Mottó: "We're a million miles from normal..." (Walter O'Brien, Scorpion)
Fura helyeken járok mostanság.
A héten például egy olyan intézményben, amelyről az agyam egy hátsó fertályában tudtam, hogy valahol létezik, és azt is, hogy eszem ágában nem lenne odamenni.
Világos, hogy mennem kellett.
A fiút, akit kísértem, nagyon kedvelem. Sőt, tisztelem. A diagnózisához képest (középsúlyosan visszamaradott, ha jól tudom) meglepően okos, racionális, és nagyon igyekszik. És retteg a jövőtől, ami most, hogy el kellett költöznie az otthonból, ahol hosszú évek óta élt, egy csettintésre megkezdődött. Ő és a testvérei hamar a szívügyemmé váltak, a történetük megérdemel egy külön posztot.
Szóval költöztünk, egy olyan helyre, ahol változatosan fogyatékos emberek élnek. Állapotuknak megfelelően vannak köztük, akik kijárnak dolgozni, mások csak ülnek és néznek ki a fejükből, a lényeg, hogy van otthonuk, gondoskodnak róluk, tanítják őket mindenfélére.
Megérkeztünk, és mivel ez szokatlan esemény volt, özönleni kezdtek a lakók, mert végre történik valami. Gátlástalanul érdeklődők, segítőkészek, izgatottak voltak.
Mondtam magamnak, nyugi, mosolyogj, és nem futsz el.
Mert féltem.
Nem, nem az emberektől. Az állapotuktól. Attól, ahogy nem működik rendesen az agyuk, megtestesítve ezzel az egyik, talán legmélyebb félelmemet. Agy és elme számomra összetartozó, de mégis különböző fogalmak, ugyanakkor tökmindegy, hogy az agy organikus problémái miatt van zavar, vagy az elme borul meg, egyre megy: lényeg, hogy baj van a fejben.
Nos, ahogy ez lenni szokott, a kedves lakók megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nincs mitől tartanom. Körülvettek, nálam meg rendesen beindult az "üss vagy fuss" stressz. Szép kis pszichológus, mi?
Jött egy pacák, udvariasan bemutatkozott, közölte, hogy neki van barátnője már tíz éve, és én nézzem meg. Mentem. Megálltam a szoba ajtajában, jött a barátnő, lenénizett és elmesélte, hogy volt egy műtétje, megmutatta, hol vágták meg, aztán egy másik fiatalember is felébredt a bambulásból, ő is jött, és lelkesen beljebb invitáltak.
Az első reakcióm az volt, hogy lószart.
És akkor most elárulok nektek valamit a Kos működésről, akit, ugye, "bátornak" aposztrofálnak a megfelelő fórumokon. A valóságban ez úgy néz ki, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek közül a Kos intuitíve kiválasztja azt, ami a leghatékonyabb és legkényelmesebb. ( Esetemben a "fuss!" volt ez.) A következő lépésben a döntést mérlegeli, főként abból a szempontból, hogy belefér-e az énképébe. Ha a legkisebb kétely merül fel ezzel kapcsolatosan, akkor további gondolkodás nélkül meglépi azt, amit meg kell. (Fenti folyamat Kos tempóban, vagyis másodpercek töredéke alatt megy végbe.) Az önazonosság minden esetben felülírja az önvédelmet. Ezt nevezik aztán mások bátorságnak.
Röviden, kiléptem a komfortzónából (és be a szobába), küszöbön hagyva az önvédelmet, az ellenkezést, meg a többi sallangot, mert ha úgy döntöttél, bevállalsz egy számodra kellemetlen helyzetet, ott belül ezek már értelmetlenek.
Gondolom, sejtitek, hogy túléltem, mi több... XD
Előre szólok, hogy amiről most fogok írni, tudományos szempontból nem állja meg a helyét, mert az agyunk működése ennél sokkal bonyolultabb, de analógiának megteszi.
Nem kis túlzással, az agy bal oldalán lakik az IQ, a jobb oldalán pedig az EQ (érzelmi intelligencia).
A bal félteke tervez, szervez, felmér, logikusan gondolkodik, verbalizál. A jobb félteke reagál hangokra, színekre, tele van képekkel (amelyek néha sokkal informatívabbak, mint a szavak, lásd pl. emoticonok), és természetesen, itt uralkodnak az érzelmeink.
Ideális esetben a két féltekénk kommunikál egymással, a corpus callosumon keresztül.
Például, a jobb agyfélteke dühös lesz, és küld egy üzenetet a Balnak: " Te, Bal, én ennek az alaknak rögtön beviszek egy balegyenest, mert halálba dühít a hülyeségeivel!" Zárójelben, a jobb agyfélteke a test baloldalát irányítja, zárójel a zárójelben: ezen az oldalon van a szívünk. Szóval, Bal nekiáll, felmér, elemez, kalkulál, aztán visszaszól: "Te, Jobb, bajunk lehet belőle, ha nevezett hülyét megütjük, inkább vegyünk egy mély lélegzetet, vagy hármat, és fordítsunk neki hátat."
(Csak emlékeztetőül, Freud mondta, hogy az az ember tekinthető a civilizáció atyjának, aki, elsőként a történelemben, egy nagy darab kő helyett inkább egy porig alázó sértést vágott az ellenfele fejéhez.)
Vagy, Bal üzeni Jobbnak: "Ha megvesszük azt a csizmát/gyűrűt/kabátot, akkor nem tudjuk kifizetni a fűtésszámlát! Pontosan kikalkuláltam, mi fér bele ebben a hónapban."
Mire Jobb: " Trallala, trallala, nem hallok semmit, ez kell nekem!"
A Jobb a hatás, a Bal a kontroll.
A Jobb a gyerek, a Bal a felnőtt.
Az én új barátaim kétségen felül jobb agyféltekések, magas EQ-val, vagyis tökéletesen képesek felmérni mások érzelmi állapotát, észlelni a rossz-vagy jóindulatot, félelmet, bizonytalanságot, és azonnal, mindig készek (a maguk módján) segíteni. Értenek a simogatásból, ölelésből, viszonozzák a szeretetet. És sokan közülük kreatívak: rajzolnak, festenek, horgolnak, így beszélnek az érzéseikről, belső világukról.
(Rettenetesen kíváncsi lennék arra, vajon a fiú, aki megjelenésemig tökéletesen katatón állapotban üldögélt, vajon merre járt. Elmondani biztosan nem tudja, de talán lerajzolni, megfesteni, eltáncolni igen. Valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy az agy (akár jobb, akár bal) nem csinál semmit.)
Ugyanakkor a bal félteke (itt: IQ) ellenőrzése nélkül túl gátlástalannak, túl spontánnak, túl zabolátlannak tűnnek. Mint a kisgyerek, aki a családi közutálatnak örvendő nagynéni látogatása során értetlenül (és jó hangosan) megjegyzi, hogy miért vagyunk kedvesek a Lujza nénivel, amikor ki nem állhatjuk. Epic fail, ugyebár.
Nos, ezeket az embereket, akik inkább kevesebb, mint több IQ-val rendelkeznek, különböző mértékben fogyatékosoknak tekintjük, mivel képtelenek boldogulni az IQ-imádó társadalomban, és fura dolgokat művelnek.
Nade, soha, senki nem nevezné pl Einsteint fogyatékosnak a maga 165-ös IQ-jával, ugye? Pedig az extrém magas IQ tipikusan alacsony EQ-val jár együtt, vagyis azzal, hogy a nagyon okos emberek eléggé rosszak abban, hogy meglássák és főleg, figyelembe vegyék a másik érzelmi állapotait, felmérjék a sajátjukat, és így képesek legyenek problémamentesen kapcsolódni más emberekhez. Vagyis a társas kapcsolataik néha kisebbfajta természeti katasztrófának minősíthetők. (Természetesen, exceptio probat regulam.)
Kedvenc jelenetem a Scorpion című sorozatból, amikor a főhős éppen szakítani készül a barátnőjével, és azt mondja: "Gyakran sérelmezted, hogy nem tudom követni az érzelmi állapotaidat, ezért készítettem egy folyamatábrát, amely azt ábrázolja, hogy milyen érzelmek jelentkezhetnek nálad ennek a beszélgetésnek a során..." :D
Azt nem tudom megmondani, vajon ők szenvednek-e ettől, elfogadják-e, mint adottat, vagy a sok, izgalmas megoldandó feladat mellett észre sem veszik.
Talán rájuk is igaz az, ami a jobb agyféltekések között megfigyelhető, hogy az szenved jobban az IQ hiányától, akinek elég magas az IQ-ja, hogy a hiányt észrevegye.
A képlet pedig viszonylag egyszerű: az okos emberek hasznosak a társadalom számára, a kevésbé intelligensek pedig nem, vagy nem eléggé. Ők a gyerekek, akik állandó felügyeletre szorulnak, akiről gondoskodni kell, és odafigyelni, hogy ne ártsanak maguknak vagy másoknak.
Az okosak meg úgyis okosak, többek, mint az átlagember, és dafke nem vesszük észre, hogy ők sem tökéletesek, és néha, bizony segítségre szorulnának. Maximum, legyezünk egyet a homlokunk előtt, megelégedve az őrült tudós képével, aki fantasztikus és egyben kibírhatatlan.
Ahogy arról már beszéltünk, az emberi lények a kapcsolatokra, kapcsolódásokra vannak előhúrozva, születésünktől fogva, sőt, még előtte is, a másokhoz való viszony lehetőségeit keressük, a fizikai és érzelmi kötődéseket. Sokszor még az is mindegy, milyen, csak legyen.
Az extrém balos működés abban akadályoz bennünket, hogy hozzáférjünk az érzelmeinkhez, hogy kötődéseket, viszonyokat a saját értékükön fogadjunk el, és örüljünk annak, hogy vannak.
Az extrém jobbos a logikától, a szervezettségtől, a tervezéstől, a világ működésének felismerésétől zár el bennünket.
Így vagy úgy, a kiegyensúlyozatlanság megfosztja az embert egyik vagy másik lényegétől, vagy a hatás átélésétől vagy a kontrolltól, ami a realitáshoz köt. A minden szempontból itt és mostban levéstől.
Manapság rengeteget lehet olvasni arról, hogy különbözni kell, különlegesnek kell lenni, másnak, mint más. Mintha ez nem lenne amúgy is egyértelmű: én én vagyok, ezért más vagyok, mint mások. Evidencia. Axióma. Alapvetés. A sok különbözni-vágyásból aztán egyenemberek lesznek, vagy az egyik, vagy a másik oldalon csoportosulva.
Önkéntes száműzetésben.
Átlagosnak lenni jó. Kép és szöveg, érzés és gondolat, álmodozás és realitás, így, együtt, izgalmas kalandozás a felkínált lehetőségek birodalmában.
De, magunk közt szólván, lévén kemény önmegvalósító és az IQ-imádó világ része, egy hangyabokányival mégis jobban féltem a bal agyféltekém. De ez már nyilván az én kontrollmániám, ami "apró" jellemhiba. Még szerencse, hogy az otthonbeli barátaimat egy cseppet sem érdekelte.
Ők azt figyelték, mosolygok-e.
