Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes… 3.

Mottó: “… minden szervezet sikeres génekkel rendelkezik.” (Richard Dawkins)

Az információ az Édenkertből áramlik

Bizony. A genetikusok állítják, nem én. A továbbiakat gondolatébresztőnek szánom, főként azoknak, akinek a rendszerállítás, mint olyan, túl tudománytalannak, túl misztikusnak tűnik. Hozzátéve, hogy a felsorolandók esetleges kapcsolatát a rendszerrel pusztán érdekes gondolatkísérletnek találom, nem bizonyítéknak. 

Szóval, információ. Tudtátok, hogy létezik két DNS minta, ami évtízezredek óta változatlanul kerül át az utódokba? Az egyik a mitokondriális DNS, amely anyai ágon öröklődik. A genetikusok ezt vizsgálva jutottak el az ún. mitokondriális Évához, vagyis a ma élő emberek (legalább is, a megvizsgált emberek) közös női őséhez. Évánk kb. 140 000 évvel ezelőtt élt, Afrikában. Igen, jól sejtitek, valószínűleg fekete bőrű volt. Nesze neked, rasszizmus, mi? 

A másik DNS mintát az Y kromoszóma hordozza, értelemszerűen férfiágon adódik tovább, és kinyomozható belőle az Y-kromoszomális Ádám, aki az összes (legalább is… stb) ma élő férfi közös őse, apai ágon. 
Röviden, létezik olyan információ, ami százezer éve változatlan formában őrződik meg, és jelen van minden nőben és/vagy minden férfiban. Izgalmas, nem?

Valamint, azt tudtátok-e, hogy az emberi genomnak mindössze 3%-a rendelkezik valamilyen ismert funkcióval, a többit nagyvonalúan csak hulladék DNS-nek szólítják? Mára, persze, odáig eljutottak a kutatók, hogy feltételezik, a hulladék DNS-tartományok is betöltenek valamilyen feladatot, csak fogalmuk sincs, hogy mit.
Nevezett DNS-tartományokat “evolúciós” szemétnek tartották, amelyek a törzsfejlődés során feleslegessé váltak. 

Apropó, evolúció. Talán hallottátok már azt a kifejezést, hogy “evolúciós fitness”. Evolúciós szempontból minden egyed fő feladata (és életcélja), hogy továbbadja a génjeit, vagyis az, hogy minél több utódot hozzon létre, és hagyjon hátra, akik az ő génjeit hordozzák. Az evolúciós fitnesst az utódok számában mérik. Másképpen: a létrehozott életek számában. Ismerős ez valahonnan? Bizony, a rendszerszemlélet egy bizonyos szögből nézve határozottan evolúciósnak és genetikainak tűnik. Legnagyobb értéke az élet, legerősebb kapcsolata a vérségi, tartalma pedig az információ. Az Édenkertből.

És most következik a dolog legérdekesebb része. (Előre is elnézést a genetikában nálam jártasabbaktól, bőven lehetséges, hogy valamit nem helyesen írok, nem vagyok szakember, csak próbálok hétköznapi nyelvre fordítani. A javításokat is szívesen látom.) Szóval: talán vannak közöttetek olyanok, akik már hallottak az epigenetikáról. Nagyon egyszerűen az epigenetika az a tudomány,  amely olyan genetikai elváltozásokat kutat, amelyek nem érintik az eredeti génszekvenciát. Az organikus molekulákban létezik egy anyag, a metil-csoport, amelyik általában azzal foglalkozik, hogy jó szakácsként a megfelelő oldalon kinyitva a DNS szakácskönyvét, kiválogatja az adott sejt vacsorájához szükséges hozzávalókat. Vagyis, azokat a géneket, amelyek a sejtnek szükséges fehérjéket szintetizálják. Azt már régebben kimutatták, hogy a metilcsoport más ügyekbe is beleárthatja magát: maradandó elváltozást hozhat létre a géneken, pl. ha az ember hosszabb ideig ártalmas kémiai anyagoknak van kitéve, és hajlamosabbá teheti a tulajdonost bizonyos betegségekre. 
A nagy meglepetést az okozta, amikor kiderült, hogy ezek az elváltozások örökölhetők. Pláne, amikor két kutató (Moshe Szyf molekuláris biológus és Michael Meaney neurobiológus) kimutatta, hogy a gyermekkori rossz bánásmód, stressz vagy trauma szintén létrehozhat ilyen metilált géneket az agyban. 

Először patkányokon kísérleteztek, és azt találták, hogy a gondos anyák kölykei felnőtt korukban bátrabbak, nyugodtabbak lesznek, az elutasító anyák kölykei pedig agresszívabbak, bizonytalanabbak. Természetesen, megtalálták a viselkedéshez kapcsolható elváltozásokat az agyban lévő géneken. És, trallala!, kiderült, hogy ezek is öröklődnek, nemzedékeken keresztül! Naná, hogy szerencsétlen tudósok kutatásról szóló cikkét először nem akarták publikálni egyik fajsúlyos tudományos lapban sem, sőt, az elméletüket “vudu genetikának” bélyegezték. De, ahogy az a mesében lenni szokott, a cikk mégis megjelent, más kutatók is rávetették magukat a témára, és bebizonyították, hogy igazuk van.

Amit pillanatnyilag tudunk, és többé-kevésbé bizonyított is: 
- Az agyban történő epigenetikus, adott esetben pszichológiai kórképeket, viselkedés- és hangulatzavarokat generáló elváltozások kisgyerekkorban keletkeznek és különböző traumák, elhanyagoltság, szeretethiány okozhatják őket. 
- Ezek az elváltozások az utódokban is felfedezhetőek. Lehet, hogy soha nem ismerted a dédnagymamádat, aki kisgyermekként végigélte a háború poklát, de hordozod az agyadban az ő traumája okozta metilált gént.
- A “metiláltság” bizonyos fokig feloldható, új, pozitív élmények eredményeképpen. Ha egy bántalmazó családból szerető nevelőszülőkhöz kerül egy gyermek, akkor az könnyíthet az örökletes traumákon. 

Nade, egy másik kutató, Eric Nestler idegkutató is talált valami nagyon érdekeset. Olyan fiúpatkányokat pároztatott, akiket a többiek állandóan megvertek. Az utódok teljesen egyértelműen hordozták a “lúzergént”, akkor is, ha soha nem találkoztak a papájukkal, és ez a viselkedésükben is meglátszott. Ekkor Nestler kipróbálta, hogy mi lesz akkor, ha nem természetben, hanem lombikban rakja össze lúzerpapát és a nejét. Az így született kispatkusok sokkal kevesebb hiszit, félelmet, agressziót mutattak, mint a természetesen született tesóik. Nestler ebből az a következtetést vonta le, hogy az “információ” számít, vagyis, ha a mama tudja, hogy gyermekei apja egy lúzer, akkor így is fog felkészülni a nevelésükre. 

S hogy mi köze mindennek a rendszerállításhoz? Lehet, hogy semmi, de érdekes lehet elgondolkozni és összevetni a kettőt, ha van kedvetek. Azonosulás, mintakövetés, sorsátvétel, ezek mind kulcsszavak az állításokon. A “lúzerek” beillesztése a rendszerbe. Korai halál, nehéz sors, abúzus.  És még folytathatnám. 

Richard Dawkins valahol azt írja, a természet nem kegyetlen, csak végtelenül közömbös. Ez valószínűleg így van, de attól még mi, a természet “termékei” nem vagyunk azok. Mint ahogy az is valószínű, hogy az információ nem a rendszerállítás terében van, hanem bennünk. A tér csak segít hozzáférni ehhez a tudáshoz.

Utóirat: egyébként a fenti posztért és az abból esetlegesen levonható/levont következtetésekért semmilyen felelősséget sem vállalok. :D 
Písz be with you.

A Szyf és Meany kutatásairól szóló cikk itt található. Angolul, sorry.

Állításleírás - Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes...

Egy történet 

(a tulajdonos engedélyével közzétéve, rövidített változat)

Szereplők:

Juli, a témahozó

ÁV: állításvezető

Nagypapa

és csoporttagok (CST)

A téma: Juli azt tapasztalja mind a személyes életében, mind a munkájában, hogy nem tud előrelépni. Nagy lendülettel nekiindul, aztán egy ponton megtorpan, mintha egy rugó visszahúzná az eredeti állapotba. Nagyon szenved már ettől, sikertelenségnek, kudarcnak éli meg, és szeretne végre valami megoldást találni, vagy legalább megérteni, miért történik mindig ugyanez vele.

A megbeszélés során arra jutunk, hogy fókuszállítást fogunk csinálni, mivel ötletünk sincs egyelőre, mivel állunk szemben. A fókuszállítás úgy zajlik, hogy feltesszük a megfelelő kérdést, jelen esetben: “Miért nem tudok előre menni, miért húz mindig vissza valami?”. A körbe egy képviselőt állítunk, Juli képviselőjét (ezentúl Juli), várunk és figyelünk. Ezekben az esetekben a csoport tünetel, ha valaki rosszul van, fáj a feje, vagy bármilyen egyéb testi tünetet produkál, azt jelenti, szerepet kapott az állításban.

Juli álldogál a kör közepén, és határozottan rosszul érzi magát.

Juli: “Mintha lenne előttem egy lyuk. A szélén egyensúlyozok.”

ÁV: “Esetleg meg tudnád tenni, hogy belenézel? Hátha kiderül, hova vezet. “

Juli (bólint, előre hajol): “Ez egy kürtő. Kavicsos, meredek. Mintha le kéne mennem oda…”

ÁV: “ Mit látsz magad körül?”

Juli: “Sárga domboldalt, sárga köveket, mint egy kő-vagy homokbánya. A hátam mögött van egy kijárat, de úgy érzem, le kell ide mennem. Gyáva lennék, ha nem mennék le. De tele van kavicsokkal ez a kürtő, félek, hogy elesek.”

ÁV: “Nem tudunk itt lefelé menni, de ha síkban kiterítenéd a lefelé vezető utat, merre indulnál? (Juli megmutatja.) Akkor, ha készen állsz, indulj el lefelé, úgy, ahogy a legbiztonságosabbnak gondolod. Csak óvatosan!”

Juli: Elindul a mutatott irányba, óvatosan egyensúlyozva, mintha valóban egy kürtő oldalán haladna lefelé, körbe-körbe. Haladása mintha egy síkba fektetett rugó (‼) mentén történne. Végül nagyot sóhajt,és lefekszik a földre. “Lent vagyok. Nagyon fáj a hasam.”

Közben az egyik csoporttag bejelentkezik, rosszul van. Miután engedélyt kap, bejön a körbe, és lefekszik, kicsit távolabb Julitól.

ÁV: “Hogy érzed magad?”

CST: “Sehogy. Csak vagyok.”

ÁV: “Érzékelitek egymást a térben?” Mindketten bólintanak. “Kicsit közelebb kellene kerülnötök egymáshoz, hogy kiderüljön, milyen viszony van közöttetek. Meg tudjátok tenni?”

CST: “Igen, csak mondjátok, merre van, mert nem tudom kinyitni a szememet.”

Közel húzódnak egymáshoz, szemben fekszenek, megfogják egymás kezét.

CST: “Nem tudom, ki ő, de jó, hogy itt van.”

Juli: “Szorongatom a kezét, mintha tartanám, nehogy elvesszen. De nem ismerem fel.”

Közben újabb csoporttagok jelentkeznek be, négyen összegörnyedve, térdelnek vagy fekszenek, az ötödik szálegyenesen áll, kis terpeszben, kezei összekulcsolva a háta mögött.

ÁV (a fekvőkhöz): “Ti mit éreztek?”

CST-ok: “Beteg vagyok.” “A hasam fáj rettenetesen.” Mindenki helyesel. “Itt vér van, genny és bűz.”

ÁV (az állóhoz): “Veled mi a helyzet?”

CST: “Undorítóak. Emberi hulladék, nem kár értük.”

Nos, a strukturális rendszerállítás során ilyenkor fordulunk a családtérképhez, hátha ad valami ötletet arról, hogy hol is vagyunk éppen. Juli nagyapja a második világháborúban hadifogságba esett, és eltűnt, nem tért haza. Nagymamája nem sokkal később meghalt, édesanyja árván maradt. Senki sem tud róla, mi történt a nagyapával, Juli édesanyja sem. Mivel a jelenet nagyon is egy hadifogoly-táborra hajaz (ld. őr és foglyok), ezen koncepció mentén nyomozunk tovább.

ÁV (Julinak): “Valószínűleg a nagyapád az, aki ott fekszik melletted, de le kellene tesztelnünk. Meg tudnád szólítani? Mondd neki, szia, nagyapa.

Juli: “Szia nagyapa. Igen, ő tényleg a nagyapám.”

Ezután Juli az állításvezető szavait ismétli.

Juli: “Szia, nagyapa, én vagyok a kisunokád.”

Nagyapa: “Nem tudom, mi az, hogy kisunoka. De jó őt hallgatni.”

Juli: “Olyan jó, hogy látlak. Nagyon hiányoztál nekem. A nagymamának és anyukámnak is. Nem tudtuk, mi történt veled.”

Nagyapa: “Nem értem, amit mond.”

Juli: “Szeretném, ha emlékeznél. Mielőtt idekerültél, volt feleséged, kislányod, aki az én anyukám. Volt életed máshol.”

Nagyapa: “Igen, mintha a többiek beszéltek volna valami ilyesmiről. De én mindig is itt voltam. Ez nem élet, és nem halál. Valahol a kettő között van. Nem tudom, mi az, hogy volt életem. Nem emlékszem ilyenre. Csak a fájdalom van, és ez a semmi.”

Juli: “Én itt vagyok, és fogom a kezed. Tartalak, hogy ne vessz el. De közben nem tudom élni a saját életem. Mindig visszatérek hozzád, és maradok is, amíg akarod.

Nagypapa: “Sajnálom…”

Juli: “Jó lenne, ha emlékeznél. Katona voltál, harcoltál és fogságba estél, aztán ide kerültél, erre a helyre. De azelőtt volt más. Egy faluban éltél, volt családod, voltak barátaid. Együtt dolgoztatok a földeken. Tavasszal minden fa virágba borult, kora nyáron a határban hullámzott a búza, mint valami zöld tenger.”

Nagyapa: “Igen, ezt látom, a hullámzó, zöld búzát. Mesélj még!”

Juli: “Volt feleséged, az én nagymamám, akivel nagyon szerettétek egymást. Esténként ott üldögéltetek a diófa alatt, és énekeltetek. Sokat énekeltetek együtt. Volt egy kislányod is, az én anyukám. Imádott téged és te is őt. Emlékszel, amikor megforgattad a levegőben? Olyan sokat nevettetek! Vagy amikor elbújt, és te úgy tettél, mintha nem találnád? Boldogok voltatok együtt, te, a nagymama és az anyukám. Olyan jó lenne, ha emlékeznél…”

Nagypapa: “Mintha megmozdult volna bennem valami, mintha kezdenék emlékezni. Olyan jó ez most így, de még kell egy kis idő.”

Juli: “Én itt leszek veled, tartalak addig.”

A tér érezhetően megnyugszik. Miután kiderül, hogy a lehetőségekhez képest mindenki jól van, az ÁV úgy dönt, hogy most ennyit tudtak elérni, és lezárja az állítást. Hagyni kell időt, hogy a dolgok rendeződjenek. A cél az, hogy nagypapa tisztában legyen azzal, hogy kicsoda Juli, és rájöjjön arra is, hogy nem jó helyen van. De ehhez elsősorban az kell, hogy nagyapa tudja, hogy ő maga kicsoda. A folyamat elkezdődött, egy későbbi időpontban újra fel kell állítani, hogy kiderüljön, történt-e-e mozgás, és be lehet-e fejezni. (Befejezés= Juli visszadja nagypapának a sorsát, ez nagypapát erősebbé teszi, Juli pedig felszabadul, élheti a saját életét, nem kell tovább tartania nagypapát.)

UI. A következő alkalommal tényleg befejeztük. Ráadásul kiderült, hogy a szovjet táborokban a hadifoglyok között hastífusz járvány volt, és megesett, hogy a gyógyíthatatlanokat kő-vagy homokbányákban szeparálták el a többiektől, (esetleg eleve ott dolgoztak, és ott is haltak meg). Nevük is volt a haldoklóknak: Доходяга.

Доходяга. Доходягами в Соловецком концлагере называли тех, кто был настолько изможден физически, да и духовно, что дошел до предела расчеловечивания. (Чирков Юрий. А было всё так… / Предисл. А. Приставкина. - М.: Политиздат, 1991. - 382 с.)

Vagyis, azokat a foglyokat hívták így, akik fizikailag vagy lelkileg (vagy mindkettő) elérték az elembertelenedés határát. A Szoloveckij tábor szlengje.

Megjegyzés: általában ennyire pontos információkhoz csak egy gyakorlott, hosszabb ideje együttműködő csoport képes hozzáférni, kezdő csoportokban ez nem jellemző. Persze, kivételek mindig akadnak. :)

Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes… 2.

Mottó: "Of course it's the blood. It's always the blood." (Spike)

Az élet, az izoláció és a rendszerhiba

Beszéltünk az életenergia áramlásáról, a hely és a vér elvéről. Most arról fogunk beszélni, ami a rendszerállításban a legfontosabb, és ez az élet. Ahogy azt már említettem egy előző posztban, a rendszer “számon tartja” az élet keletkezését, de ugyanúgy annak elvesztését is, vagyis a korai, esetleg nem természetes, halált. A rendszer emlékszik, akkor is, ha te, az anyukád, apukád vagy nagyszüleid már nem. Az erről szóló információ beíródik az “univerzum szövetébe” (ezt valahol olvastam, és megtetszett :D), és ha nem veszünk tudomást róla, akkor rendszerhibát okoz.

OOPS, mi az a rendszerhiba? Elsősorban az, ha elakad az életenergia szabad áramlása. (Emlékszel? Ha nem vagy a helyeden.) Ezt még kiegészíthetjük azzal, hogy ha a családból valaki nincs a helyén. Vegyünk egy egyszerű példát. Anyukádnak volt egy terhessége, és a terhessége valahányadik hónapjában elvetélt. Ez viszonylag gyakran megtörténik, csalódást, esetleg fájdalmat is okoz, de aztán megszületnek sorban az egészséges gyerekek, és a vetélésről el is feledkezik a család. Hiszen pont elég baj van a növögető kölkökkel, ugyebár. De a rendszer nem felejt: elveszett egy élet, és nem az a baj, hogy elveszett (rendszernyelven: minden magzat tudja, meddig fog maradni, meg fog-e születni, vagy valami egyéb szerepe van), hanem az, hogy nem vesznek róla tudomást. Így az az élet izolálódik, kirekesztődik. Ha pedig egy életet kirekesztünk, akkor valaki képviselni fogja, és aki képviseli, úgy fog élni, hogy a feje fölött lebeg egy nagy, piros felkiáltójel, egészen addig, amíg el nem megy egy rendszerállításra, és szembe nem találja magát a nagyobbik tesóval. 

Mik lehetnek a képviselet tünetei? Ha te vagy a második gyerek (és azt hiszed, te vagy a legnagyobb), akkor lehet túlzott megfelelési kényszer, érzeheted úgy, hogy nem boldogulsz a feladataiddal, túl sok minden hárul rád. A legkisebb testvérnél még a folyamatos bűntudat is befigyel (“ha te megszületsz, én most nem élnék”). Hatalmas megkönnyebbülés mindenkinek, amikor a testvérsorba visszakerül a kirekesztett gyerek, számodra kiderül, hogy “csak” második vagy, nem kell kettő helyett teljesíteni, a legkisebb számára meg nyilvánvaló lesz, hogy a legnagyobb nem haragszik, pontosan tudja, hogy ennek így kellett lennie, és megszabadul a bűntudattól. A rendszer helyreállt, az izoláció megszűnt, hurrá! (Erről egyébként, kicsit talán más kontextusban, de Alfred Adler is beszélt már.)

Egy másik példa: nagymama hét gyereket szült, ebből ötöt eltemetett, valami gyógyíthatatlan betegségből kifolyólag. Hiába ment tovább az élet, hiába volt ott nagymama, főzte meg az ebédet, mosta ki a ruhát, anyukád vagy apukád folyamatosan azt érezte, valami hiányzik, nem tudnak nagymama közelébe kerülni, nem kapnak elég szeretetet, csak a konfliktus van. Rendszerszinten azt látjuk, hogy nagymama ott térdel az öt kis sír mellett, és nem vesz tudomást, nem képes tudomást venni semmi másról, nem bír anyja lenni az életben maradt gyerekeinek, mert szinte belefagyott a fájdalomba. Csodálkozunk? A magam részéről nem, el sem tudom képzelni, hogyan lehet ezt túlélni. Bizony, jól gondolod: nagymama nem a helyén van, az élet energiája akadozik. Különösen a női vonalon okoz ez gondot, mert könnyen lehetséges, hogy ezért anyukád sem tud igazából az anyukád lenni, hozzá is nehéz lesz kapcsolódni.

Az élet szempontjából még két dolgot érdemes megemlíteni. Az első anya vagy apa előző, fontos kapcsolata, rendszernyelven a helycsináló. A helycsináló a családhoz tartozik, mert ha apa/anya és közte nem szűnik meg a kapcsolat, akkor te valószínűleg nem születsz meg. Így a közreműködésével a rendszerben élet keletkezett, és ez fontossá teszi. Ha kirekesztjük, nem veszünk róla tudomást… Igen! Rendszerhiba! Valaki képviselni fogja (általában egyik gyerek), méghozzá úgy, ahogy ő elképzeli a helycsináló életét. Vagyis nem lesz képes hosszantartó, intim kapcsolatokat kialakítani, vagy az összes kapcsolata tönkremegy, például. Persze, rendszerint kiderül, hogy ennek semmi értelme, mert a helycsináló vígan éli az életét valaki mással, de a gyerek (rendszerszinten) azt képzeli, hogy az illető végtelenül boldogtalan, így ő is az lesz.

A másik az élet (szándékos vagy szándéktalan) elvétele. Ha családtag az áldozat, akkor az életet elvevő személy, ha családtag veszi el más életét, akkor az ő áldozata fog a rendszerhez tartozni. Legtöbbször az előbbit kizárjuk, az utóbbit kitagadjuk. Ebben a buliban rengeteg képviseleti lehetőség van, és rendszerint le is csapunk rájuk: áldozat, gyilkos (bűnös), kirekesztett családtag, és elég sok módon ronthatjuk el a saját életünket, ha idejében nem adjuk vissza a történetet azoknak, akikkel megtörtént. Nem kell őket szeretni, csak elismerni, hogy hozzánk tartoznak. Tudom, eléggé morbidnak hangzik, de el sem tudjátok képzelni, mekkora családi galibákat okozhat, mondjuk, egy embereket passzióból (és pláne, meggyőződésből) a Dunába lövögető nagypapa/dédpapa. De még egy olyan is, aki hatalmi pozícióból, nem szándékosan, de szinte oda sem figyelve, teszi tönkre mások életét.

Tehát a mai tanulság: +-élet + izoláció = rendszerhiba.

Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes…

Mottó: “Blood is the life, Mr. Renfield” (Dracula)

1. Viszonyok és életerő: a hely és a vér elve

Vagyis amit a rendszerállításról magáról tudni érdemes, de a strukturális szemléletben. Meg az én saját szemléletemben, naná. Mert én úgy gondolom, nem létezik rendszeren kívüli élet. Különböző konstellációkban létezünk, és a különböző konstellációkban különböző szerepeket viszünk, de még az is jellemző, hogy többet egyszerre. Például, az anyukámnak gyerek vagyok, a gyerekemnek anya, a tesómnak testvér, a férjemnek feleség, a sógoromnak sógornő, a nagyszüleimnek unoka, és így tovább, és akkor ez még csak egy rendszer: a családom. Lehet végiggondolni, például munkahelyi viszonylatban: a főnökömnek alárendelt vagyok, az alárendeltjeimnek főnök… Robinsonnak ott volt Péntek, Chuck Noland-nek Wilson, de ha egy elefántcsonttoronyban élnél, akkor is ott lennél te, meg a torony, amit szeretsz vagy utálsz, az ég meg a tenger, és a madarak, és legalább annyit fogsz tudni, hogy nem vagy tenger, nem vagy ég, és nem vagy madár, mert nem csobbansz, nem vagy kék, és nincsenek tollaid. A rendszer a viszonyokról szól. Összehasonlítunk. Ha nem lennének viszonyaink, nem tudnánk magunkat “én”-ként megélni, mert az öndefiníció csak másokhoz képest érvényes. Ha nincsenek mások, te sem vagy. Minden az egyénről szól, de az egyén a viszonyairól szól. Akár saját magának egy régebbi változatához való viszonyáról.

Pontosan ez az, amit egy rendszerállításban meg tudunk vizsgálni: a viszonyaink.

Képzeld el, hogy van egy rend. Tudom, tudom, ebben a mai, nagyjából rend nélküli világban ez egy kicsit nehéz, de mégis, próbáld meg. Szóval, van egy rend, egy rendszer, amiben, ha a saját helyeden vagy, tök jól érzed magad. Ez a rendszerszint, ahol megvan a hierarchia, apukád, anyukád a helyén, te és a tesód a lábuknál, hozzájuk dőlsz, jön az energia, és minden oké. Kész a családi tabló: apa balján áll anya, a gyerekek eléjük kuporodva, jobbról balra születési sorrendben, a tapasztalat szerint ez az archaikus elhelyezkedés, amiben mindenki jól érzi magát. Ez a rendszerszemlélet egyik alapja: ha mindenki a helyén van, áramlik az életenergia, semmi gond. Olyan ez, mint azok a sótartók, amelyeknek a tetején többféle lyuk van. ha az alsó, nagy lyuk fölé fordítod a felső korongon lévő, ugyanakkora lyukat, a só ömlik, akadály nélkül. Röviden, alul van egy nagy lyuk, és minden attól függ, hogy a felső részen melyik szóróforma van felette. Az alsó a rendszerszint, a felső a hétköznapok szintje.

Aztán képzeld el azt, hogy a hétköznapok szintjén, tegyük fel, a szüleid elváltak, anyukádnak két munkahelyen kellett dolgoznia, hogy megéljetek, neked meg vigyáznod kellett a tesóidra, aggódnod anyukádért, esetleg vacsorát főznöd, mert későn ért haza. Ha fiú vagy, mondjuk beléptél apukád “férfi” helyére, ahelyett, hogy a haverokkal, alakuló szerelmekkel, világmegváltó beszélgetésekkel töltötted volna az idődet, ahogy azt a kamaszok szokták. Ha lány vagy, és anyukád például súlyos beteg volt, te beálltál a helyére apukád mellé, mint “anya”, hogy segíts neki. Rendszernyelven: nem vagy a helyeden, rossz helyen van a sótartó nyílása, az energia csak csordogál. A baj az, hogy felléptél egy szintet. Vissza kell kerülnöd a gyerek pozíciójába, akinek nincs felelőssége abban, hogy a szülei hogyan intézik az életüket. (A gyerek segíthet, de nincs felelőssége!) Ahogy azt anyukám szokta mondani, a fióka nem eteti az anyamadarat. Fogadd el a helyed, és a sótartó kinyílik. :)

Vagy gondolj bele, hogy örökbe fogadtak, mert a valódi szüleid valamilyen oknál fogva nem tudtak felnevelni. Hiába szereted azokat az embereket, akik felneveltek, hiába tesznek meg ők mindent érted, gyökértelennek érzed magad, lebegsz a levegőben, az energia nem jön, a sótartó bezáródott. Ez a vér elve, lásd a mottót: életerő csak a valódi, genetikai szüleinktől jöhet. Belőlük vagyunk, rendszerszinten az ő családjaikhoz tartozunk, erőt csak onnan kaphatunk. De a hétköznapi életünkben, természetesen, azokhoz az emberekhez kötődünk, akik felneveltek, cserélték a pelusunkat, esti mesét mondtak nekünk, és kikergették az ágyunk alól a szörnyeket. Azokhoz, akik szerettek és biztonságot adtak. Lehetséges ez? Birtokolni mindkettőt egyszerre? Hát hogyne, éppen ezen dolgozunk. Hogy mi kell ehhez? Nagyon egyszerű (hahaha): hogy Hellingert idézzem, “meglátni, ami van”. Ez a mi dolgunk: megmutatni, ami van. Aztán segíteni neked, hogy elboldogulj azzal, ami van. Melletted lenni, amíg feldolgozod, átverekszed magad rajta. A fődíj: saját magad, a gyökereiddel, és mindazzal a szeretettel, amit másoktól kaptál.