Jó néhány évvel ezelőtt készítettek egy felmérést itt minálunk, arról, hogy mennyire vagyunk befogadóak, és mennyire utáljuk az idegeneket. Hát, eléggé. Akkoriban az ország egyik fele azon röhögött, hogy az ország másik fele a pirézeket is visszaküldené a maguk melegebb éghajlatára, hogy ne rontsák itt a levegőt. A médiában hatalmas visszhangja volt, mindenhol a szerencsétlen, nem is létező pirézekről lehetett olvasni és hallani. Most úgy tűnik, nem volt eléggé nagy az a hírverés, mert a megkérdezettek fele egy mostani felmérés szerint is nagy-nagy gyűlölettel tekint a pirézekre, akik fúj, de milyen egy népség. És takarodjanak haza.
Nem, dehogy jársz rossz helyen, ez továbbra sem egy politikai blog. Csak éppen minden, körülöttünk történő eseménynek van lélektani háttere.
Azt mondják sokan, hogy a szeretet rokon a gyűlölettel, mondjuk úgy, mint Hamupipőke a gonosz mostoha lányaival. Szerintem ez nem minden esetben igaz. Talán éppen egyben sem. Nem hiszem, hogy képes lennék gyűlölni valakit, akit egyszer szerettem. Talán dühös vagyok rá, talán sértett vagyok, talán tele vagyok félelemmel és hiányérzettel, de ez nem gyűlölet. Nem igazából. Az emberi kapcsolatok bonyolultak, én meg javíthatatlan vagyok, és mindig keresem, hogy hol és mi volt az én részem a tönkremenetelükben. És utólag mindig megtalálom azokat a pontokat, amikor léphettem volna, de gyávaságból, kényelemből, vagy éppen közömbösségből nem tettem semmit. Fele-fele, ez így működik, nincs ártatlan bárány és gonosz farkas. Tudjátok: senki sem jókedvében...
Na de mi a helyzet a tökidegenekkel? Akikről nem tudunk semmit, vagy csak nagyon keveset, és mégis, kicsi szívünk minden erejével gyűlöljük őket?
Jól sejtitek, a pszichológiának erre is vannak válaszai. Olyanok, amilyenek, de vannak. Először is, ha hibát vétünk, elszúrunk valamit, helytelenül kezelünk egy helyzetet, hajlamosak vagyunk mindezt a külső körülményekre (a "mások" is külső körülmény!) fogni. Nem mi vagyunk bénák, tehetetlenek, nem mi cselekedtünk elhamarkodottan, hanem rosszul sütött a nap, kispórolták a reggeli kávénkból a koffeint (értitek, a "valakik"), vagy éppen akkor ért ide valami gonosz, kozmikus sugárzás. Nem mi tehetünk róla, passz.
Ha mások követnek el hibákat, az a gyöngécske agyi kapacitásuk, a sötét jellemük, a rossz neveltetés okozta érzéketlenségük és ostobaságuk miatt van. Az iskolát is kerülték, nyilván. Röviden, saját hibáinkat külső körülményekre, másokét pedig belső tulajdonságokra vezetjük vissza, és ezt nevezi a pszichológia alapvető attribúciós hibának.
Ennek kiterjesztése pedig az úgynevezett végső attribúciós hiba, amikor a mi csoportunkat (családunkat, barátainkat, törzsünket, népünket, vallásunkat)) tökéletesnek, nagyszerűnek, becsületesnek látjuk, míg a másik csoportot gyalázatosnak, becstelennek, hitszegőnek, vallásukat pedig primitív babonának minősítjük. Gondolkodás nélkül.
Az evolúciós pszichológia ezt azzal magyarázza, hogy az idők kezdetén az a csoport tudott életben maradni, amelyik óvatos volt, előbb támadott, hogy ne kelljen esetleg védekeznie, és a csoportkohézió fenntartásához alakította ki azt az elképzelést (hitet), hogy a csoporthoz tartozás önmagában erény, a nem odatartozás pedig azonnal a rögtönítélő bíróságot vonja maga után.
Sok régi nyelvben (szándékosan nem mondok "primitívet", mert ennek rossz az íze, talán az archaikus megfelelőbb) az "ember" azt jelentette, aki a csoporthoz, törzshöz tartozott, a többi nem volt "ember". Ezek idegenek voltak, és könnyű belátni, hogy könnyebb elpusztítani azt, aki még csak "embernek" se minősül.
Nos, ezt az örökséget hordozzuk, mi, "emberek". A huszonegyedik században pont úgy reagálunk az ingroup - outgroup ellentétekre, mint ötvenezer évvel ezelőtt. Klassz, nem? Elég, ha azt halljuk, te fekete, én fehér, te keresztény, én muszlim, te jobbos, én balos, máris áll a bál, mert tudjuk, hogy "te" mindig gonosz vagy, és ez a gonoszságod belülről fakad és javíthatatan.
Időnként elfelejtjük, hogy csoportban élünk, és összetartozunk. De ha van "ellenség", akkor minden azonnal egyértelmű lesz, működésbe lépnek az automatizmusok, elkezdjük érezni azt, hogy a csoporthoz tartozás nagyszerű, felemelő, van háló, van összeköttetés. Lehet a "másokat" utálni, hurrá, ettől legalább mi jól érezzük magunkat. Fröcsöghetünk ezerrel, kiönthetjük az összes nyavalyánkat másokra. A "másokra". Hogy miért? Félelemből. Mert félünk attól, amit nem ismerünk.
Régebben olvastam egy cikket arról, hogy egy amerikai farmer talált egy "idegen" lényt a farmján. Az első reakciója az volt, hogy rémületében nekiment a lapáttal, és agyonverte. Nem tudta, ki volt, akár az örök élet elixírjét is hozhatta volna, nem számított. A félelem számított. (Kiderült, persze, hogy nem UFO volt, hanem valamilyen állat, de a reakció akkor is sokatmondó.) A gyűlöletet a félelem szüli. Félünk mindentől, ami változás, ami ismeretlen. És gyűlöljük.
Nos, én erre nem vagyok hajlandó. Nem vagyok hajlandó se félni, se gyűlölni. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy divatozós típus. Sőt, inkább ellenálló típus vagyok, csak azt veszem meg, ami tetszik, és amire szükségem van, és elkapcsolok a reklámokról is. És szerintem most az a menő, aki nem fröcsög. Legalább nem fröcsög. Vannak nálam jobbak, akik tesznek is, segítenek, ahol tudnak. Ismerőseim, kollégáim, akiket nagyon nagyra becsülök ezért.
Mert van még egy pszichológiai fogalom, az altruizmus, vagyis önzetlenség. Évtizedek óta vitatkoznak azon, hogy miért segítünk másokon. Azért, mert a rokonaink, mert distresszt csökkentünk, mert együttérzünk, mert empatikusak vagyunk, mert (lelki vagy egyéb) hasznuk van belőle, mert... Mindegy. Hagyjuk a kutatásokra, amiket egy újabb kutatás majd úgyis megcáfol.
Jónak lenni jó.
Ha most azt gondolod, hogy elbagatellizásom a legújabbkori népvándorlás problémáját, hogy nem látom a veszélyeit, hogy nem látom, hogy a vén Európa lassan kitehetné a táblát: "MEGTELT", akkor tévedsz. Ellenben azt is látom, hogy a probléma sokkal bonyolultabb, mint amit akár kőfalakkal meg lehetne oldani. A megoldáshoz gondolkodni kell, stratégiát kidolgozni, tárgyalni, mittudomén, nem én vagyok az okos. De addig is, emberek vagyunk, embereknek kell lennünk, és emberségesnek.
A minap láttam egy fotósorozatot arról, ahogy egy orrszarvú kiemel egy sárba ragadt, fulladozó kölyökzebrát a csapdából, és ezzel megmenti az életét. Köze nem volt hozzá, nincs nyelvük, nincs érintkezési felületük, nincs civilizációjuk, nincsenek közös szabályaik, és mégis megtörtént.
Annak idején, úgy ezer éve, Törökországban betévedtünk egy mérhetetlenül szegény kurd család kertjébe (iki kürdü). Néhány gyümölcs -és olajfa, paprika, hasonlók nőttek ott. Nem háborodtak fel, nem ordítoztak, hogy azonnal tűnjünk el, pedig eléggé meg voltunk szeppenve. Szedtek gyümölcsöt a fáról, néhány olajbogyót, beinvitáltak az egyszobás házba, ahol nagyjából nyolcan aludtak. Kaptunk teát, mosolyt, vendégszeretetet. A kislányt, aki két összetett kezét a homlokához és a szívéhez érintve felém intett, soha nem felejtem el. Tudom, hogy ez érvelési hiba, a valahányas számú. De nem érvelni akarok, csak megosztani egy élményt.
Lehet, hogy naiv vagyok, de úgy hiszem, az emberek sokkal jobbak, mint aminek látszanak. Apukám meg a fiam, akik (velem együtt) hajlamosak markáns véleményeket megfogalmazni, egészen biztosan nem mennének el senki mellett elfordított fejjel, aki segítségre szorul. Tapasztalat. A határ mentén járőröző, kigyúrt országvédőkről sem hiszem el, hogy bántanának egy gyereket, nőt, vagy egy csontra soványodott férfit. Ahogy biztos vagyok abban is, hogy a kissé túlsúlyos, macskáját ölelgető asszonyság, aki teleszórja a különböző fórumokat a "le kéne lőni őket!!" szlogennel, se hajtana el a fenébe egy éhező gyereket, hanem megkínálná azzal, amije éppen van. Akkor is, ha piréz. És biztos vagyok abban, hogy azok a barátaim, ismerőseim, akik egyetértőleg megosztják a félig(sem)igaz, uszító tartalmakat, szintén így tennének.
És ne legyenek illúzióitok, akik a pirézeket bántják, megverik, kirabolják, azok benneteket is bántanának, megvernének és kirabolnának. Csak úgy, vagy mert van rajtatok sapka. Vagy éppen nincs, hangulattól függően. Vagy csak azért, mert a hely és az alkalom megfelelő.
Tudom, hogy mik a kritikus gombjaim, és nem hagyom azokat nyomkodni. Nem vagyok hajlandó gyűlölni. A gyűlölködőket se, és a gyűlöletkeltőket se. Előbbieket sajnálom, utóbbiakat (mivel emberből vagyok), kicsit megvetem, és elhúzom a számat. Iparkodjanak csak, vicces fiúk.
Tudom, hogy a gyűlölet megeszi a lelket, és csak rövidtávú hasznai vannak. Pillanatnyi feszültségcsökkentés, de alapvetően nem változik semmi.
Én eldöntöttem, és te is eldöntheted. Észreveszem a manipulációkat, amik az évtízezredek alatt kialakult, és jócskán idejüket múlt automatizmusaimat célozzák meg. Nem hagyom. Véleményt formálok, és azt próbálom képviselni, ami az emberiségben "emberies". Elképzelem, hogy milyen nem filmen látni, amikor lőnek, vagy rám robban a ház. Hogy mit tennék akkor.
Hogy vándorolnék-e többezer kilométert passzióból. Elképzelem a kétségbeesést, miközben megremeg a gyomrom az "allah akbar"-tól. Talán rossz beidegződés, hiszen uralkodott már errefelé a félhold egy ideig.
A lakásomtól ötszáz méteres körben két mecset és egy minaret van. Az egyik mecset most katolikus templom, a másik múzeum.
Kell-e mondanom, hogy én nem félek?
ui. Ha hiányolod a csoportélményt, gyere velünk rendszerállításra. Garantáltan gyűlöletmentes, de minden megvan benne, amire szükséged van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése