamatos konfliktusokból, és a szüleim szívrohamaiból rá kellett jönnöm, hogy nem elég, ha én tudom, hogy hol vagyok, és biztonságban és jól vagyok, nekik is tudniuk kell ugyanezt. 
Aztán meg, amikor beadtam a derekamat a szocializációnak, rá kellett jönnöm, hogy ez sem jó. Én ugyan elmondtam nekik, hova akarok menni, néha még azt is, hogy miért, ők viszont ellenkeztek. 
Mennem kellett, ebből aztán újabb balhék lettek, és mivel szerettem őket, a szökésekről is leszoktam idővel. 
Amikor megtanultam olvasni, már csak a fejemben szöktem, a fantáziámban. Be kell vallanom, ez gyakran izgalmasabb volt, mint a valós lelépések. Tízévesen Passuthot olvastam (mert ott volt a polcon), a Winnetou és a Delfin könyvek után. És mindent, ami a kezem ügyébe, vagy a látókörömbe került. 
Nem babáztam. Nem akartam királylány lenni. Hős akartam lenni, bőrgatyában, az oldalamon íjjal, lovon. Akkoriban Jean d'Arc se akartam lenni, a páncélos nő imidzse se vonzott túlságosan. Úgy éreztem, el van cseszve ez az egész, rossz korban, rossz testben élek.
Aztán jött a kamaszkor, a hormonokkal. A fiúkkal, szerelmekkel. Rájöttem, hogy mégis nő vagyok. Ez a felismerés aztán hosszú időre eltérített a lótól, bőrgatyától, íjtól. A Tokei Ihto énem elfojtódott, háttérbe szorult, a dakoták, sziúk, apacsok sorsa csak az álmaimban kísértett, piros felkiáltójelként. 

Jöttek a pöttyös meg a kockás könyvek, tudjátok, azok, amikben a Hős és a Hősnő hosszas, romantikus nyafogás után végre egymáséi lesznek, pont. Az ezt követő harminc uszkve ötven év a "blablabla, ugorgyunk!" kategória, értitek, esküvő, legyintés, halál, full stop. 

Szó sincs arról, hogy megérkezik a szőke, kékszemű (később, genetikai okokból, sötétedő hajú, zöldellő tekintetű) utód. Az egyetlen. A pasi, akiért bármit megteszel, akármit megharcolsz. Marad az Egy Gyűrű mind fölött, lojalitás, beszorulás egy szerepbe, amikor a bőrgatya már csak egy távoli emlék, egy időnként a hullámok hátán felbukkanó, alaposan bedugaszolt üveg, olvasatlan üzenettel. 

Mert azt hiszed, hogy így kell. Ja, nem, tényleg nem mondta senki, senki nem tartott pisztoly a fejedhez, valóban. (Vagy mégis?)
Mindenkivel foglalkozol, magaddal csak ritkán, mert akkor jön az Aranyhaj-érzés. Ismeritek, a csaj, aki ott üldögél a Toronyban, és naphosszat a haját fonogatja. Halványan sejti, hogy valami dolga lenne odalent, mert eléggé messzire ellát, de végül, a saját hajfonatán mégse mászhat le, nemdebár?! Nem, hogy képzeled, az eszébe se jut, hogy fogjon egy ollót, és elválassza magát a hajfonattól, az nincs benne a mesében! Szóval, fonogat és borong, és idegesítő, nem csoda, ha az ember hessegeti a gondolatot, meg az érzést.
Aztán eljött az idő, amikor el kellett dönteni, mi legyen az Egy Gyűrűvel. Gandalf vagy Boromir?
Felrémlett némi halvány emlékkép az indiánokról, na meg ott volt a szatellita kérdően rám függesztett, immár zöld tekintete: Aranyhaj leszel vagy törzsfőnök?
Hát igen, felmásztam  a Végzet Hegyére, és az Egy Gyűrűt tűzre vetettem. 

Értem nem jöttek a sasok. Meglepi, mi?!

Hosszú idő telt el, mire rájöttem, hogy az összeomlás, a lávafolyam, a kilátástalanság csak a fejemben létezik, nem a valóságban. És akkor kihalásztam az üzenetet az palackból.
"Le a királylányokkal!" Ezt üzente nekem az indiánbolond, folyton szökésben lévő kislány a távoli múltból. 
A világ csupa örömteli, izgalmas tapasztalatot rejt. 
Ha hiszed, ha nem, a bőrszerkó jól áll egy nőn is, az meg egyenesen mámorító, amikor megtöltöd a tegezed nyilakkal, hátadra csapod az íjat, és készen állsz bármire, amivel találkozni fogsz. 

A bőrcucc az én bőröm, nem idegen anyag. Winnetou átszíneződik Jean d'Arc-kal, már tudom, hogy a "nőség" nem gyengeség, hanem erő. Igen, van rá bizonyítékom: a kölök, aki kritikusan, de azért kis büszkeséggel, megvigyorogja a harcos küllememet. 
Lehet, hogy te is indián vagy, lehet, hogy lovag, terézanya, vadakat terelő juhász, királynő, varázsló vagy éppen boszorkány. Ki fog derülni, ha ledobálod magadról az összes jelmezt. Ami marad, ami alatt már nincs más, ami a bőröd, az vagy te. 

Mindenkinek van bedugaszolt palackja is, és időről időre a lába elé sodorják a hullámok. A tiéd is ott lebeg a tengeren, benne az üzenettel, amit csak te érthetsz meg. Az írója, a kislány még tudta, és te, a felnőtt is megtudhatod. Bátorság!

Mint a mottóban emlegetett Jean Valjean, aki berontott a bíróságra, és a világ arcába ordította a nevét, és azt is, ahogyan húsz éven át szólították: a rabszámát. 

24601!!!

Fekete, fehér, igen, nem...

Mottó:    Life is really simple, but we insist on making it complicated.  (Confucius)

Kedves barátaim, az élet egyszerű.
Confucius nyilván nem arra gondolt, amire én, bár ki tudja, lehet, hogy mégis.

Szóval, a matematika fantasztikus tudomány, ezt elismerem, annak ellenére, hogy soha nem voltam értő művelője. 
Voltak olyan osztálytársaim a gimiben (az enyém elitosztály volt, bocsi), akik ránéztek egy feladatra, és azonnal lökték a megoldást akár matematikáról, akár fizikáról volt szó. Nekem soha nem volt ilyen "látásom", viszont nem egyszer történt meg, hogy teljes szombat délutánokat töltöttem a matek feladatgyűjteményemmel, egyszerűen azért, mert a stresszt kizárva, nagyon szórakoztatónak találtam. A megoldásaim soha nem voltak frappánsak vagy gyorsak (IQ hiány, helló!), de megoldások voltak, és helyesek. 

Ugyanígy voltam az egyetemen a statisztikával. Bár lett volna más lehetőség, mégis muszáj volt egyedül megcsinálnom, akkor is, ha három napomba telt, vagy éppen többe. Igen, tudom, hogy időpocsékolás és baromság, de meg kell értenem mindent, különben nem érzem magam teljes embernek. (Azért, bevallom, hogy, amikor hosszas szenvedés után, ránéztem egy halom számra, és azok elkezdtek beszélni hozzám emberi nyelven, na, az nagy élmény volt.)

A sok, a kompetenciámat igencsak meghaladó, (de talán éppen ezért élvezetes) kínlódás egy nem várt hozadéka volt ugyanakkor, hogy megtanultam ismeretlen területen is a magam módján gondolkodni. Pontosabban, számomra érthetőbb, kezelhetőbb módon összerakni a tényeket. 


És így jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy az élet valahol, lent a mélyben, roppant egyszerű. Ami a bonyolult, az az út, ahogyan eljutunk oda. 
Itt írogatok ezen a Mac-en, és ő csak egy eléggé buta, de mégis nálam ezerszer gyorsabb verziója a valódi mesterséges intelligenciáknak.
Ugyanúgy épül fel, mint én, mint mi, mindannyian. Fekete-fehérből, nullából és egyből, igenből és nemből. Zseniális, igaz? Az már más kérdés, hogy jelenlegi helyzetemben sokkal bonyolultabbnak érzem magam, és nem tudom elképzelni (ahogy senki sem), hogy a problémáimra nullaegyes megoldások léteznének. Pedig de.


A kezdetektől fogva eldöntendő kérdésekre kell válaszolnunk. Kérdés persze, hogy kinek mi a kezdet. Mi, mondjuk, induljunk a legelejéről.

Meg akarsz születni?
Igen-Nem
Fiú akarsz lenni?
Igen-Nem
Lány akarsz lenni?
Igen-Nem

Minden igenünk és nemünk újabb eldöntendő kérdések sorozatát hívja elő, amelyekre szintén igennel vagy nemmel kell válaszolnunk. És mi válaszolunk is, csak erről nem mindig vagyunk tudatosak. Saját magunk programozói vagyunk, mi építjük magunkat a válaszainkkal.

A születésünkkor már készen áll a hardver, telepítve van az oprendszer. (A születésünket megelőző válaszaink, választásaink alapján.)
Azoknak, akik hisznek az emberiség évezredek alatt összegyűjtött pszichológiai tudásában: a radix. Azoknak, akik nem, a temperamentum.  
Következhet a szofverek installálása: az egyén és a környezet interakciója, újabb igenekkel és nemekkel. Illesztőprogramok, frissítések keresgélése.

Mire eljutsz addig, hogy egyáltalán képes vagy elgondolkodni magadról, addigra annyi eldöntendő kérdésre válaszoltál, annyi program fut benned egyidőben, hogy megszámolni se tudod. 

Így aztán, előfordul, hogy akadozol, lassú vagy, lefagysz. Túl sok progi fut egyszerre a háttérben, elavultak vagy éppen ütik egymást. Nem érzed jól magad.

Kell egy tisztogatás, reset, reboot, vírusirtók, karantén, safe mode, mikor mi. Elkezdheted visszabontani a teljes rendszert, megkeresni azt az egy, vagy több, eldöntendő kérdést, ahol hibás választ adtál. Lejuthatsz az oprendszerig, ami, ugyebár, adott, készen kaptad (választottad). Azt mutatja, ami vagy. Vagy lehetnél.
És még mindig nincs ám vége, nem kell elveszteni a reményt.
Mert az oprendszert is lehet frissíteni. Leopardról Lionra, Windows 8-ról 10-re. Van elég RAM-od? Elbírja a procid? Újabb eldöntendők. 
Ha igennel válaszolsz, máris telepítheted önmagad egy jobb verzióját. 

Fújd ki magad, könnyebülj meg kicsit. 

Figyeld magad, és vedd észre, hogy azért mégis más vagy te, mint egy "egyszerű" számítógép. Az én szeretett Mac-emnek ugyanis nem lesz nagyobb a képernyője, nem lesz gyorsabb a processzora, vagy tutibb a grafikája attól, hogy Leopard helyett Maverick fut rajta.
Neked viszont javulhat a közérzeted, alacsonyabb lehet a vérnyomásod, elmúlhat az állandó feszülés a válladból. A szoftver frissítése a hardvert is megszerelheti. Tök jó nekünk, nem?

A nulla-egy működik, de hiába szép tudomány a matematka, a bonyolult egyenletek rendre megbuknak, ha az egyént kell leírni. 
Igaz, meg lehet jósolni sok-sok, éppenséggel nem egy földnyi, de egy galaxisnyi ember reakcióját (kell a kellően nagy szám). És még ez is megbukhat azon, ha van egy, egyetlen egy, fájdalmasan más és különböző egyed, és akkor tudósok serege ül leesett állal a matematikailag teljesen bizonyítható előrejelzés előtt, ami abszolút másról szól, mint ami aktuálisan van. (Ha nem tudod, miről beszélek, írd fel az olvasmánylistádra: Isaac Asimov: Alapítvány sorozat. Élvezni fogod. Ha már ott vagy, a robotikát se hagyd ki :) )

És bármennyire is hasonlítanak hozzánk a mesterséges intelligenciák, a világ legokosabb számítógépe egymillió évig tartó, bonyolult számítások után mindössze annyit tud mondani nekünk:

Ami, ugye, kicsit homályos, bár matematikailag biztosan alátámasztható. XD
(Ha nem érted, olvasmánylista: Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak. Azonnal állj neki, meg fogja változtatni az életedet! :D )

Szóval, hanyagold a bonyolult kérdéseket, ragaszkodj az alapvető építőkövekhez, amelyekkel a mesterséges intelligencia az egyszerűtől a nagyon bonyolultig fejlődik, te viszont visszafelé, a zűrzavarostól a nagyon egyszerűig tudsz leásni. 

Ne azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy mit akarsz, mert erre nem tudsz válaszolni, vagy valami olyat felelsz, ami nem fog segíteni. (Dr. House mondja, a páciens mindig hazudik. Én még hozzátenném: legtöbbször magának is.)

Az első kérdés az legyen, akarod-e azt, ami most van? Igen vagy nem? Nulla vagy egy? Válaszolj őszintén, aztán jöhet a következő kérdés.

Nulla vagy egy.
Az élet egyszerű.

Bal-jobb

Mottó: "We're a million miles from normal..." (Walter O'Brien, Scorpion)

Fura helyeken járok mostanság.

A héten például egy olyan intézményben, amelyről az agyam egy hátsó fertályában tudtam, hogy valahol létezik, és azt is, hogy eszem ágában nem lenne odamenni.

Világos, hogy mennem kellett.

A fiút, akit kísértem, nagyon kedvelem. Sőt, tisztelem. A diagnózisához képest (középsúlyosan visszamaradott, ha jól tudom) meglepően okos, racionális, és nagyon igyekszik. És retteg a jövőtől, ami most, hogy el kellett költöznie az otthonból, ahol hosszú évek óta élt, egy csettintésre megkezdődött. Ő és a testvérei hamar a szívügyemmé váltak, a történetük megérdemel egy külön posztot.

Szóval költöztünk, egy olyan helyre, ahol változatosan fogyatékos emberek élnek. Állapotuknak megfelelően vannak köztük, akik kijárnak dolgozni, mások csak ülnek és néznek ki a fejükből, a lényeg, hogy van otthonuk, gondoskodnak róluk, tanítják őket mindenfélére.
Megérkeztünk, és mivel ez szokatlan esemény volt, özönleni kezdtek a lakók, mert végre történik valami. Gátlástalanul érdeklődők, segítőkészek, izgatottak voltak.
Mondtam magamnak, nyugi, mosolyogj, és nem futsz el.

Mert féltem.

Nem, nem az emberektől. Az állapotuktól. Attól, ahogy nem működik rendesen az agyuk, megtestesítve ezzel az egyik, talán legmélyebb félelmemet. Agy és elme számomra összetartozó, de mégis különböző fogalmak, ugyanakkor tökmindegy, hogy az agy organikus problémái miatt van zavar, vagy az elme borul meg, egyre megy: lényeg, hogy baj van a fejben.

Nos, ahogy ez lenni szokott, a kedves lakók megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nincs mitől tartanom. Körülvettek, nálam meg rendesen beindult az "üss vagy fuss" stressz. Szép kis pszichológus, mi?

Jött egy pacák, udvariasan bemutatkozott, közölte, hogy neki van barátnője már tíz éve, és én nézzem meg. Mentem. Megálltam a szoba ajtajában, jött a barátnő, lenénizett és elmesélte, hogy volt egy műtétje, megmutatta, hol vágták meg, aztán egy másik fiatalember is felébredt a bambulásból, ő is jött, és lelkesen beljebb invitáltak.

Az első reakcióm az volt, hogy lószart.

És akkor most elárulok nektek valamit a Kos működésről, akit, ugye, "bátornak" aposztrofálnak a megfelelő fórumokon. A valóságban ez úgy néz ki, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek közül a Kos intuitíve kiválasztja azt, ami a leghatékonyabb és legkényelmesebb. ( Esetemben a "fuss!" volt ez.) A következő lépésben a döntést mérlegeli, főként abból a szempontból, hogy belefér-e az énképébe. Ha a legkisebb kétely merül fel ezzel kapcsolatosan, akkor további gondolkodás nélkül meglépi azt, amit meg kell. (Fenti folyamat Kos tempóban, vagyis másodpercek töredéke alatt megy végbe.) Az önazonosság minden esetben felülírja az önvédelmet. Ezt nevezik aztán mások bátorságnak.

Röviden, kiléptem a komfortzónából (és be a szobába), küszöbön hagyva az önvédelmet, az ellenkezést, meg a többi sallangot, mert ha úgy döntöttél, bevállalsz egy számodra kellemetlen helyzetet, ott belül ezek már értelmetlenek.
Gondolom, sejtitek, hogy túléltem, mi több... XD

Előre szólok, hogy amiről most fogok írni, tudományos szempontból nem állja meg a helyét, mert az agyunk működése ennél sokkal bonyolultabb, de analógiának megteszi. 

Nem kis túlzással, az agy bal oldalán lakik az IQ, a jobb oldalán pedig az EQ (érzelmi intelligencia). 
A bal félteke tervez, szervez, felmér, logikusan gondolkodik, verbalizál. A jobb félteke reagál hangokra, színekre, tele van képekkel (amelyek néha sokkal informatívabbak, mint a szavak, lásd pl. emoticonok), és természetesen, itt uralkodnak az érzelmeink. 

Ideális esetben a két féltekénk kommunikál egymással, a corpus callosumon keresztül. 

Például, a jobb agyfélteke dühös lesz, és küld egy üzenetet a Balnak: " Te, Bal, én ennek az alaknak rögtön beviszek egy balegyenest, mert halálba dühít a hülyeségeivel!" Zárójelben, a jobb agyfélteke a test baloldalát irányítja, zárójel a zárójelben: ezen az oldalon van a szívünk. Szóval, Bal nekiáll, felmér, elemez, kalkulál, aztán visszaszól: "Te, Jobb, bajunk lehet belőle, ha nevezett hülyét megütjük, inkább vegyünk egy mély lélegzetet, vagy hármat, és fordítsunk neki hátat."
(Csak emlékeztetőül, Freud mondta, hogy az az ember tekinthető a civilizáció atyjának, aki, elsőként a történelemben, egy nagy darab kő helyett inkább egy porig alázó sértést vágott az ellenfele fejéhez.)
Vagy, Bal üzeni Jobbnak: "Ha megvesszük azt a csizmát/gyűrűt/kabátot, akkor nem tudjuk kifizetni a fűtésszámlát! Pontosan kikalkuláltam, mi fér bele ebben a hónapban."
Mire Jobb: " Trallala, trallala, nem hallok semmit, ez kell nekem!"

A Jobb a hatás, a Bal a kontroll.
A Jobb a gyerek, a Bal a felnőtt.

Az én új barátaim kétségen felül jobb agyféltekések, magas EQ-val, vagyis tökéletesen képesek felmérni mások érzelmi állapotát, észlelni a rossz-vagy jóindulatot, félelmet, bizonytalanságot, és azonnal, mindig készek (a maguk módján) segíteni. Értenek a simogatásból, ölelésből, viszonozzák a szeretetet. És sokan közülük kreatívak: rajzolnak, festenek, horgolnak, így beszélnek az érzéseikről, belső világukról. 

(Rettenetesen kíváncsi lennék arra, vajon a fiú, aki megjelenésemig tökéletesen katatón állapotban üldögélt, vajon merre járt. Elmondani biztosan nem tudja, de talán lerajzolni, megfesteni, eltáncolni igen. Valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy az agy (akár jobb, akár bal) nem csinál semmit.)

Ugyanakkor a bal félteke (itt: IQ) ellenőrzése nélkül túl gátlástalannak, túl spontánnak, túl zabolátlannak tűnnek. Mint a kisgyerek, aki a családi közutálatnak örvendő nagynéni látogatása során értetlenül (és jó hangosan) megjegyzi, hogy miért vagyunk kedvesek a Lujza nénivel, amikor ki nem állhatjuk. Epic fail, ugyebár.

Nos, ezeket az embereket, akik inkább kevesebb, mint több IQ-val rendelkeznek, különböző mértékben fogyatékosoknak tekintjük, mivel képtelenek boldogulni az IQ-imádó társadalomban, és fura dolgokat művelnek. 

Nade, soha, senki nem nevezné pl Einsteint fogyatékosnak a maga 165-ös IQ-jával, ugye? Pedig az extrém magas IQ tipikusan alacsony EQ-val jár együtt, vagyis azzal, hogy a nagyon okos emberek eléggé rosszak abban, hogy meglássák és főleg, figyelembe vegyék a másik érzelmi állapotait, felmérjék a sajátjukat, és így képesek legyenek problémamentesen kapcsolódni más emberekhez. Vagyis a társas kapcsolataik néha kisebbfajta természeti katasztrófának minősíthetők. (Természetesen, exceptio probat regulam.) 

Kedvenc jelenetem a Scorpion című sorozatból, amikor a főhős éppen szakítani készül a barátnőjével, és azt mondja: "Gyakran sérelmezted, hogy nem tudom követni az érzelmi állapotaidat, ezért készítettem egy folyamatábrát, amely azt ábrázolja, hogy milyen érzelmek jelentkezhetnek nálad ennek a beszélgetésnek a során..." :D

Azt nem tudom megmondani, vajon ők szenvednek-e ettől, elfogadják-e, mint adottat, vagy a sok, izgalmas megoldandó feladat mellett észre sem veszik.
Talán rájuk is igaz az, ami a jobb agyféltekések között megfigyelhető, hogy az szenved jobban az IQ hiányától, akinek elég magas az IQ-ja, hogy a hiányt észrevegye. 

A képlet pedig viszonylag egyszerű: az okos emberek hasznosak a társadalom számára, a kevésbé intelligensek pedig nem, vagy nem eléggé. Ők a gyerekek, akik állandó felügyeletre szorulnak, akiről gondoskodni kell, és odafigyelni, hogy ne ártsanak maguknak vagy másoknak.
Az okosak meg úgyis okosak, többek, mint az átlagember, és dafke nem vesszük észre, hogy ők sem tökéletesek, és néha, bizony segítségre szorulnának. Maximum, legyezünk egyet a homlokunk előtt, megelégedve az őrült tudós képével, aki fantasztikus és egyben kibírhatatlan. 

Ahogy arról már beszéltünk, az emberi lények a kapcsolatokra, kapcsolódásokra vannak előhúrozva, születésünktől fogva, sőt, még előtte is, a másokhoz való viszony lehetőségeit keressük, a fizikai és érzelmi kötődéseket. Sokszor még az is mindegy, milyen, csak legyen.

Az extrém balos működés abban akadályoz bennünket, hogy hozzáférjünk az érzelmeinkhez, hogy kötődéseket, viszonyokat a saját értékükön fogadjunk el, és örüljünk annak, hogy vannak.
Az extrém jobbos a logikától, a szervezettségtől, a tervezéstől, a világ működésének felismerésétől zár el bennünket. 
Így vagy úgy, a kiegyensúlyozatlanság megfosztja az embert egyik vagy másik lényegétől, vagy a hatás átélésétől vagy a kontrolltól, ami a realitáshoz köt. A minden szempontból itt és mostban levéstől.

Manapság rengeteget lehet olvasni arról, hogy különbözni kell, különlegesnek kell lenni, másnak, mint más. Mintha ez nem lenne amúgy is egyértelmű: én én vagyok, ezért más vagyok, mint mások. Evidencia. Axióma. Alapvetés. A sok különbözni-vágyásból aztán egyenemberek lesznek, vagy az egyik, vagy a másik oldalon csoportosulva. 
Önkéntes száműzetésben.

Átlagosnak lenni jó. Kép és szöveg, érzés és gondolat, álmodozás és realitás, így, együtt, izgalmas kalandozás a felkínált lehetőségek birodalmában.

De, magunk közt szólván, lévén kemény önmegvalósító és az IQ-imádó világ része, egy hangyabokányival mégis jobban féltem a bal agyféltekém. De ez már nyilván az én kontrollmániám, ami "apró" jellemhiba. Még szerencse, hogy az otthonbeli barátaimat egy cseppet sem érdekelte.
Ők azt figyelték, mosolygok-e.