Kötődni kell...

Mottó: “Ez az otthontalanság otthona, benne anyád helyett egy mostoha szeretget unos-untalan.” Quimby

Kapcsolatokra vagyunk tervezve. Mármint mi, emberek. Tudom, ezt már leírtam párszor, máshol, talán másképp, és már uncsi, de fontos. A társas létre vagyunk előhúrozva, arra, hogy kapcsolódjunk, támaszkodjunk egymásra, vagy éppen támaszt nyújtsunk valakinek.*

Kötődünk a szüleinkhez, a rokonainkhoz, a barátainkhoz, boldog-boldogtalanhoz, néha akkor is, ha nem kéne. Arról is volt már szó, hogy az első kapcsolatunk anyukánkhoz fűz bennünket, és ennek mintájára alakítjuk aztán az összes többit. Ha minden jól megy, akkor felnőtt korunkban is biztonságosan tudunk emberekhez kötődni (“én oké, te oké, majd megoldjuk!”), lesz önértékelésünk, nem leszünk kapcsolatfüggők, stb. De mi van, ha nem? Mitől leszünk erőtlenek, miért megyünk bele egyenlőtlen viszonyokba, és miért maradunk bennük? Mi van a felszínen, és mi rejtőzik a mélyben?

Például, itt van Harlow és a majmok. Eléggé el nem ítélhető módon, az éppen megszületett kismajmokat elvette a mamájuktól, és kísérletezésbe fogott velük. Először is, készített két pótmamát: az egyiket drótból, a másikat puha szőrből. A drótanyánál volt a cumisüveg, a szőranyánál meg semmi se volt, amit a majmócának adni tudott. Csak álldogált ott, puhán és szőrösen. A kismajom pedig szívott egyet-kettőt a cucliból, aztán rohant a szőrmamához csimpaszkodni. Ezeket a menüpontokat váltogatta folyamatosan. Később, aljasul, megijesztették a majmocskát valami nagyfogú, hangos akármicsodával, ő pedig fejvesztve rohant szőrmamihoz, csimpaszkodni és panaszkodni. Egy újabb kísérlet során a majombabát egy nagy szobába küldték be, ami tele volt játékokkal, megvizsgálható dolgokkal, és a babák (a majmok is!) kíváncsiak. Szegény apróság, maga alá gyűrt egy rongydarabot, és azon ülve rettegett. A helyzeten az se változtatott, amikor betették neki a drótanyát a cuclival, tojt rá, csak a rongyát szorongatta. Bezzeg amikor megkapta a szőrmamát! Azonnal rohant, kapaszkodott, és lassan megnyugodott annyira, pusztán a szőrmama jelenlététől, hogy elinduljon felfedezni a szobát, kézbe és szájba venni az ott heverő, tuti cuccokat. Figyeled? A majmocskát nem érdekelte a kaja, csak a szőranya által nyújtott biztonság.

De az igazi érdekesség csak most következik, mert Harlow nem hagyta abba a kismajmok szivatását. Mivel azok imádták a szőrmamát, megberhálta úgy, hogy “büntessen”, sűrített levegővel tolja el magától a szerencsétlen piciket. És a kismajmok akkor is ragaszkodtak! Sőt, minél gonoszabb volt a szőrmama, annál jobban csimpaszkodtak, annál jobban vágytak a biztonságra, amit pedig már nem is nyújtott.

A.E. Fisher kiskutyákkal kísérletezett, három csoportra osztotta őket, az első csoportot szerették a kutatók, a másodikat mindig elhajtották maguktól, a harmadikat pedig hol megsimogatták, hol elkergették. Érdekes módon, a harmadik csoporthoz tartozó kölykök kötődtek a legjobban az emberekhez, akik ebből azt a következtetést vonták le, hogy a bizonytalanság valahogy része a kötődésnek, és szabályosan függőséget okoz. El is nevezték a jelenséget a polaritás elvének.

“A stressz, beleértve a bizonytalanságból fakadó mentális stresszt, a kötődés vagy szeretet egyik összetevője. Talán még a gyűlölet,  mint a szeretet poláris ellentétének megnyilvánulásai is valahogy megerősítik a szeretet.” (Fisher, 1955)

Gonosz, ugye? Mert amit jelent: fenébe a biológiával, nem azért szeretjük anyánkat, mert enni ad, hanem azért, mert így vagyunk tervezve, a szeretet és biztonság keresésére. Kapcsolatra. És minél inkább löknek el bennünket, minél bizonytalanabb a helyzetünk, annál jobban függünk a szeretett személy aktuális hangulataitól, valamint, mivel emberek vagyunk, folyamatosan szorongunk, és elkezdjük magunkban keresni a hibát. Mert kötődni kell, valakihez tartozni muszáj.

Talán Fairbairn volt az első, aki ezt így leírta. Részben azt, hogy már úgy születünk, hogy létezik egy csírája a személyiségünknek, energia és forma elválaszthatatlan egysége, amely majd az én vagy “szelf “, a “tárgy” (anya, apa stb), és a köztü(n)k lévő viszony hármasában fejlődik azzá, amivé fejlődni tud. (Asztrológusként ez számomra egy igen szívmelengető pszichológiai elmélet :) ) Nincs is semmi baj, ha szeretettel fogadnak és gondoznak bennünket, odafigyelnek ránk, szépen fejlődgetünk, építgetjük magunkat, tapasztalunk.

A probléma akkor keletkezik, ha anyánk/az elsődleges gondozónk, később apánk, aztán a szűkebb környezetünk nem reagál ránk, vagy nem megfelelő választ ad, ha a szüleink betegek, depressziósak, esetleg alkoholisták, talán még durvák is, megvernek, agresszívak, esetleg csak egy púpnak tartanak a hátukon. Mivel képtelenek vagyunk (gyerekként) megérteni, mi történik, hogyan lehet, hogy akiket mi ennyire szeretünk, azok nem szeretnek viszont, sőt, bántanak, és ez olyan hatalmas feszültséget okoz bennünk, hogy Fairbairn szerint lehasítunk a személyiségünkről (szelfünkről) egy részt, amibe belepakoljuk anya/apa összes olyan tulajdonságát, amitől szenvedünk, és tolerálhatatlan számunkra. A lehasított rész lesz a “rossz belső tárgy”, magunkba olvasztjuk, azonosulunk vele. (Nagyon egyszerűen: ha anyánk depressziós, mi is azok leszünk, ha apánk agresszív, mi verekszünk az iskolában.) Míg a megmaradt, úgynevezett “központi” személyiségrészbe a szüleink azon tulajdonságait építjük be tapasztalatként, ami bennük szerethető, vagy legalább is, elfogadható. Így keletkezik az “ideális tárgy”. Amikor, nem kis túlzással, azt soroljuk apánk pozitív tulajdonságaihoz, hogy ma este csak egy pofont adott, és nem szíjjal vert véresre. Vagy amikor anya megengedte, hogy mellette üljek, amikor nézte a tévét.

Természetesen, minél nagyobb a trauma, annál nagyobb a lehasított szelfrész, és annál kevesebb tér marad a boldog, felhőtlen tapasztalásra, a korlátok nélküli személyiségfejlődésre, a szabadságra. Mondja Fairbairn, és lehet vele vitatkozni, ahogyan azt sokan meg is tették. Természetesen, az elmélet ennél sokkal bonyolultabb, de a lényeg valahol mégis ez.

Mindenesetre, a rendszerállításon azt tapasztaljuk, hogy míg a felszínen hátat fordítunk apánknak/anyánknak, mert tudjuk, milyenek voltak, vagy mit tettek velünk, hogy elzárkóztak, nem voltak elérhetők, nem szerettek, esetleg bántottak is, addig a rendszerszinten egyszerűen oda akarunk bújni, hagyni, hogy megöleljenek, érezni, hogy odatartozunk, hogy elfogadnak, hogy szeretnek. Mert kötődünk, ha tetszik, ha nem. És ott a mélyben, ők mindezt meg is teszik. A rendszer szintjén teljesen elfogadhatónak tűnik az a mondat, hogy “Így tudtam az apád lenni. Nehéz volt az életed, de éppen ezért, ez egy nagyon értékes élet.” Ahogy azt Feldmár mondja valahol, elfogadjuk azt, hogy a múltat nem tudjuk megváltoztatni, átéljük ennek  fájdalmát, aztán megyünk tovább. Rendszerállítóként annyit tennék hozzá, hogy kicsit megkönnyebbülten, mert láttuk a dolgok mélyét is. És tudjuk, hogy értékes élet a miénk. Hát éljük is úgy.

A világbéke legyen veletek. 

*Létezik egy elmélet, a szociális agy teória (Dunbar, 1998), amely azt állítja, hogy azért lett ekkora agyunk, mert csoportban élünk. Pontosabban, a neocortexünk, az “új” agykéreg, amely a gondolkodási folyamatokat vezényli alapvetően, lett arányaiban sokkal nagyobb az agyunk többi részéhez képest. A főemlősöknél ez az arány nagyjából 50%, nálunk meg olyan 80% körüli. Röviden, Dunbar azt állítja, hogy az embernek (nem lévén se foga, se karma) létkérdés volt a csoport, egységben az erő alapon. Viszont a csoportban az is elengedhetetlen, hogy ismerd a többieket, tudd, kiben bízhatsz meg, ki fog hátba döfni alkalom adtán, kinek a lányát kérheted meg, anélkül, hogy szégyenkezve kéne elkullognod a háztűznézőből, kivel érdemes elindulni mammutvadászatra, és ki készíti a legtutibb tetoválásokat. Nos, a társas folyamatok és viszonyok észben tartására, kezelésére növesztettük meg ekkorára a neocortexet. Még azt is kimérték, hogy nagyjából 150 emberrel kapcsolatos információt vagyunk képesek többé-kevésbé eltárolni. Ha szeretnél kísérletezni, nézd végig a FB ismerőseidet, számold össze, hányan vannak, akikről valóban hasznos információkkal (hogyan dolgozik, lehet-e rá számítani, és ha igen, miben stb.) rendelkezel. 

Fekete lyuk

Mindig mosolyog rád. Mert te olyan vagy, akire mindig mosolyogni kell, mondja. Tisztel. A bizalmába fogad, megosztja veled a titkait, a legbensőbbeket, legféltettebbeket. Mert te biztosan nem árulod el őt, rád lehet számítani. Te pedig mindent megteszel, hogy megfelelj, meghallgatod, sajnálod, vigasztalod, támogatod. Mert jónak lenni jó, ugye? Jót tesz az énképnek. Úgy láthatod magad, ahogyan ő lát: erősnek, kiegyensúlyozottnak, nagylelkűnek. Okosnak.

Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes… 4.

Mottó: "... fecseg a felszín és hallgat a mély." JA

Nos, kis, pihentető szünet után nézzük meg, hogyan is néz ki valójában egy ilyen rendszerállítás. Először is, a csoportban egyéni terápia zajlik, a csoporttagok segítségével. Ez azért fontos, mert arra a néhány alkalomra kénytelen vagy elkötelezni magad a többiek mellett. Mégis, hogy nézne ki, hogy neked segítenek, aztán te meg lelépsz, és otthagyod a társaidat a slamasztikában, nem? Tehát, szükséges a csoport, mert a témáidat képviselők segítségével vizsgáljuk meg. Tegyük fel, kiválasztasz három embert, akik apukádat, anyukádat és téged fognak képviselni a csoport által alkotott körben. Őket aztán bevezeted a körbe, és úgy igazgatod, ahogy éppen gondolod. Azzal visszaülsz a helyedre, és figyelsz. A képviselők pedig elkezdenek mozogni, különböző formációkat alkotni, testi tüneteket produkálni, érezni mindenféléket. Ezzel el is indult az állítás. 

Ha elolvastad az előző bejegyzéseket, akkor már tudod, hogy a célunk az, hogy megtaláljuk a rendszerhibát, ami a tüneteidet (pl. párkapcsolati problémákat) okozza. Az állításvezető (én :D) a képviselőkre és a tér jelzéseire támaszkodva átmegy Poirot-ba, és nyomozni kezd. A nyomozás eredménye sokszor igen meglepő lehet, hiszen a hétköznapi szinten megélt dolgok nagyban különbözhetnek azoktól a helyzetektől, amelyek a rendszerszinten előállnak. A tapasztaltak gyakran igen megterhelők érzelmileg, de ugyanakkor felszabadítók is. Sírás-rívás, meg-és rádöbbenés, valamint  sírva röhögés egyaránt lehetséges.

A játékmester az állításvezető, aki hol vezényel, hol hagyja magát sodorni, az információ forrásai a képviselők, rájuk támaszkodunk. Na, meg a Térre, "aki" úgyis megmondja a tutit, és általában ügyet se vet arra, amit mi szeretnénk. Azért a legtöbbször sikerült alkut kötnünk. :D

Mitől strukturális, és miben különbözik a rendszerdráma a hagyományos hellingeri családállítástól? Például a módszerben. Amíg egy hagyományos családállításra egyszerűen beesel, és az állítás előtt beszéled meg a vezetővel, hogy mi is lenne a témád, addig a strukturális verzióban kérünk élettörténeti adatlapot, ebből készül egy családtérkép. Ezt megvizsgálva lesz egy elképzelésünk, hogy hol lehetnek hibák, mit is kellene csinálni, röviden, előre felkészülünk belőled. 

Zárt csoportokban dolgozunk, ellentétben a hellingeres nyitott csoportokkal, és minden találkozáskor mindenkinek van egy állítása, vagyis nincsenek "állítók" és "segítők", pontosabban, mindenki állító is, és segítő is. Eleve több alkalomra szerződünk a csoporttagokkal, mert az a tapasztalat, hogy aki elkezdi felbontani a problémáit, annak több állításra is szüksége van, mert ahogy egy problémát elrendezünk, felszínre kerül egy másik. Sorban bontjuk le a hagymahéj rétegeit, egészen addig, amíg már csak egyszer-egyszer szembesülünk valami megoldatlansággal. Ilyenkor be lehet csatlakozni egy működő csoportba egy állítás erejéig. Hab a tortán, hogy a folyamatosan együtt dolgozó csoportok egyre érzékenyebbek lesznek, egyre több információt képesek kinyerni, és így az állítások is egyre pontosabbak, gyorsabbak.

Az állításaidat, azok folyamatát, eredményeit nyilvántartjuk, tehát nem fordulhat elő, hogy bután nézzek rád, mert nem emlékszem, mi történt előző alkalommal. Ráadásul, mivel strukturális, az állítások eredménye jórészt ki is jelöli, hogy milyen irányba érdemes továbbmenni, tehát a terápia egymásra épülő elemekből áll.

Strukturális azért is, mert mi szintekben gondolkozunk, és különböző módszerekkel, trükkökkel jutunk el egyik szintről a másikra, tipikusan egyre mélyebbre, míg meg nem találjuk a baj forrását. Ha már megvan, akkor viszonylag egyszerű protokollokkal állítjuk vissza a rendet. A felsoroltak igen nagymértékben gyorsítják fel az állításokat, szinte észre se veszed, és már vége. (Ez vicc volt, mármint a legutolsó, egy ilyen nap igen-igen fárasztó tud lenni, de ugyanakkor energetizáló is.)

A strukturális rendszerállításban többféle állítástípust alkalmazunk, ezeket rugalmasan az aktuális problémához alakítjuk, illetve, igen gyakran nem mi, hanem a Tér maga. És te, mert hiába akarjuk a nagymamához fűződő viszonyodat elemezgetni, ha neked van egy éppen sokkal erősebb témád, akkor az fog előjönni. Tehát állítunk családot, de személyiséget, személyes teret, de akár énhatárt is. Ha végképp nincs fogalmunk arról, hogy egy probléma mihez kapcsolható, akkor jön a fókuszállítás, vagyis bedobjuk a térbe a problémát, izgulunk és figyeljük, mi történik. (És velünk mindig történik valami.)

Ha valakinek mindez még mindig nem elég misztikus, akkor megsúgom, hogy igen, néha előjönnek a karmaállítások is (bármit is jelentsen a "karma"). De ehhez el kell tölteni némi időt a csoportban.

Milyen tünetek utalhatnak arra, hogy érdemes megvizsgálni a rendszeredet? A teljesség igénye nélkül: elakadások, párkapcsolati problémák, traumaismétlés, önsorsrontó életmintázat esetében mindenképpen megéri egy pillantást vetni a családrendszerre. Akkor is, ha a családban sok az alkoholista, az öngyilkosság, vagy a legendáriumból ismertek a "nehéz sorsú" családtagok történetei (ide tartoznak a Holokauszt vagy a kommunizmus idején üldözöttek is), vagy éppen a másik oldalról, nyilas/ávós közeli rokonok. Röviden, minden olyan sztori, amitől, ha jobban belegondolsz, lever a víz.
Ki ne jöjjön családállításra? Hát, elsősorban és mindenekelőtt, senki, akinek boldog, kiegyensúlyozott, problémamentes élete van. :)
Másodsorban, a rendszerállítás nem kompetens bizonyos pszichés kórképek kezelésében. A skizofrénia, személyiségzavarok a pszichiáterekre, klinikai szakpszichológusokra tartoznak, folyamatos szakellátást, esetleg gyógyszeres kezelést is igényelnek. 
Szorongás, pánikrohamok, depresszió esetében érdemes megnézni, van-e rendszerhiba a háttérben, de ilyenkor is javasolt a párhuzamos pszichoterápia. 


Még annyit, hogy a strukturális család-és rendszerállítás elméletét és gyakorlatát Rákos Péter dolgozta ki.
Ha van kérdésed, nyugodtan kérdezz! Akár itt, akár a FB oldalon. Válaszolok, ha tudok. 
Legyetek jók és szépek, ne csak kívül, belül is, és fordítva. 

Poláris

Mottó: "Az életemnek két vége van..." PUF

Poláris világban élünk. Mindennek, ami van, létezik az ellenkezője is. Háború és béke, fekete és fehér, szép és csúnya, jó és rossz, fény és sötétség. Szeretet és gyűlölet. Nem lehetnek egymás nélkül.

Igen ám, de ami számomra a békeszerződés aláírása, az neked a háború kezdete. Ami neked túl sötét, az én szememet már bántja. Ami szerinted fekete, az lehet, hogy számomra nem éppen fehér, de talán szürke. Te úgy érzed, hogy szeretsz, de én gyűlöllek érte.

A szeretet hatalom, mondod. Igen, a tiéd, felettem, válaszolnám, ha merném, de nem merem. Ha vernél, könnyebb lenne. Egyértelműbb. De te nem ütsz. Csak arról beszélsz, milyen jó nekünk idebenn. Különleges, meleg, pihepuha, ringató. Nem engedünk be mást, ez a sok jó csak a miénk. Kívül minden bizonytalan, hideg, ellenséges. Bántani fognak, és te ezt nem akarod, te akkor is megvédesz. Engem, a kis butát, aki nem tudja. Te meg azt nem tudod, hogy én rohannék, megtölteném a tüdőmet friss levegővel, kihúznám magam, és hagynám, hogy megtörténjen velem. Bármi. Az élet, például.

A szeretet fegyver. Konkrétan a tiéd, ellenem, és persze, magadért. Értem én, vagyis, inkább érzem, hogy rettegsz az egyedülléttől. Hogy üres lennél nélkülem. Üres lenne az ágyam, a konyha reggelente, a kávéspohár. Mint a csont, ahonnan már kibányásztuk a velőt, sóval, paprikával a pirítóson, emlékszel? Naná, hogy emlékszel, te csak emlékszel. A mi dolgainkra. Amit együtt. Hát persze.

Nyakamon a nyakörv, kezedben a póráz, ha néha mégis ki kell mozdulnom. Aztán az, hogy te megmondtad, ott kint, na az aztán, fúj. Bezzeg itt, belül, itt minden rendben, itt csak mi vagyunk és szeretjük egymást. Megfulladok ebben a pállott, soha nem szellőztetett, hullabűzös, mindig gyertyafényes, mindig meghitt mocsárban. Nem látod, nem bánod, nem érdekel. Én nem számítok. Csak mi. Csak te. A te félelmeid, a te bizonytalanságod, a te akaratod. Hát legyen meg.

Megyek másképpen, bosszúból. Te pedig az ágyam mellett ülve végignézheted, hogyan. Kiélheted magad, még egyszer, utoljára, aggódhatsz, gondoskodhatsz, igazgathatod a takarómat. De nem tarthatsz vissza, már nem.

Aztán, mielőtt megsarkantyúznám a felhőmet, majd lenézek rád, mosolyogva. Na, ezt hogyan magyarázod meg magadnak? Pedig már nem is érdekel igazán. Csak a felhőm és a szabadságom.

Fura poláris világban élünk. Mindennek, ami van, létezik az ellenkezője is. Egyszerre, egyidőben, egymásba olvadva. A szeretet gyűlöletet szül, a bosszú megértéssé simul, a háború békét vajúdik. De nem mindegy, milyen áron. Figyeljetek egymásra.