"Nagyon gyakran az történik a párokkal, hogy az egyik azt mondja: mi ketten legyünk egyek, és az az egy legyek én." (Feldmár András)
Öszintén, én már ezt sem tartom ideális állapotnak, de ez én vagyok, és én köztudomásúlag olyan vagyok, amilyen (röhögős szmájli). És igen, simán elképzelhető, (mert mi nem az?!), hogy két olyan ember találkozik, akik pont ezt a rés nélküli kapcsolatot vágyták, és most végre megtalálták, és akkor nekünk nincs más dolgunk, mint sok boldogságot kívánni nekik. Eszemben sincs senkin átnyomni a saját elképzeléseimet, emberileg semmiképpen, de szakmailag se, hiába hívjuk ezt a jelenséget rendszerállításul "elveszett iker" szindrómának.
Nincsenek abszolútumok, mindenkire, minden helyzetben érvényes igazságok. Ezt alaposan megtanultam.
Nyilván, aki már volt szerelmes, az tudja, hogy az egymásra találás első szakasza mindig ezt a szimbiotikus élményt adja. Minden percnyi távollét, minden nélküle töltött idő szenvedés, csak "Ő" jár a fejünkben, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez valaha másképp is lehet. De lehet, ezt is tudjuk mindannyian. Ha a páros egyik tagja nem "kapcsolati iker" (néhány fogalomról itt olvashatsz), és szívesen menne el néha a haverokkal egy focimeccsre, vagy a csajokkal egy esti pletyóra, a "kapcsolati iker" másik félben egy világ dől össze, és úgy érzi, az Apokalipszis közelít. Azt hiszem, még ez sem tragédia. Ha ilyenkor kiderül (akár egy rendszerdrámán), hogy mi okozza az anomáliát, tudatosulnak a különböző kötődési, kapcsolódási minták, akkor az illető azt tudja mondani magának, hogy nem, az a dobogás nem az ördög patáitól, nem is az Apokalipszis lovasaitól származik, hanem csak a fejében veri valaki (gonosz mosollyal) a tamtamot. És a probléma, bár nem könnyen, de feloldható.
A kérdőjeleim igazából nem ezen esetek mögött sorjáznak. Kérdőjeleim, hangsúlyozom, ami azt jelenti, hogy bár eddig sem tudtam a tutit, ebben az esetben meg végképp nem tudom. Talán ti igen.
Például, van egy fiú barátod, akit ismersz huszonéve. Együtt kalandoztatok, együtt paníroztátok magatokat a tengerparti homokban, együtt söröztetek a strandbárban. Végigéltetek néhány szerelmet, ami jött és ment, hallgattátok egymás sirámait. Aztán egyszerre belép az életébe a NŐ, aki egy év után, az aktuális nyaraláson közli veled, hogy ők, illetve "mi nem szeretünk a homokban feküdni". Rámeredsz a haverodra, akivel hosszú éveken át döglöttetek a homokban, és látod, hogy ő bólogat: valóban, "ők" nem szeretnek a homokban feküdni. És komoly. Mint aki elhiszi, hogy ő valóban nem szeret. És akkor felmerül a kérdés: mi az igazság? Neked próbált megfelelni olyan hosszú időn át (akinek nem kellett volna, hiszen, ha napozóágyon akarta volna élvezni a nyaralást, simán megtehette volna), és mondott valótlanságot, vagy most másnak, a "fontos másiknak" próbál? Akkor most szereti a homokot vagy nem? Ő vajon tudja? Minden megkérdőjeleződik, és döbbenten állsz, azon tipródva: ki ez az ember?
Fordítsuk meg: barátnő, nem enyhén feminista felhangokkal, ami az övé, teljesen mindegy, hogy te kapcsolatban vagy-e vagy nem, osztod-e vagy nem. Elfogadod. Aztán bejön az életébe a Pasi. Akitől nemcsak az természetes, hogy őt vigyázzba állítja, de az is, hogy, bár te vagy a vendéglátó, téged is kuláz, kritizál, gúnyos megjegyzéseket tesz rád, a maga nem is olyan túl barátságos, soviniszta stílusában. A barátnőd meg nem szól semmit, hallgat. Az pedig beleegyezés, nemde? Akkor most mi van? Tényleg egyetért?
Fordítsunk még egyet: barátodnak/barátnődnek/rokonodnak eléggé zaklatott a kapcsolata, amiről rendszeresen beszámol, és adódik egy alkalom (vagy több), hogy te ezt testközelből tapasztalod. Besokallsz, mert te is emberből vagy, és kifakadsz, szóvá teszel néhány olyan dolgot, amik neked kellemetlenséget okoznak. És abban a pillanatban te leszel a fekete bárány, akit kirekesztenek, aki bűnbak, aki a kapcsolatukra tör. Feláll ellened az egységfront, de vigasztaljon, hogy ők jól vannak, legalább is, amíg te látod, és amíg tartanak a kritikádtól. (Ami nem feltétlenül az ő kapcsolatukra, hanem egyéb, közös dolgaitokra vonatkozik.)
Fokozom: a barátnőd, akiben évekig tartottad a lelket, mert azt mesélte, hogy rossz a házassága, és (ha nem is értettél egyet, de) végighallgattad az összes pasizós epizódját (mert rossz a házassága), és aztán, mikor a férj is félrement egy kicsit, akkor órákig skype-oltál, meg aggódtál az orbitális kiakadások és szuicid-közeli (lószart!!!) epizódok miatt, és te voltál ez egyetlen, aki azt mondta, hogy talán nem kéne ennyire túlzásba vinni, hiszen te is..., és hozzátok már rendbe, akkor egy utolsó telefonbeszélgetésen azt kapod az arcodba, hogy te csak rosszindulatú vagy, és azért uszítasz, mert hasonló helyzetben te beadtad a válópert, ő meg nem, és féltékeny vagy az ő kapcsolatukra, és ennyi.
Számomra valahol itt kezdődik a "mi" diktatúrája, pontosabban: rémuralma. Nem csak az egyformaságé, hanem a tűzön-vízen át való ragaszkodásé a "mi"-hez, ami überel mindent, és kitöröl éveket, élményeket, beszélgetéseket, átírja vagy eltünteti azt, ami nem támogatja, megkérdőjelezi, vagy veszélyes lehet rá. Nem, nem azért, mert kívül leselkedne valami ártó, hanem azért, mert belül.
Most nyilván próbálhatnék okos pszichológusnak látszani, és megmondani, hogy kivel mi a gond, kapcsolatfüggőség, kötődési problémák, családtörténet, mintakövetés, blablabla, de most nem eszemben sincs találgatni és tippelgetni. Igazából arra vagyok kíváncsi, ti mit mondtok. Kérdésem (nem szakmából, hanem emberből): ti mit csináltok hasonló helyzetekben? Lenyelitek, átvészelitek, kirúgjátok vagy leteszitek a telefont? Tipródtok rajta hetekig? Csuklóból leírjátok? Értetlenkedtek és kéritek tőle a magyarázatot? Megpróbáljátok meggyőzni arról,, hogy ez nem is ő? Hogy az új/régi kapcsolata gáz, és el fog veszni benne? Tényleg? Honnan tudjátok? Egyáltalán, volt már hasonló tapasztalatotok?
Tényleg annyira fontos a párkapcsolat, hogy az emberek jó része gondolkodás nélkül adja be a derekát a "mi"-nek, feladva nem csak azt, amit muszáj, hanem mindent?
És, amennyiben így tesznek, valóban jobban érzik magukat, boldogabbak? Tényleg klasszabb "mi"-nek lenni, mint két "én"-nek, akik a különbözőségeik ellenére összetartoznak?
Te hogy látod ezt a jelenséget? Akár kívülről, akár belülről? Ha van történeted, írd meg, kérlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése