Misike a szívem csücske, imádom a huncut kis mosolyát, a vékony hangocskáját. Misike hétéves, és egy vidéki általános iskolába jár, már másodszor az első osztályba. Misike úgy van a családjával, ahogy a szegény leány a mesében a ruhával: van is neki, meg nincs is. Van három testvére, apukája, anyukája. Mármint, léteznek. Anyukája valóban mesekategória, amolyan hol volt, hol nem volt. Apukája próbálkozik a gyerekekkel, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Misikét soha, senki nem tanította meg semmire. Talán már az oviban is attól féltek a nénik, hogy Misike belevágja a kihegyezett ceruzát egy okvetetlenkedő csoporttársába. Simán elképzelhetőnek tartom, hogy bele is vágta. Így aztán Misikének fogalma sincs, hogy hogyan kell fogni a ceruzát, úgy rajzol, mint egy kétéves. Az írás is nehezen megy, ebből kifolyólag, unja is erősen. A finommotoros mozgásai elmaradnak az ő életkorában elvárhatótól, hogy finoman fogalmazzak.
Misike néha bejön reggelente, és azonnal verekszik. Napközben is. Megesik, hogy kezelhetetlen, a feladatokat, különös tekintettel a házi feladatokra "leszarja". Visszabeszél, agresszív, a nagyok piszkálják, lekurvázzák az anyukáját (bizony, általános iskola, megszokott műsor), erre Misike üt, rúg, nem nézi, mit és kit. Anyukája, amúgy, nemrég visszaköltözött a faluba, pár háznyira lakik a gyerekektől, de nem engedi őket be, mert az új pasi ki nem állhatja őket. A pletykák szerint.
Az iskola (a "rendszer") azt várja Misikétől, hogy reggel mosolyogva ébredjen, frissen, gondosan pakolt táskával, szépen elkészített házifeladatokkal, örömmel lépjen be az osztályba, rendületlenül toljon végig egy felnőtt munkanapot, egyórás ebédszünettel, helyesen viselkedjen a tanáraival és a társaival, és boldogan feküdjön le este (az iskola végeztével a tanodában eltöltött, szép órák után).
Misike ehelyett deviáns, és a "rendszer" értetlenül áll az anomália előtt, nem fogja fel, képtelen kezelni.
Misike az én dolgom, az elfojtott vigyorgások és a ráncolt szemöldökök között. Először próbáltam kérdezgetni, de nem válaszolt, semmire. Aztán meséltem neki, ilyenkor odabújt, úgy hallgatta. Aztán elkezdtünk játszani. Először számítógépen fejlesztő játékokat, utána meg csocsót. Kis fejlesztő, sok csocsó. UNO, lapkeverés. Ügyesedik a kis keze. (Kicsit el is gondolkoztam, vajon hogyan fog hangzani, ha egyszer megkérdezik tőle, kitől tanult zsugázni: "Hát, a pszichológusomtól...") Misike azzal "hülyíti" a többieket, hogy majd jön hozzám, és akkor mindenféléket csinálunk. És tényleg.
Misike jutalma a csoki. Nem szép, tudom, de más nem működött, és az a jó trükk, ami bejön. Már ő mondja meg a nap végén, hogy szerinte mennyit érdemel. Még alá vagy fölé lő egy kicsit, de legalább már átgondolja.
Hétfőn már a szünet elején érkezik, udvariasan bekopog, és üdvözült vigyorral rohan hozzám. Gépezünk, aztán csocsó, "bombagólok", aztán megint inkább a számítógép, memóriajátékok és társaik. Két óra elröppen, még nem is ebédelt, de nem bánja, lecke sincs kész (soha nincs kész), nem akar menni. Már mesélget is, az apukájáról, a kistesójáról. Nagy szeretettel. Ma elfeledkezett a csokijáról. A jutalom egyre inkább az együtt eltöltött idő.
Misike nem hülye, sőt. Csak esélytelennek született. Soha nem fog felkerülni az iskolai dicsőségtáblára, soha nem lesz megbecsült munkaerő, soha nem lesz felelősségteljes családapa, sem köztiszteletben álló állampolgár. Pár év, és Misike se lesz már, csak a Misi, egy nagydarab, agresszív cigánygyerek a sok közül.
Mostanság alapvető élményem a tehetetlenség. Tehetetlen voltam anyám betegségével szemben, tehetetlen az apám fájdalmával, és tehetetlen Misike sorsával.
Misike készen áll a jóra, nem követeli magának, mint akinek jár, nem erőszakos, de készen áll. A lelkifurdalás az enyém, hiszen pár hónap, és ugyanúgy el fogom hagyni, ahogy eddig mindenki, mert lejár a mandátum, és mennem kell. De addig is, tojok a PC-re, megfogom a kezét, megölelgetem, puszit is nyomok a kis buci képére, eltöltöm vele az időmet, hogy érezze, benne is van érték, értelem, ő is szerethető. Ennyit tehetek, pokoli kevés, tudom.
Valaki azt mondta, "ezeket" a gyerekeket nem lehet szeretettel nevelni. Tévedés, csak azzal lehet. Sokezer misike él ebben az országban, akikből kiállhatatlan, tolerálhatatlan, erőszakos felnőttek lesznek, törvényes és törvénytelen határán egyensúlyozva, mert esélytelennek születtek bármi másra.
Mit mondhatnék?
Je suis Misike.
"Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse."
Új időszámítás kezdődött. Ma van az első napja. Elanyátlanodtam, minden értelemben.
Emlékszem, amikor január közepén ott ültem az orvosnál, ökölbe szorult gyomorral. Bólogattam, okosan, mint egy felnőtt. Közben fogtam a kezét. Belül meg a kisgyerek sikoltozott, befogta a fülét, trallala, trallala, nem az én dolgom, a nagyok dolga. Nem akarom hallani, nem akarom tudni. Trallala. Közben a felnőtt jegyezte a fejében, hova, mikor, miért... Szorítottam a kezét.
Aztán kiderült, hogy ott van. Az alattomosan növekedő förtelem, aki arra készül, hogy elvegye az anyámat. Hasnyálmirigy, ötéves túlélési esély talán öt százalék. Meg a máj is, hát persze. Tudjuk, hogy a statisztikákat nem ebben az országban írják. A pozitívakat biztosan nem. Szerettem volna nyugati lenni. Vagy legalább ő lenne nyugati. Akkor lenne az az öt százalék, talán. Rendben, akkor tizenkilencre húzzuk a lapot.
És elkezdődött a két és fél hónap. Fals remények, biztos tudás. Nem vagyunk statisztika, emberek vagyunk, egy család, akiknek fontos a másik, akik szeretik egymást, és nem lehet, hogy csak úgy szétszakítsanak bennünket. Utolsó vérig küzdünk. Az utolsó lehelletig.
Nem, nem mi, hanem ő. Követjük, ahogy mindig, tesszük, ami jó neki. Amiről az gondoljuk, jó neki. Amiről ő az mondja, jó neki. Rettegünk, folyamatos kő a gyomrunkban.
Az Oroszlánkirálynő pedig vezényel, otthoni és kórházi ágyakról. Felül, akkor is, ha nem tud, eszik, akkor is, ha nem képes. Példát mutat, középpontban van, akkor is, ha már nyelni is gyenge. Elfogadja a gondoskodást, talán miattunk, hogy érezhessük, teszünk érte valamit. Miközben semmit sem tehetünk. Őrjítő, hogy semmit se tehetünk. Ott vagyunk, bevisszük, kivisszük, összevágjuk, szétaprózzuk, kicseréljük, betesszük, kivesszük, leterítjük, de igazából minden mindegy. A cél szempontjából. A cél az lenne, hogy éljen, hogy velünk legyen. A remény holdja fogyóba vált. Nincs kezelés, ha valamihez hozzányúlnak, valami más összezuhan. A daganat gondoskodott önmaga túléléséről. De ha már ennyire okos, hogy nem tudja, hogy a mamával együtt ő is meghal?! Kétségbeesésemben eszembe jut a "Nemzeti Tumortovábbképzési Intézet, avagy hogyan éljünk túl a gazdatesttel együtt" ötlete, pályázhatnánk valami TÁMOP-ra. Tökmindegy, ez időbe telne, és pont az időből maradt nekünk nagyon kevés.
De van egy hétvégénk, amikor élénk, amikor mesél, amikor beszélgethetünk. Reménykedem, hogy nem utoljára, de végül mégis. A születésnapomon, amikor viszem neki a szokásos virágot, még ő sírdogál, hogy nekem milyen rossz lehet. Egy vicc, ez az anyám. Nekem az a legboldogabb születésnap, amikor ő velem van. Vagy én vele, mindegy, és tudjuk, nem lesz több ilyen. Mindketten tudjuk. Üvölteni akarok, de túl sokan vannak a szobában. A világon is túl sokan vannak, túl sok felesleges ember. Mivel ő nevelt, ezért az utolsóért később szégyellem magam.
Aztán már nincs megállás. Egy hét. Egy élet. Sok élet, az életeink. Rengeteg óra a betegágy mellett, váltásban. Mert az utolsó kérés szerint valamelyikünk legyen ott, amikor átmegy. Rettegek, hogy engem választ. Tudom, hogy engem fog választani. Én vagyok a nagyobb, nekem kell ezt a terhet vinnem. Megvárt. Elkísértem. Fogtam a kezét, simogattam a homlokát, beszéltem hozzá. Ölelésből ölelésbe adtam, ahogy megígértem. Eljöttek érte, hazament. Nem volt teher, ez volt az utolsó ajándéka: a beavatás a halál misztériumába, amikor egy nagy és független lélek kiszabadul a megroggyant test börtönéből. Megtiszteltetés volt mellette lenni, örökké hálás leszek neki azért, hogy megengedte nekem.
Úgy ment el, ahogy élt: büszkén, tartással, méltósággal. Nem hagyott elvarratlan szálat, amit nem tudott megoldani az életében, mert nem volt rá belső lehetősége, azt megoldotta a haldoklásával és a halálával. (Egy vérből valók vagyunk, te meg én, ugye, húgocskám? Szeretlek...)
Még hadd mondjak a ráknak annyit: lehet, hogy nagynak érzed magad, de csak itt van hatalmad. Megnyerted a csatát, de a háborúban örökké veszíteni fogsz. Ott, ahol mi anyával találkozni fogunk, te csak egy szánalmas lúzer vagy. Mehet a tipli, seggfej.
Drága mami! Köszönjük, hogy nem voltál tökéletes, csak nagyon jó, és így hagytál nekünk teret az ellenállásra és a harcra önmagunkért. Nem vártál el tőlünk többet, mint amit magad is megcsináltál, és ezzel magasra tetted a lécet. Megugorjuk, ígérem. Tudom, hogy már nem vagy itt. Utoljára még megsimogattad a papa szívét, hogy kibírja, aztán elmentél oda, ahová tartozol. Aki előbb jött, előbb megy. Innen mi folytatjuk, és te fogsz várni a kapun túl.
Jó életet nekünk!
Ma van az új időszámítás első napja. Most kezdjük, veled és nélküled.
2015. április 11.
