Egy kis világvége

N. - nak

Egy kedves kollégám/barátom megkérdezte tőlem a minap, hogy töltöttem-e már ki MMPI- tesztet, és ugyanvajon, hogyan teljesítettem a cinizmus skálán. Hát... XD

Lássuk például Gary Chapmant, aki leírta az ötféle szeretetnyelvet, és ettől iszonyat népszerű lett, több könyve is megjelent a témában. A módszerrel ő, a hírek szerint, rendbe hozta a házasságát, és ettől mindenki lelkesen nekiáll a sajátjának, ha eddig nem ment, akkor majd most. Majd így.

Ne értsetek félre, ez teljesen kerek, az elmélet is, és a gyakorlat is. A legegyszerűbb, persze az, ha két ember ugyanazt a szeretetnyelvet beszéli, ami nekem jó, az neked is jó, sok tanulnivaló nincsen. Indulhat a perpetuum mobile, minden oké. És az is teljesen lehetséges, hogy egyszerűen csak odafigyelünk a másikra, mert fontos, és tudjuk, hogy mitől érzi jól magát, minek örül. Ha pedig mi is ennyire fontosak vagyunk a párunknak (barátunknak, szülőnknek, gyerekünknek, stb), akkor nyilván ő is így tesz, és megint mindenki boldog. 

Valamint, az is teljesen életszerű, hogy néha elkószál a figyelem, vagy magammal se foglalkozom (hát még veled, drágám!), és akkor elolvasva ezeket a könyveket, az ember rájön, hogy elrontotta, és javít egyet, fókuszál, és tényleg megint olajozottan működik minden. Ha fontos.

Ajándékok, dicséret, szívességek, minőségi idő, testi érintés. Mondja Chapman, ezek alkotják a szeretetnyelv Big Five-ját.

Nade...

Nem létezhet-e olyan, hogy teljesen inkompatibilisek vagyunk a másik szeretetnyelvével? Vagy részben?

Hogy azt mondjuk, nem létezik, hogy egy felnőtt férfit állandóan dicsérni kell, mint egy kétévest, akit ünneplünk, ha használni tudja a bilit. Azért, hogy felkel, lefekszik, autót vezet, felöltözik, mittudomén, olyan dolgokért is, ami nekünk tök természetes.

Vagy már nem tudjuk kitalálni, milyen aprósággal lepjük meg az asszonyt, túlestünk már ékszeren, csokin, különben se kéne annyi csokit kajálni, mert már látszik a kilóin, és a virágok is jobban mutatnak a természetes élőhelyükön, szívesebben nézném az illatos hunyort kéz a kézben egy kirándulás keretében, ugye. 

És nekem is fontos az együtt töltött idő, de már hányok a szerelmes filmektől, és hatvanadszorra is belealszom a Nagy kékségbe, mert pokoli unalmas, a Pszicho-t meg még sose láttam egészben, mert a háromnegyed részét mindig a takaróval a fejemen és a tenyeremmel a fülemen töltöm.

A kérdésem: ha nagyon nagy a szeretetnyelvek közti különbség, meddig tud kitartani a figyelem?

Nyilván addig, ameddig a szándék. 

A kölcsönös szándék a működtetésre.

A küldés és fogadás szándéka.

Mert nem lehetséges-e, hogy valaki éppen tudja, a másiknak mi a jó, csak már annyira más foglalkoztatja, mert annyi minden történt az évek alatt, hogy egy dekányi energiát nem akar beletenni abba, hogy a másiknak jó legyen, mert egyéb okok miatt van tele vele a liberója. 

Vagy azt mondja, hogy kisapám/kisanyám, ha eddig nem tetted, most már hiába pedálozol, tökmindegy, mit virítasz, ismerlek, mint a tenyeremet, és nem vagy már szimpatikus.

Vagy megtanultad már az összes szeretetnyelvet, perfekt vagy, anyanyelvi szinten, csípőből, zsigerből lököd az összeset, napi szinten váltogatva, egyetlen szándékkal, hogy maradjon már az a másik, ne hagyjon el, ne menjen el a semmibe. Ő meg csak néz rád, nagy szemekkel, és szerencséd van, ha nem mondja ki, hogy neki erre nincs szüksége, ezt nem ő akarja, hanem te. És beragadsz, és ottmaradsz, és beszélsz és csinálod. Meg hiszel. 

És ilyenkor mondod azt, hogy bizony, fantasztikusan reményteljes, hogy bármikor beüthet egy kis világvége.

Mert az olyan, mint a borotva.

Egy vágással megszabadít mindentől, ami még jöhet.

A veszteségtől, a fájdalomtól, az önhibáztatástól, az önsajnálattól.

Az öregségtől, a küszöbön álldogálástól, a pániktól, hogy miért tetted ezt, vagy nem tetted meg azt, hogy nem változtattál, hogy nem javítottál, hogy nem lett jó, és az egész el van cseszve. Hogy újraírnád, de már nincs rá idő. Már semmire sincs idő.

Vajon tudja-e az ember, hogy saját magához milyen szeretetnyelven szóljon?