2017. január 28., szombat

A pokol bugyrai 1.

Azt olvasom itt , és nyilván, ez a saját értelmezésem, hogy a lelkünkben semmit sem mozdítanak meg a statisztikák. A számok, adatok személytelenek, lehet őket idézni, lehet rájuk hivatkozni, de valójában nem jutnak el hozzánk. Bármilyen nagyra is becsüljük a matematika tudományát, emberek vagyunk, és arra használjuk, hogy a traumákat minél távolabbra tartsuk magunktól, mert így azt képzelhetjük, bennünket nem is érintenek. Amiket értünk, amiktől sírunk, nevetünk, amiket el tudunk képzelni, amiktől felébred bennünk a düh,  az együttérzés, és ezzel együtt a változtatás iránti igény, azok az egyedi történetek.

Mesélni fogok nektek, jobbára gyerekekről. Természetesen, betartva a személyiségi, meg egyéb jogokat, amennyire tudom.
Mert úgy hiszem, most éppen politikamentesen, az ország "jobbanteljesítése" és előre(?)haladó dübörgése pillanatnyilag mindössze arra jó, hogy elnyomja a pokol bugyraiból felhangzó segélykiáltásokat.

Azt fogjátok hallani/olvasni, amit tudok, amit ismerek, aminek részese vagyok. Semmi többet.

Van egy kislány (remélem, hogy még van), 12 éves, amikor a sztori, és az ismeretségünk elkezdődik. Anyuka és apuka mentálisan és pszichésen labilis, apa annyira az, hogy öngyilkos lesz. Van néhány testvér is, hiszen a fogamzásgátlás az ő köreiben vagy ismeretlen, vagy túl drága.
Az összes testvér gondozásban van. és mindegyik szökik, jórészt haza. Valamilyen oknál fogva, mégsem találja meg őket a hatóság. Ha mégis visszahozzák, kap enni, inni, fürdik, hajat mos, felöltöztetik, kicsit könyörögnek neki, hogy maradjon, de soha nem marad. Tudjuk, hogy néha bedrogozzák, és az út mellől szedik össze, ahova kiállítják pénzkeresés céljából. Kell kereső a családban, ugyebár.
Egy alkalommal úgy értem le a házba, hogy éppen ott volt. Gyakorlatilag belöktek a szobába (pszichológus, varázspálcával, hello!!), ahol körözött, és tépkedte a haját. A szőnyeget beborították a fekete hajfürtök. Egy darabig álltam, néztem, ahogy rohan, körbe-körbe, és erősen törtem a fejem, mit is tehetnék.

Amikor szédülni kezdtem, beálltam a helyzetbe, és vele együtt róttam a köröket a szobában. Egy idő után kénytelen volt észrevenni. megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy ő ideges, és köröz, ettől én is ideges lettem, és én is körözök, ennyi. Vigyorgott, futottunk még néhány menetet, aztán leült. Már korábban kinéztem egy plüsslabdát, olyat, amiben csörgő is van, babáknak való. Megfogtam, dobálgattam, üldögéltünk egy kicsit. Figyelt, aztán megkérdezte, hogy labdázunk-e. Naná, világos, ezért csináltam. Dobálás közben elkezdett mesélni, hogy anya kórházban van, a pszichiátrián, és ő ott volt vele, és mennyire fura emberek vannak ott, mind bolond. Meg ő úgyis megszökik, megy anyához, a tesó is szökik haza, akkor együtt lesznek. A legjobb lenne, ha egy busz beparkolna a ház elé, vagy egy kamion (!!!), és az elvinné őt.
Mondtam, ha már kívánni lehet, miért nem kíván inkább szárnyakat, azzal könnyen eljutna bárhová. Nem azért mondtam, mert kiszámítottam, vagy mert olyan okos vagyok, vagy akármi, egyszerűen ez jött.

És a kislánynak megváltozott az arca, és elmesélte, hogy azért nem akar szárnyakat, mert már voltak, de valahányszor elindult velük valahova, mindig beakadtak a szárnyai a villanyvezetékbe, és ő lezuhant, általában a cél előtt, és azt se tudta, hol van, és köszöni, de nem akar repülni többet, mert annak sose lesz jó vége, mindig az van, hogy felemelkedik, aztán meg leesik. Inkább legyen a busz vagy a vonat, vagy a kamion, azokról legalább tudja, hova viszik, nincs meglepetés.
Értitek, ugye? Nekem kicsit megszakadt a szívem akkor.
Sokáig beszélgettünk, aztán elment, talán egyszer láttam azóta, néhány percre.
Eltűnt. Feltételezések szerint, valaki szerzett neki papírokat, amik idősebbnek mondják a koránál. Vajon kik? Bele se akarok gondolni.
Van néhány olyan kislány, aki hasonló úton jár.

Semmit se tehetek, csak velük lehetek, arra a rövid időre.

Az is nagy baj, hogy ezeket a gyerekeket arra kényszerítik, hogy kiszolgáljanak bizonyos igényeket. De még nagyobb baj, hogy vannak ilyen igények.
Svédországban és Kanadában legális a prostitúció, ami annyit jelent, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtókat vagy ajánlókat nem bünteti a törvény. Annál inkább azokat, akik ezeket a szolgáltatásokat igénybe veszik. Az üzlet farkastörvénye: azért van kínálat, mert van kereslet. Próbálj eladni egy árut, ami senkinek sem kell.
És akkor most elmondom neked, hogy mit gondolsz.

Azt gondolod, hogy ezek ilyenek. Nem lehet semmit tenni értük. Ilyennek születtek, nyilván. Ilyen a természetük, a kultúrájuk, a karakterük. Azért csinálják, mert élvezik. Mert jól élnek belőle. Vagy megélnek belőle. Van belőle ruha, cipő, táska. Ezt akarják. 
Lécci, nagyon lécci, képzeld el, te szeretnéd-e. Azt, hogy az első szexuális élményed arról szóljon, hogy használnak, aztán a használatért fizetnek valamennyit. Amennyit akarnak, és pofa alapállás, érted, ugye? És az összes többi is erről szól, semmi szerelem, semmi intimitás, szó sincs arról, te mit képzeltél el hamvas ifjúkorodban. Mit vagy hogyan szeretnél, hogyan lenne jó. Próbáld meg elképzelni, milyen lenne 14-15 évesen gyereket várni, és az utcán/út mellett állva reménykedni, hogy valakinek kellesz majd, mert ha nem, otthon jön a verés.
Azért ilyenek, mert esélyük sincs másnak lenni.

Soha nem a kiszolgáltatottakat kell büntetni, hanem azokat, akik a kiszolgáltatottságot kihasználják. Talán így léphetünk előre egyet.
Neked mi a véleményed?

Mondd el itt, vagy kommentben a Holisztikus FB oldalán, a bejegyzés alatt.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése