Egy kis világvége

N. - nak

Egy kedves kollégám/barátom megkérdezte tőlem a minap, hogy töltöttem-e már ki MMPI- tesztet, és ugyanvajon, hogyan teljesítettem a cinizmus skálán. Hát... XD

Lássuk például Gary Chapmant, aki leírta az ötféle szeretetnyelvet, és ettől iszonyat népszerű lett, több könyve is megjelent a témában. A módszerrel ő, a hírek szerint, rendbe hozta a házasságát, és ettől mindenki lelkesen nekiáll a sajátjának, ha eddig nem ment, akkor majd most. Majd így.

Ne értsetek félre, ez teljesen kerek, az elmélet is, és a gyakorlat is. A legegyszerűbb, persze az, ha két ember ugyanazt a szeretetnyelvet beszéli, ami nekem jó, az neked is jó, sok tanulnivaló nincsen. Indulhat a perpetuum mobile, minden oké. És az is teljesen lehetséges, hogy egyszerűen csak odafigyelünk a másikra, mert fontos, és tudjuk, hogy mitől érzi jól magát, minek örül. Ha pedig mi is ennyire fontosak vagyunk a párunknak (barátunknak, szülőnknek, gyerekünknek, stb), akkor nyilván ő is így tesz, és megint mindenki boldog. 

Valamint, az is teljesen életszerű, hogy néha elkószál a figyelem, vagy magammal se foglalkozom (hát még veled, drágám!), és akkor elolvasva ezeket a könyveket, az ember rájön, hogy elrontotta, és javít egyet, fókuszál, és tényleg megint olajozottan működik minden. Ha fontos.

Ajándékok, dicséret, szívességek, minőségi idő, testi érintés. Mondja Chapman, ezek alkotják a szeretetnyelv Big Five-ját.

Nade...

Nem létezhet-e olyan, hogy teljesen inkompatibilisek vagyunk a másik szeretetnyelvével? Vagy részben?

Hogy azt mondjuk, nem létezik, hogy egy felnőtt férfit állandóan dicsérni kell, mint egy kétévest, akit ünneplünk, ha használni tudja a bilit. Azért, hogy felkel, lefekszik, autót vezet, felöltözik, mittudomén, olyan dolgokért is, ami nekünk tök természetes.

Vagy már nem tudjuk kitalálni, milyen aprósággal lepjük meg az asszonyt, túlestünk már ékszeren, csokin, különben se kéne annyi csokit kajálni, mert már látszik a kilóin, és a virágok is jobban mutatnak a természetes élőhelyükön, szívesebben nézném az illatos hunyort kéz a kézben egy kirándulás keretében, ugye. 

És nekem is fontos az együtt töltött idő, de már hányok a szerelmes filmektől, és hatvanadszorra is belealszom a Nagy kékségbe, mert pokoli unalmas, a Pszicho-t meg még sose láttam egészben, mert a háromnegyed részét mindig a takaróval a fejemen és a tenyeremmel a fülemen töltöm.

A kérdésem: ha nagyon nagy a szeretetnyelvek közti különbség, meddig tud kitartani a figyelem?

Nyilván addig, ameddig a szándék. 

A kölcsönös szándék a működtetésre.

A küldés és fogadás szándéka.

Mert nem lehetséges-e, hogy valaki éppen tudja, a másiknak mi a jó, csak már annyira más foglalkoztatja, mert annyi minden történt az évek alatt, hogy egy dekányi energiát nem akar beletenni abba, hogy a másiknak jó legyen, mert egyéb okok miatt van tele vele a liberója. 

Vagy azt mondja, hogy kisapám/kisanyám, ha eddig nem tetted, most már hiába pedálozol, tökmindegy, mit virítasz, ismerlek, mint a tenyeremet, és nem vagy már szimpatikus.

Vagy megtanultad már az összes szeretetnyelvet, perfekt vagy, anyanyelvi szinten, csípőből, zsigerből lököd az összeset, napi szinten váltogatva, egyetlen szándékkal, hogy maradjon már az a másik, ne hagyjon el, ne menjen el a semmibe. Ő meg csak néz rád, nagy szemekkel, és szerencséd van, ha nem mondja ki, hogy neki erre nincs szüksége, ezt nem ő akarja, hanem te. És beragadsz, és ottmaradsz, és beszélsz és csinálod. Meg hiszel. 

És ilyenkor mondod azt, hogy bizony, fantasztikusan reményteljes, hogy bármikor beüthet egy kis világvége.

Mert az olyan, mint a borotva.

Egy vágással megszabadít mindentől, ami még jöhet.

A veszteségtől, a fájdalomtól, az önhibáztatástól, az önsajnálattól.

Az öregségtől, a küszöbön álldogálástól, a pániktól, hogy miért tetted ezt, vagy nem tetted meg azt, hogy nem változtattál, hogy nem javítottál, hogy nem lett jó, és az egész el van cseszve. Hogy újraírnád, de már nincs rá idő. Már semmire sincs idő.

Vajon tudja-e az ember, hogy saját magához milyen szeretetnyelven szóljon?

Érted bármit...

"Apa, anya, gyerekek, csupaszív szeretet..." Mézga család



Naszóval, van a szent és sérthetetlen család, ugyebár. Férfi, nő, házasságban, csemetékkel, akik a legfőbb produktumok, a kapcsolati siker mércéi, a házasság zászlóshajójának orrán az az izé, tudjátok, valamilyen szoborcsoport. Hajunk lebeg a szélben.

Ebből már gondolhatjátok, hogy eléggé undok leszek ma, de nyugodtan lehet velem hangosan vitatkozni, vagy éppen csendben nem egyetérteni.

A család az elsődleges szocializációs közegünk, itt tanulunk meg mindent, amire a későbbiekben szükségünk lesz. Szeretni, kötődni, szabályokat követni, szabályokat megszegni, konfliktusokat megoldani, örülni magunknak, örülni egy másik embernek. A család kincs. Már akkor, ha funkcionális, ha dinamikus kapcsolatban áll a külvilággal, ha leválasztódik, de egyben kapcsolódik is, ha az alrendszerei (szülői, testvéri) elkülönülnek, de ugyanakkor rugalmasak, és így tovább. Ha mindenki a helyén van, és megfelelő viszonyt tart fent a többiekkel. Innen visszük a mintáinkat arról, hogy hogyan is kell élni.(!!!!)

És most figyeljetek: a család alapja a párkapcsolat, férfi-nő, férfi-férfi, nő-nő között, tökmindegy a lényeg szempontjából. Erre épül fel ugyanis minden, a két felnőtt közötti, ideálisan szeretetteljes kapcsolódásra, amely aztán összeköltözésben, házasságban vagy valamilyen szándéknyilatkozatban manifesztálódik. És a családi életciklusnak megfelelően, ebbe a kapcsolatba érkeznek meg a sarjak, organikusan vagy más módon, pl. örökbefogadással. Kész az installáció, mehet a muri. 

Aztán telik-múlik az idő, a két felnőtt csinálja a dolgát, ki-ki, amit vállalt, kezdetben anya otthon, apa a munkahelyen, de persze fordítva is lehet, ebben a mai világban. Mostantól mindenki értelmezze a mondandómat a saját helyzetére, vagy elképzelései szerint, én maradok a hagyományos felállásnál, mert még mindig ez a jellemző(bb). Szóval, mintha kezdene akadozni a műsor, kátyúsabb az út a szekér alatt, zátonyosabb tengerrészre jutott a naszád. Van ilyen. Apa egyre többet melózik, anya egy idő után igazából nem is bánja, van elég gondja-baja. Különben is, ha a pacák hazaesik a tízórás munka után, még arra is képes, hogy ő csinálja a vacsit a gyerekeknek, mesél is, meg a hétvégén is mindig elviszi őket valahová, egy igazi aranyszívű cukorbogyó az az ember. (Ellenkező megélésben: az a rohadék, még itthon is csak dolgozik vagy alszik, a kölkökkel csak a minimálisat, én is melózok, és itthon is mindent nekem kell...) Igaz, hogy a cukorbogyó/ szemétláda/ anyakirálynő/ a család motorja félévvel ezelőtt vágta hozzám az utolsó, kizárólag nekem szóló, emberi kommunikációként értelmezhető félmondatot, de végül is, jó csapat vagyunk, megy az a szekér, ha döcögősen is néha. Van ilyen. Lényeg, hogy a gyerekek ügyesek, szépek, okosak, és ebből a távolságból olyan boldognak tűnnek. 

Ezért érdemes, sőt, csak ezért érdemes. Élni és meghalni, és nem kézbe venni azt a vasrudat, amit már hónapok óta nézegetsz a garázsban, és beleverni a térdhajlatába annak a másiknak, és üvöltve kérdezni, hogy hol vagy, hol vagyunk, mi a fene történik velünk, ha minden ennyire rendben van, akkor mitől vagyok ilyen kib@szottul boldogtalan?!

De ott vannak a gyerekek, ők annyira klasszak, minden örömök forrásai, mosolyognak, kacarásznak, és annyira büszkék lehetünk rájuk, jó tanulók, jó sportolók, zenélnek is, mindenki szereti őket, mindenki csodál bennünket, milyen fantasztikus család is vagyunk mi, ugye. 

És egyikkel, vagy akár mindegyikkel, van valamilyen probléma. Talán nem is súlyos, apróság, amiről lehet beszélgetni, lehet aggódni miatta, lehet vállt vállnak vetve nekiállni megoldani, segíteni annak a szegénynek. Mert amúgy meg annyira ügyesen csinálja. És nem, nem nehezíthetjük a helyzetét azzal, hogy mi, felnőttek, nem vagyunk jól és jóban, nem állunk mögé, nem támogatjuk, esetleg azzal is foglalkozunk, ami velünk van, éget és lassan gyilkol. Ez a dolgunk, hogy segítsük a család kincseit. Kitartunk, a végsőkig. Miatta/miattuk, értük bármit. Fogcsikorgatva, nem egymással, hanem egymás mellett élve. Egymás mellett elélve.

Kezditek beérezni a görényeffektust? Amikor azt mondja a görény a tyúkólban, hogy itten annyira, de annyira büdös van, és én innen ki nem megyek addig, amíg itt bent ennyire nagy a bűz?!

A gyerek a leggyengébb láncszem a családban, tehát ő lesz az úgynevezett tünethordozó. A diszfunkcionális működés áldozata, ha úgy tetszik. A diszfunkcionális működés pedig azt jelenti, hogy a tökéletes család felnőttjei kezdik összekeverni kicsit a kapcsolatokat. Elfelejtik, hogy ezt az egész, család nevű bizniszt ők kezdték el annak idején, ketten. Mivel azonban a kettőjük kapcsolatával nem tudnak vagy nem akarnak mit kezdeni, mert nehéz, kényelmetlen, kudarcos és különben, idejük sincs rá ebben a nagy rohanásban, a család megtartásának terhét és összes felelősségét a gyerekeikre rakják. Bizony, kedveseim, csak nézőpontot kell váltani ahhoz, hogy kiderüljön, az önfeláldozás álcája mögött a kényelmetlen élethelyzetek megoldásának  áthárítása bújik meg. És a markába röhög.
 A gyerekek miatt kell frusztráltnak, boldogtalannak lenni, elsivatagosodni, na meg szenvedni.
 Miattuk kell. Szájig. A szarban. Élni. Az ő érdekükben kell a gyávaság, tehetetlenség, szembenézni képtelenség összes féltégláját a hátizsákjukba pakolni. Hadd vigyék ők. A kimenekülő szülők helyett.
Néha-néha bekacsint az a bizonyos harmadik is, de ők nemnemsoha, vagy mégis? Na jó, talán egy kicsikét, mert úgy kell az a pár pillanatnyi felszabadult boldogság, mint egy falat kenyér, vagy mint egy korty víz (sör) kéne a Holdon, valahol az egér alakú folt közelében.
És ezt, meg hasonló harmóniákat kísérelnek meg helyettesíteni a gyerekekkel való kapcsolattal, és ezzel egyidőben meg is indul a játszma a srácokért, akik túlfontosodnak, és minden, de tényleg minden róluk szól.

Ez az Eric Berne egy dög volt, úgy ám. Ő mondta azt, hogy minden játszma az intimitás elkerüléséről szól. Éppen azzal az emberrel, akivel az intimitás létszükséglet, lélegzet, oxigén. Lenne. Passzentos, nem?
Valamint azt is ő mondta, hogy vannak nyílt és rejtett szülői üzenetek, a diszfunkcionális és intimitást nélkülöző párkapcsolati/családi működés következményei, amikkel klasszul elbarmolhatjuk a gyerekeink életét. 
Lássunk egyet, csak példának. 
Apa: "Rám támaszkodhatsz, segítek, hogy elérd, amit akarsz."- nyílt üzenet, viselkedéssel megerősítve. "Csak csináld gyorsan, mert akkor leszek szabad, ha te már elérted, amit akarsz."- rejtett utasítás. Következmény: a gyerek igyekszik, túlteljesít, túlvállal, nem vesztegeti az (apa) idejét lázadással, identitáskrízissel, hasonlókkal.
Anya: "Te vagy az én legjobb barátom." -nyílt üzenet. "A barátok pedig segítenek egymásnak, te segíts nekem megtartani apát." - rejtett utasítás. Következmény: a gyerek választ magának valamilyen betegséget, a célnak megfelelőt, amivel időről-időre ráhozhatja a frászt mindkét szülőre. 

Nyilván, ez a forgatókönyv végtelen számú változatban létezik, függően a résztvevők személyiségétől, temperamentumától, neveltetésétől, helyzetétől.

Mindez, természetesen, nem azt jelenti, hogy a szülők nem szeretik a csemetéiket, és hogy szándékosan ki akarnak velük tolni. Az egész éppen attól ijesztő, hogy szó sincs erről, imádják őket, és tényleg mindent megtesznek értük, de mégis, a tudattalanul útnak indított utasítások gyökeret vernek, és rombolnak. 
Holott, mennyivel egyszerűbb lenne kézenfogva elvonulni egy párterapeutához, és a segítségével vagy megtalálni azokat az eltemetett érzéseket, amelyek még összekötnek, vagy rájönni, hogy már nincsenek ilyenek, és szépen elköszönni egymástól, tovább keresve az élet értelmét. Hátha van ilyen. A negyvenkettő is jobb válasz, mint az, hogy "de a gyerekek". 
Persze, ehhez előbb be kellene vallani, hogy baj van, hogy nem jól csináljuk, észrevenni, hogy ártunk, belátni a kudarcot, beleállni a helyzetbe, vállalni a felelősséget és a következményeket. 

Röviden: felnőttekhez méltóan viselkedni. Ja, igaz, lehet, hogy mégse egyszerűbb.

Mindenesetre, ha azt tapasztalod, hogy a zászlóshajó hánykolódik, ha pereg az aranyfestés az orrszobrokról, ha recseg az árboc, ha néha a kezedben érzed a vasrudat, máskor pedig legszívesebben üvöltve zokognál az ürességtől, és a gyerekeid mosolya könnyít csak a lelkeden, gondolj a fent leírtakra. Jusson eszedbe, hogy a jól működő család alapja a stabil párkapcsolat, ha az nincs, akkor, végeredményben, teljesen mindegy, hogyan nevezed azt a formációt, amiben éppen (nem vagy csak részben) létezel. És így, hosszútávon, pont azoknak az életét nehezíted meg, akikre a legjobban akarsz vigyázni.

A pokol bugyrai 1.

Azt olvasom itt , és nyilván, ez a saját értelmezésem, hogy a lelkünkben semmit sem mozdítanak meg a statisztikák. A számok, adatok személytelenek, lehet őket idézni, lehet rájuk hivatkozni, de valójában nem jutnak el hozzánk. Bármilyen nagyra is becsüljük a matematika tudományát, emberek vagyunk, és arra használjuk, hogy a traumákat minél távolabbra tartsuk magunktól, mert így azt képzelhetjük, bennünket nem is érintenek. Amiket értünk, amiktől sírunk, nevetünk, amiket el tudunk képzelni, amiktől felébred bennünk a düh,  az együttérzés, és ezzel együtt a változtatás iránti igény, azok az egyedi történetek.

Mesélni fogok nektek, jobbára gyerekekről. Természetesen, betartva a személyiségi, meg egyéb jogokat, amennyire tudom.
Mert úgy hiszem, most éppen politikamentesen, az ország "jobbanteljesítése" és előre(?)haladó dübörgése pillanatnyilag mindössze arra jó, hogy elnyomja a pokol bugyraiból felhangzó segélykiáltásokat.

Azt fogjátok hallani/olvasni, amit tudok, amit ismerek, aminek részese vagyok. Semmi többet.

Van egy kislány (remélem, hogy még van), 12 éves, amikor a sztori, és az ismeretségünk elkezdődik. Anyuka és apuka mentálisan és pszichésen labilis, apa annyira az, hogy öngyilkos lesz. Van néhány testvér is, hiszen a fogamzásgátlás az ő köreiben vagy ismeretlen, vagy túl drága.
Az összes testvér gondozásban van. és mindegyik szökik, jórészt haza. Valamilyen oknál fogva, mégsem találja meg őket a hatóság. Ha mégis visszahozzák, kap enni, inni, fürdik, hajat mos, felöltöztetik, kicsit könyörögnek neki, hogy maradjon, de soha nem marad. Tudjuk, hogy néha bedrogozzák, és az út mellől szedik össze, ahova kiállítják pénzkeresés céljából. Kell kereső a családban, ugyebár.
Egy alkalommal úgy értem le a házba, hogy éppen ott volt. Gyakorlatilag belöktek a szobába (pszichológus, varázspálcával, hello!!), ahol körözött, és tépkedte a haját. A szőnyeget beborították a fekete hajfürtök. Egy darabig álltam, néztem, ahogy rohan, körbe-körbe, és erősen törtem a fejem, mit is tehetnék.

Amikor szédülni kezdtem, beálltam a helyzetbe, és vele együtt róttam a köröket a szobában. Egy idő után kénytelen volt észrevenni. megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy ő ideges, és köröz, ettől én is ideges lettem, és én is körözök, ennyi. Vigyorgott, futottunk még néhány menetet, aztán leült. Már korábban kinéztem egy plüsslabdát, olyat, amiben csörgő is van, babáknak való. Megfogtam, dobálgattam, üldögéltünk egy kicsit. Figyelt, aztán megkérdezte, hogy labdázunk-e. Naná, világos, ezért csináltam. Dobálás közben elkezdett mesélni, hogy anya kórházban van, a pszichiátrián, és ő ott volt vele, és mennyire fura emberek vannak ott, mind bolond. Meg ő úgyis megszökik, megy anyához, a tesó is szökik haza, akkor együtt lesznek. A legjobb lenne, ha egy busz beparkolna a ház elé, vagy egy kamion (!!!), és az elvinné őt.
Mondtam, ha már kívánni lehet, miért nem kíván inkább szárnyakat, azzal könnyen eljutna bárhová. Nem azért mondtam, mert kiszámítottam, vagy mert olyan okos vagyok, vagy akármi, egyszerűen ez jött.

És a kislánynak megváltozott az arca, és elmesélte, hogy azért nem akar szárnyakat, mert már voltak, de valahányszor elindult velük valahova, mindig beakadtak a szárnyai a villanyvezetékbe, és ő lezuhant, általában a cél előtt, és azt se tudta, hol van, és köszöni, de nem akar repülni többet, mert annak sose lesz jó vége, mindig az van, hogy felemelkedik, aztán meg leesik. Inkább legyen a busz vagy a vonat, vagy a kamion, azokról legalább tudja, hova viszik, nincs meglepetés.
Értitek, ugye? Nekem kicsit megszakadt a szívem akkor.
Sokáig beszélgettünk, aztán elment, talán egyszer láttam azóta, néhány percre.
Eltűnt. Feltételezések szerint, valaki szerzett neki papírokat, amik idősebbnek mondják a koránál. Vajon kik? Bele se akarok gondolni.
Van néhány olyan kislány, aki hasonló úton jár.

Semmit se tehetek, csak velük lehetek, arra a rövid időre.

Az is nagy baj, hogy ezeket a gyerekeket arra kényszerítik, hogy kiszolgáljanak bizonyos igényeket. De még nagyobb baj, hogy vannak ilyen igények.
Svédországban és Kanadában legális a prostitúció, ami annyit jelent, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtókat vagy ajánlókat nem bünteti a törvény. Annál inkább azokat, akik ezeket a szolgáltatásokat igénybe veszik. Az üzlet farkastörvénye: azért van kínálat, mert van kereslet. Próbálj eladni egy árut, ami senkinek sem kell.
És akkor most elmondom neked, hogy mit gondolsz.

Azt gondolod, hogy ezek ilyenek. Nem lehet semmit tenni értük. Ilyennek születtek, nyilván. Ilyen a természetük, a kultúrájuk, a karakterük. Azért csinálják, mert élvezik. Mert jól élnek belőle. Vagy megélnek belőle. Van belőle ruha, cipő, táska. Ezt akarják. 
Lécci, nagyon lécci, képzeld el, te szeretnéd-e. Azt, hogy az első szexuális élményed arról szóljon, hogy használnak, aztán a használatért fizetnek valamennyit. Amennyit akarnak, és pofa alapállás, érted, ugye? És az összes többi is erről szól, semmi szerelem, semmi intimitás, szó sincs arról, te mit képzeltél el hamvas ifjúkorodban. Mit vagy hogyan szeretnél, hogyan lenne jó. Próbáld meg elképzelni, milyen lenne 14-15 évesen gyereket várni, és az utcán/út mellett állva reménykedni, hogy valakinek kellesz majd, mert ha nem, otthon jön a verés.
Azért ilyenek, mert esélyük sincs másnak lenni.

Soha nem a kiszolgáltatottakat kell büntetni, hanem azokat, akik a kiszolgáltatottságot kihasználják. Talán így léphetünk előre egyet.
Neked mi a véleményed?

Mondd el itt, vagy kommentben a Holisztikus FB oldalán, a bejegyzés alatt.