A "mi" diktatúrája

"Nagyon gyakran az történik a párokkal, hogy az egyik azt mondja: mi ketten legyünk egyek, és az az egy legyek én." (Feldmár András)

Csak elgondolkodtam a párkapcsolatokon. Elvileg nem elképzelhetetlen, hogy két ember találkozik, és mindenben passzolnak. Ugyanazokat a dolgokat szeretik és ugyanúgy, egyformán gondolkodnak a viágról, hisznek Popeye-nek és ezért spenótot esznek, ugyanabban van igazuk és ugyanabban tévednek, és pontosan ugyanúgy.



Öszintén, én már ezt sem tartom ideális állapotnak, de ez én vagyok, és én köztudomásúlag olyan vagyok, amilyen (röhögős szmájli). És igen, simán elképzelhető, (mert mi nem az?!), hogy két olyan ember találkozik, akik pont ezt a rés nélküli kapcsolatot vágyták, és most végre megtalálták, és akkor nekünk nincs más dolgunk, mint sok boldogságot kívánni nekik. Eszemben sincs senkin átnyomni a saját elképzeléseimet, emberileg semmiképpen, de szakmailag se, hiába hívjuk ezt a jelenséget rendszerállításul "elveszett iker" szindrómának.


Nincsenek abszolútumok, mindenkire, minden helyzetben érvényes igazságok. Ezt alaposan megtanultam.



Nyilván, aki már volt szerelmes, az tudja, hogy az egymásra találás első szakasza mindig ezt a szimbiotikus élményt adja. Minden percnyi távollét, minden nélküle töltött idő szenvedés, csak "Ő" jár a fejünkben, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez valaha másképp is lehet. De lehet, ezt is tudjuk mindannyian. Ha a páros egyik tagja nem "kapcsolati iker" (néhány fogalomról itt olvashatsz), és szívesen menne el néha a haverokkal egy focimeccsre, vagy a csajokkal egy esti pletyóra, a "kapcsolati iker" másik félben egy világ dől össze, és úgy érzi, az Apokalipszis közelít. Azt hiszem, még ez sem tragédia. Ha ilyenkor kiderül (akár egy rendszerdrámán), hogy mi okozza az anomáliát, tudatosulnak a különböző kötődési, kapcsolódási minták, akkor az illető azt tudja mondani magának, hogy nem, az a dobogás nem az ördög patáitól, nem is az Apokalipszis lovasaitól származik, hanem csak a fejében veri valaki (gonosz mosollyal) a tamtamot. És a probléma, bár nem könnyen, de feloldható.



A kérdőjeleim igazából nem ezen esetek mögött sorjáznak. Kérdőjeleim, hangsúlyozom, ami azt jelenti, hogy bár eddig sem tudtam a tutit, ebben az esetben meg végképp nem tudom. Talán ti igen.


Például, van egy fiú barátod, akit ismersz huszonéve. Együtt kalandoztatok, együtt paníroztátok magatokat a tengerparti homokban, együtt söröztetek a strandbárban. Végigéltetek néhány szerelmet, ami jött és ment, hallgattátok egymás sirámait. Aztán egyszerre belép az életébe a NŐ, aki egy év után, az aktuális nyaraláson közli veled, hogy ők, illetve "mi nem szeretünk a homokban feküdni". Rámeredsz a haverodra, akivel hosszú éveken át döglöttetek a homokban, és látod, hogy ő bólogat: valóban, "ők" nem szeretnek a homokban feküdni. És komoly. Mint aki elhiszi, hogy ő valóban nem szeret. És akkor felmerül a kérdés: mi az igazság? Neked próbált megfelelni olyan hosszú időn át (akinek nem kellett volna, hiszen, ha napozóágyon akarta volna élvezni a nyaralást, simán megtehette volna), és mondott valótlanságot, vagy most másnak, a "fontos másiknak" próbál? Akkor most szereti a homokot vagy nem? Ő vajon tudja? Minden megkérdőjeleződik, és döbbenten állsz, azon tipródva: ki ez az ember?


Fordítsuk meg: barátnő, nem enyhén feminista felhangokkal, ami az övé, teljesen mindegy, hogy te kapcsolatban vagy-e vagy nem, osztod-e vagy nem. Elfogadod. Aztán bejön az életébe a Pasi. Akitől nemcsak az természetes, hogy őt vigyázzba állítja, de az is, hogy, bár te vagy a vendéglátó, téged is kuláz, kritizál, gúnyos megjegyzéseket tesz rád, a maga nem is olyan túl barátságos, soviniszta stílusában. A barátnőd meg nem szól semmit, hallgat. Az pedig beleegyezés, nemde? Akkor most mi van? Tényleg egyetért?


Fordítsunk még egyet: barátodnak/barátnődnek/rokonodnak eléggé zaklatott a kapcsolata, amiről rendszeresen beszámol, és adódik egy alkalom (vagy több), hogy te ezt testközelből tapasztalod. Besokallsz, mert te is emberből vagy, és kifakadsz, szóvá teszel néhány olyan dolgot, amik neked kellemetlenséget okoznak. És abban a pillanatban te leszel a fekete bárány, akit kirekesztenek, aki bűnbak, aki a kapcsolatukra tör. Feláll ellened az egységfront, de vigasztaljon, hogy ők jól vannak, legalább is, amíg te látod, és amíg tartanak a kritikádtól. (Ami nem feltétlenül az ő kapcsolatukra, hanem egyéb, közös dolgaitokra vonatkozik.)


Fokozom: a barátnőd, akiben évekig tartottad a lelket, mert azt mesélte, hogy rossz a házassága, és (ha nem is értettél egyet, de) végighallgattad az összes pasizós epizódját (mert rossz a házassága), és aztán, mikor a férj is félrement egy kicsit, akkor órákig skype-oltál, meg aggódtál az orbitális kiakadások és szuicid-közeli (lószart!!!) epizódok miatt, és te voltál ez egyetlen, aki azt mondta, hogy talán nem kéne ennyire túlzásba vinni, hiszen te is..., és hozzátok már rendbe, akkor egy utolsó telefonbeszélgetésen azt kapod az arcodba, hogy te csak rosszindulatú vagy, és azért uszítasz, mert hasonló helyzetben te beadtad a válópert, ő meg nem, és féltékeny vagy az ő kapcsolatukra, és ennyi.



Számomra valahol itt kezdődik a "mi" diktatúrája, pontosabban: rémuralma. Nem csak az egyformaságé, hanem a tűzön-vízen át való ragaszkodásé a "mi"-hez, ami überel mindent, és kitöröl éveket, élményeket, beszélgetéseket, átírja vagy eltünteti azt, ami nem támogatja, megkérdőjelezi, vagy veszélyes lehet rá. Nem, nem azért, mert kívül leselkedne valami ártó, hanem azért, mert belül.


Most nyilván próbálhatnék okos pszichológusnak látszani, és megmondani, hogy kivel mi a gond, kapcsolatfüggőség, kötődési problémák, családtörténet, mintakövetés, blablabla, de most nem eszemben sincs találgatni és tippelgetni. Igazából arra vagyok kíváncsi, ti mit mondtok. Kérdésem (nem szakmából, hanem emberből): ti mit csináltok hasonló helyzetekben? Lenyelitek, átvészelitek, kirúgjátok vagy leteszitek a telefont? Tipródtok rajta hetekig? Csuklóból leírjátok? Értetlenkedtek és kéritek tőle a magyarázatot? Megpróbáljátok meggyőzni arról,, hogy ez nem is ő? Hogy az új/régi kapcsolata gáz, és el fog veszni benne? Tényleg? Honnan tudjátok? Egyáltalán, volt már hasonló tapasztalatotok?


Tényleg annyira fontos a párkapcsolat, hogy az emberek jó része gondolkodás nélkül adja be a derekát a "mi"-nek, feladva nem csak azt, amit muszáj, hanem mindent? 

És, amennyiben így tesznek, valóban jobban érzik magukat, boldogabbak? Tényleg klasszabb "mi"-nek lenni, mint két "én"-nek, akik a különbözőségeik ellenére összetartoznak?


Te hogy látod ezt a jelenséget?  Akár kívülről, akár belülről? Ha van történeted, írd meg, kérlek.

Nem vagyok hajlandó...

...gyűlölködni. Pont. Pedig manapság nagy a divatja. Gyűlöljük a csaló férjünket/feleségünket, "áruló" (értsd: más véleményen lévő) volt barátainkat, kollégáinkat, jobbosokat, balosokat, a középen állókat, és mindenekelőtt, a piréz menekülteket.

Jó néhány évvel ezelőtt készítettek egy felmérést itt minálunk, arról, hogy mennyire vagyunk befogadóak, és mennyire utáljuk az idegeneket. Hát, eléggé. Akkoriban az ország egyik fele azon röhögött, hogy az ország másik fele a pirézeket is visszaküldené a maguk melegebb éghajlatára, hogy ne rontsák itt a levegőt. A médiában hatalmas visszhangja volt, mindenhol a szerencsétlen, nem is létező pirézekről lehetett olvasni és hallani. Most úgy tűnik, nem volt eléggé nagy az a hírverés, mert a megkérdezettek fele egy mostani felmérés szerint is nagy-nagy gyűlölettel tekint a pirézekre, akik fúj, de milyen egy népség. És takarodjanak haza.

Nem, dehogy jársz rossz helyen, ez továbbra sem egy politikai blog. Csak éppen minden, körülöttünk történő eseménynek van lélektani háttere.
Azt mondják sokan, hogy a szeretet rokon a gyűlölettel, mondjuk úgy, mint Hamupipőke a gonosz mostoha lányaival. Szerintem ez nem minden esetben igaz. Talán éppen egyben sem. Nem hiszem, hogy képes lennék gyűlölni valakit, akit egyszer szerettem. Talán dühös vagyok rá, talán sértett vagyok, talán tele vagyok félelemmel és hiányérzettel, de ez nem gyűlölet. Nem igazából. Az emberi kapcsolatok bonyolultak, én meg javíthatatlan vagyok, és mindig keresem, hogy hol és mi volt az én részem a tönkremenetelükben. És utólag mindig megtalálom azokat a pontokat, amikor léphettem volna, de gyávaságból, kényelemből, vagy éppen közömbösségből nem tettem semmit. Fele-fele, ez így működik, nincs ártatlan bárány és gonosz farkas. Tudjátok: senki sem jókedvében...

Na de mi a helyzet a tökidegenekkel? Akikről nem tudunk semmit, vagy csak nagyon keveset, és mégis, kicsi szívünk minden erejével gyűlöljük őket?
Jól sejtitek, a pszichológiának erre is vannak válaszai. Olyanok, amilyenek, de vannak. Először is, ha hibát vétünk, elszúrunk valamit, helytelenül kezelünk egy helyzetet, hajlamosak vagyunk mindezt a külső körülményekre (a "mások" is külső körülmény!) fogni. Nem mi vagyunk bénák, tehetetlenek, nem mi cselekedtünk elhamarkodottan, hanem rosszul sütött a nap, kispórolták a reggeli kávénkból a koffeint (értitek, a "valakik"), vagy éppen akkor ért ide valami gonosz, kozmikus sugárzás. Nem mi tehetünk róla, passz. 
Ha mások követnek el hibákat, az a gyöngécske agyi kapacitásuk, a sötét jellemük, a rossz neveltetés okozta érzéketlenségük és ostobaságuk miatt van. Az iskolát is kerülték, nyilván. Röviden, saját hibáinkat külső körülményekre, másokét pedig belső tulajdonságokra vezetjük vissza, és ezt nevezi a pszichológia alapvető attribúciós hibának.

Ennek kiterjesztése pedig az úgynevezett végső attribúciós hiba, amikor a mi csoportunkat (családunkat, barátainkat, törzsünket, népünket, vallásunkat)) tökéletesnek, nagyszerűnek, becsületesnek látjuk, míg a másik csoportot gyalázatosnak, becstelennek, hitszegőnek, vallásukat pedig primitív babonának minősítjük. Gondolkodás nélkül.

Az evolúciós pszichológia ezt azzal magyarázza, hogy az idők kezdetén az a csoport tudott életben maradni, amelyik óvatos volt, előbb támadott, hogy ne kelljen esetleg védekeznie, és a csoportkohézió fenntartásához alakította ki azt az elképzelést (hitet), hogy a csoporthoz tartozás önmagában erény, a nem odatartozás pedig azonnal a rögtönítélő bíróságot vonja maga után.
 Sok régi nyelvben (szándékosan nem mondok "primitívet", mert ennek rossz az íze, talán az archaikus megfelelőbb) az "ember" azt jelentette, aki a csoporthoz, törzshöz tartozott, a többi nem volt "ember". Ezek idegenek voltak, és könnyű belátni, hogy könnyebb elpusztítani azt, aki még csak "embernek" se minősül.

Nos, ezt az örökséget hordozzuk, mi, "emberek". A huszonegyedik században pont úgy reagálunk az ingroup - outgroup  ellentétekre, mint ötvenezer évvel ezelőtt. Klassz, nem? Elég, ha azt halljuk, te fekete, én fehér, te keresztény, én muszlim, te jobbos, én balos, máris áll a bál, mert tudjuk, hogy "te" mindig gonosz vagy, és ez a gonoszságod belülről fakad és javíthatatan.

Időnként elfelejtjük, hogy csoportban élünk, és összetartozunk. De ha van "ellenség", akkor minden azonnal egyértelmű lesz, működésbe lépnek az automatizmusok, elkezdjük érezni azt, hogy a csoporthoz tartozás nagyszerű, felemelő, van háló, van összeköttetés. Lehet a "másokat" utálni, hurrá, ettől legalább mi jól érezzük magunkat. Fröcsöghetünk ezerrel, kiönthetjük az összes nyavalyánkat másokra. A "másokra". Hogy miért? Félelemből. Mert félünk attól, amit nem ismerünk. 
Régebben olvastam egy cikket arról, hogy egy amerikai farmer talált egy "idegen" lényt a farmján. Az első reakciója az volt, hogy rémületében nekiment a lapáttal, és agyonverte. Nem tudta, ki volt, akár az örök élet elixírjét is hozhatta volna, nem számított. A félelem számított. (Kiderült, persze, hogy nem UFO volt, hanem valamilyen állat, de a reakció akkor is sokatmondó.) A gyűlöletet a félelem szüli. Félünk mindentől, ami változás, ami ismeretlen. És gyűlöljük.

Nos, én erre nem vagyok hajlandó.  Nem vagyok hajlandó se félni, se gyűlölni. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy divatozós típus. Sőt, inkább ellenálló típus vagyok, csak azt veszem meg, ami tetszik, és amire szükségem van, és elkapcsolok a reklámokról is. És szerintem most az a menő, aki nem fröcsög. Legalább nem fröcsög. Vannak nálam jobbak, akik tesznek is, segítenek, ahol tudnak. Ismerőseim, kollégáim, akiket nagyon nagyra becsülök ezért. 
Mert van még egy pszichológiai fogalom, az altruizmus, vagyis önzetlenség. Évtizedek óta vitatkoznak azon, hogy miért segítünk másokon. Azért, mert a rokonaink, mert distresszt csökkentünk, mert együttérzünk, mert empatikusak vagyunk, mert (lelki vagy egyéb) hasznuk van belőle, mert... Mindegy. Hagyjuk a kutatásokra, amiket egy újabb kutatás majd úgyis megcáfol.

Jónak lenni jó.

Ha most azt gondolod, hogy elbagatellizásom a legújabbkori népvándorlás problémáját, hogy nem látom a veszélyeit, hogy nem látom, hogy a vén Európa lassan kitehetné a táblát: "MEGTELT", akkor tévedsz. Ellenben azt is látom, hogy a probléma sokkal bonyolultabb, mint amit akár kőfalakkal meg lehetne oldani. A megoldáshoz gondolkodni kell, stratégiát kidolgozni, tárgyalni, mittudomén, nem én vagyok az okos. De addig is, emberek vagyunk, embereknek kell lennünk, és emberségesnek. 

A minap láttam egy fotósorozatot arról, ahogy egy orrszarvú kiemel egy sárba ragadt, fulladozó kölyökzebrát a csapdából, és ezzel megmenti az életét. Köze nem volt hozzá, nincs nyelvük, nincs érintkezési felületük, nincs civilizációjuk, nincsenek közös szabályaik, és mégis megtörtént.

Annak idején, úgy ezer éve, Törökországban betévedtünk egy mérhetetlenül szegény kurd család kertjébe (iki kürdü). Néhány gyümölcs -és olajfa, paprika, hasonlók nőttek ott. Nem háborodtak fel, nem ordítoztak, hogy azonnal tűnjünk el, pedig eléggé meg voltunk szeppenve. Szedtek gyümölcsöt a fáról, néhány olajbogyót, beinvitáltak az egyszobás házba, ahol nagyjából nyolcan aludtak. Kaptunk teát, mosolyt, vendégszeretetet. A kislányt, aki két összetett kezét a homlokához és a szívéhez érintve felém intett, soha nem felejtem el. Tudom, hogy ez érvelési hiba, a valahányas számú. De nem érvelni akarok, csak megosztani egy élményt.

Lehet, hogy naiv vagyok, de úgy hiszem, az emberek sokkal jobbak, mint aminek látszanak. Apukám meg a fiam, akik (velem együtt) hajlamosak markáns véleményeket megfogalmazni, egészen biztosan nem mennének el senki mellett elfordított fejjel, aki segítségre szorul. Tapasztalat. A határ mentén járőröző, kigyúrt országvédőkről sem hiszem el, hogy bántanának egy gyereket, nőt, vagy egy csontra soványodott férfit. Ahogy biztos vagyok abban is, hogy a kissé túlsúlyos, macskáját ölelgető asszonyság, aki teleszórja a különböző fórumokat a "le kéne lőni őket!!" szlogennel, se hajtana el a fenébe egy éhező gyereket, hanem megkínálná azzal, amije éppen van. Akkor is, ha piréz. És biztos vagyok abban, hogy azok a barátaim, ismerőseim, akik egyetértőleg megosztják a félig(sem)igaz, uszító tartalmakat, szintén így tennének.

És ne legyenek illúzióitok, akik a pirézeket bántják, megverik, kirabolják, azok benneteket is bántanának, megvernének és kirabolnának. Csak úgy, vagy mert van rajtatok sapka. Vagy éppen nincs, hangulattól függően. Vagy csak azért, mert a hely és az alkalom megfelelő.

Tudom, hogy mik a kritikus gombjaim, és nem hagyom azokat nyomkodni. Nem vagyok hajlandó gyűlölni. A gyűlölködőket se, és a gyűlöletkeltőket se. Előbbieket sajnálom, utóbbiakat (mivel emberből vagyok), kicsit megvetem, és elhúzom a számat. Iparkodjanak csak, vicces fiúk.

Tudom, hogy a gyűlölet megeszi a lelket, és csak rövidtávú hasznai vannak. Pillanatnyi feszültségcsökkentés, de alapvetően nem változik semmi.

Én eldöntöttem, és te is eldöntheted. Észreveszem a manipulációkat, amik az évtízezredek alatt kialakult, és jócskán idejüket múlt automatizmusaimat célozzák meg. Nem hagyom. Véleményt formálok, és azt próbálom képviselni, ami az emberiségben "emberies". Elképzelem, hogy milyen nem filmen látni, amikor lőnek, vagy rám robban a ház. Hogy mit tennék akkor. 
Hogy vándorolnék-e többezer kilométert passzióból. Elképzelem a kétségbeesést, miközben megremeg a gyomrom az "allah akbar"-tól. Talán rossz beidegződés, hiszen uralkodott már errefelé a félhold egy ideig.

A lakásomtól ötszáz méteres körben két mecset és egy minaret van. Az egyik mecset most katolikus templom, a másik múzeum.
Kell-e mondanom, hogy én nem félek?


ui. Ha hiányolod a csoportélményt, gyere velünk rendszerállításra. Garantáltan gyűlöletmentes, de minden megvan benne, amire szükséged van.