Mert megérdemlem...

"Raise me up and don"t let me fall..."

Néha iszonyúan szenvedünk, és kell valaki, aki segít. Aki meghallgat, aki reagál, aki válaszol. Aki megmondja, vigasztal, Biztat. Elvesztettünk valakit, vagy mintha éppen nyerésre állnánk, és megjelent egy ember, aki a puszta létével borít mindent, amivel eddig békén elvoltunk, vagy menni készül, és ezért omlik ránk az élet. Az is lehet, hogy minden sötét, és nem tudjuk, merre kéne menni, és megőrjít a vakság. Talán éppen semmi sem sikerül, hiába adsz bele mindent, az energiáid szétporladnak a semmibe. 
Kell valaki. 
És akkor elmész egy jóshoz, vagy felhívod az egyik rettenetesen drága percdíjat felszámoló médiaszuperlényt, aki a seprűjével egy másodperc alatt kisöpri az életedből a parát. 

"... my own hands imprison me..."

Ezt képes nyújtani a fogyasztói társadalom. Instant leves, paleo meg doktorakárki ezmegaza, vitaminok és fehérjeporok, egy hét alatt eltűnt ráncok, ötven helyett huszonévesnek kinézés, csak pozitívan, majd bevonzod, a te életed tökéletes, és meglesz a pénz, a pasi/ a nő,  az örömök, csak hidd el, és perkáld le a tízezret húsz percért, ő majd megoldja, megmondja, rád keni, kivirít, meghozza, energetizál, bekapcsol a vérkeringésbe (tudod, az univerzum). Nincs ellenség, barátok vannak és önzetlen segítők. Mindenki mosolyog. A fogak fehérek, az Amodent ideje lejárt, colgatehatazegyben vagy signalduplavájt biztosítja a vakítást. 
Csak engedd fel forró vízzel, és kész.

"Mikor letértem az útról, biztosan tudtam, hogy ahova lépek, ott nem nő virág..."

Fölforralod a vizet, betöltöd az instant levest az arcodba, leülsz a kedvenc sorozatod elé, és várod, hogy jobb legyen. Mert a hatás, ugyebár, nem marad el. Ha mégis, akkor nem volt eléggé forró a víz, vagy nem jó ütemben ittad, te vagy a hibás. (Egyébként, tényleg.) Biztos, hogy a postaláda minden egyes négyzetcentiméterét bekented fokhagymával? Helyesen fontad a rozmaringból a koszorút? Feltúrtad a lakásodat a Bazilikára hasonlító tárgy után, ami a rosszat hordozza? Vagy hanyag voltál, nem találtad, még ezt is félszívvel, és akkor ne csodálkozz, de egy újabb alkalommal majd esetleg jobban ránézünk, még tágabbra nyílt szemmel, és namajdakkor...
Neked jár az akácosút, mert megérdemled. 
Tiszta loreálfíling az élet, nem? És a hajad is mindig tökéletes, ha esik, ha fúj. Főleg, ha esik. Vagy főleg, ha fúj.
Ha meg pusztaság van, akkor odaképzeled a művirágot, és passz. Mert nem lehet, hogy ne legyen, ha egyszer megérdemled.
És nem, nem hiszed el, hogy a sivatagban a víz nem a lábad alól fakad, hanem valahol, ahova el kell jutnod, és ahelyett, hogy veszettül gyalogolnál, menekülve a szomjhalál elől, inkább lekuporodsz, és feladod az újabb rendelést az instant vízre.
És mégis, miben akarod feloldani, te nagyon okos?!*

"A koboldok dögkútja és a Szentlélek koszorúja között van itt egy szimpatikus nyúlcsapás."

Állati gáz manapság, ha az ember átlagos, Nem szent és nem antikrisztus, csak ember, a sajátos, emberi problémáival. Belenézünk a tükörbe, és Tündérkirálykisasszonyt vagy Gonoszboszorkányt akarunk látni, Vérmacsó Nőfalót vagy Mindenekfelett Gondoskodót, valakit, aki letaglóz, mert annyira más, mint a mások, elandalít vagy halálra rémít, megszédít, elbájol, mindegy, csak ne azt a fáradt, táskásszemű, halálegyszerű valakit mutassa, a napi, kisstílű gondjaival, küzdelmeivel, megoldanivalóival. 

Az annyira ciki.

Olyan baromira nemevilági csak úgy dönteni egyet, elindulni, kis lépésekkel, apró haladásokkal, napról-napra, egyre nyitottabb szemmel, aminek, jé, milyen érdekes színe van, szembesülésekkel, igenis, közelebbről is megnézni a táskákat, észrevenni, megtapogatni, megkérdezni, hogy ezek most miért, és tényleg, a francba, ez most jól gyomorba vágott, de mégis, most mennyivel élénkebb ez a nagyon átlagos arc, szinte már szimpatikus, sőt, és főleg, hogy lehet ilyen, amikor megint itt volt egy álmatlan éjszaka, amikor pörgött egy film, és valahogy mégse látszik a kialvatlanság, mert valamit megtudtam, valamit kidobtam, valami megváltozott. Az arc is megváltozott, szinte már egyedi, már majdnem megkülönböztethető, kirí a sok királylány, boszorkány, díva, macsó és gondosférjapa közül. Az enyém. A tiéd.

"Kaland a karma, kicsi kincsem..."

Az biztos. Mount Everest és Mariana-árok, fent és lent, felemelkedni és leszállni, meglátni és küzdeni, elfogadni és feldolgozni, felmászni és lecsúszni, zuhanni, kapaszkodni tízkörömmel, aztán mindez újra. 
A madárnak tolla van, a sültgalamb meg nem repül, tudtad? Táthatod a szádat egy életen át, maximum a légy repül bele, esetleg néhány szúnyog. Nem fogsz jóllakni. Igaz, legalább nem is hízol. 
Senki nem fog megváltani. Senkinek nincs hatalma feletted. 
Neked van hatalmad magad felett. Egyedül.
Rajtad múlik, használod-e. 
Vagy marad a loreálfíling.
Mert tényleg megérdemled.


*Vavyan Fable

Ha zuhan a lift

Mottó: "A szabadság értelme a nehéz helyzetek nemessé formálása viselkedésünkkel." Popper Péter

Történt egyszer, hogy őrületes balhé tört ki az iskolában. XD XD Bocs, de még most is röhögnöm kell, ha eszembe jut. Két hölgyemény egymásnak esett, és nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy kibékítsem őket, de legalább is, hogy a háború kirobbanását és a frontvonalak befagyását megakadályozzam. Főhősnőink két helyes, imádnivaló kis fúria, akik éppenséggel gorgó-üzemmódban kerültek a színem elé. Azokkal a pillantásokkal nem csak ölni, de lefejezni, kibelezni föltrancsírozni se okozott volna komolyabb problémát. Sónehéz sértéseket vagdostak egymás fejéhez, ordítva, ökölbe szorított kézzel. Szóval, alakult a vészhelyzet. A háttér pedig: O. ovis kora óta szerelmes X-be (aki tulajdonképpen Y, mert fiú), de X tudomást se vesz róla. Viszont L. megtetszett neki, és annak ellenére, hogy a suliban a "szerelmi élet korlátozva van" (ez konkrét panasz a diákok részéről), sikerült L-től egy csókot lopnia. Szájrapuszit, na. (Bevallom, most megint röhögtem egy sort, pedig komoly témáról akartam írni.) L ezt elmondta O-nak, és ekkor indult útjára a vérzivatar. Ja, mondtam, hogy mindannyian tízévesek? Ami a lényeg, a zajló események egy pontján megkérdeztem L-t, ő hogyan reagálna O helyében. Azt mondta, teljes, mélységes meggyőződéssel, hogyha a barátnője boldog lenne, akkor ő annak örülne. Többszörös keresztkérdéseim sortüzében sem ingott meg, váltig állította, hogy ő bizony úgy. Én meg egy tízévessel nem vitatkozom.

Arról már beszéltünk, hogy hiába próbáljuk másnak megmondani a tutit, mivel mi a magunk sajátos személyiségéből és helyzetéből szemlélődünk, míg ők a sajátjukkal kénytelenek együtt élni, így a mi megoldásaink számukra nagy valószínűséggel nem működnek. 
Emberként, barátként elkövethetjük néha azt a hibát, hogy elmondjuk: "ha a helyedben lennék..." De óvakodjatok azoktól a szakemberektől, legyenek azok pszichológusok, kineziológusok, asztrológusok, és így tovább, akik meg akarják nektek mondani, mit tegyetek, mikor és hogyan. Ami magánemberként itt-ott megengedhető, az szakmailag elfogadhatatlan. 

A mások mások. De milyenek vagyunk mi magunk?

Legtöbbünknek van egy elképzelése saját magáról, egy énkép arról, hogy milyenek vagyunk kívül meg belül. Igaz, hogy homályos, itt-ott töredezett a tükör, és néha csak nehezen tudjuk azt mondani, hogy igen, ez én vagyok, de mégis, legalább van valami.
Az énképhez az az elképzelés is hozzá tartozik, hogy hogyan reagálnánk, hogyan viselkednénk, hogyan éreznénk bizonyos helyzetekben, amelyek még nem történtek meg velünk. És ebben a felnőttek éppen úgy tévedhetnek, és nem kicsit, mint a tízévesek. 

 Mire gondolok? Én példának okáért, hosszú éveken át azt hittem magamról, hogy nem tudok sötétben vezetni. Ezt a tényt eltároltam az énképemben ("Én vagyok az, aki béna a sötétben vezetéshez"), valamint számtalan történettel igazoltam ugyanezt a narratívámban (az életregényemben.) Aztán úgy esett a dolog, hogy a sötétben is brillírozó sofőröm más utakra autózott, és rám esteledett útközben. Ott nem maradhattam, ahol éppen voltam, tehát ráejtettem a lábam a gázpedálra. (Kos vagyok, vagyis a kellemetlen helyzeteket muszáj minél gyorsabbam magam mögött hagynom.) Csodák csodájára, kiderült, hogy éjszaka éppen olyan magabiztosan vezetek, mint nappal. Az első öröm után jött a sokk. Hogyaszondja, akkor most mi van azzal a sok sztorival, amelyek arról mesélnek, hogy én nem és nem, és akkor sem?
Meg kellett ezt vizsgálni, és rá is jöttem az okokra. (Ezeket most nem fogom megosztani veletek, bocs, mert eléggé privát.)
Viszont, értelemszerűen adódott a kérdés, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy más, hasonlóan fals, és mindeddig észrevétlen hiedelmek is vezérlik az életemet (és a viselkedésemet)?
Nos, találtam bőven, és még nem végeztem a gyomlálgatással. Pedig már dolgozom rajta egy ideje. 
Rendesen át kellett írnom a narratívámat, áthúzni, kiradírozni részeket, újraírni másokat, és, bizony, előfordult, hogy ami akkor erőnek tűnt,  az az új összefüggésben csak picsogásnak, tehetetlenségnek, vagy éppen gyávaságnak. 

Nem áltatlak benneteket, nem könnyű meló. Nem is rövid. 

Szóval, a kérdésem: tudod-e, hogy mit csinálnál, ha a századik emeletről hirtelen zuhanni kezdene veled a lift? Sikoltoznál? Dörömbölnél az ajtón segítségért kiáltozva? Leülnél a padlóra, és csendben várnád az elkerülhetetlen véget?

Milyen elképzeléseid, hiedelmeid vannak magadról?

Biztos, hogy te vagy az, aki fél a sötétben? Biztos, hogy te vagy az, aki nem képes egyedül élni? Biztos, hogy nem vagy elég jó a munkádhoz, vagy nem vagy elég jó, így egyszerűen? Biztos, hogy téged nem lehet szeretni? Biztos, hogy nem menekülnél el valamely tetted felelőssége elől? Biztos, hogy sose bántanál gyereket? Biztos, hogy nem tudnál ölni?
Biztos, hogy a világ a rossz irányba halad, és ha éppen nem, akkor a pillanatnyi jó valami sokkal rosszabb előjele?

Honnan tudod?

Vajon, ha L. tiniként vagy felnőttként, akár, a másik oldalra kerül, tényleg képes lesz feladni a vágyait, elfogadni, hogy veszített, és örülni a barátnője boldogságának? 
Vagy csak úgy gondolja, így kéne viselkedni (a másiknak, és azért, mert neki így lenne kényelmes), és azt képzeli, hogy ő biztosan a helyes viselkedést választaná?
Ti mire tippeltek?

Én azt hiszem, senki sem tudja pontosan, mit tenne, ha zuhanni kezdene a lift. De minél több, valódi tapasztalata van magáról, annál pontosabban betippelheti.

Elvileg, ahogy halad előre az életünk, egyre több eseménynek leszünk részesei, tanulunk magunkról ezt-azt, a világról is, meg az emberekről is. Röviden: bölcsülünk. Elvileg, mondom. 
A gyakorlatban viszont egyáltalán nem vagyunk eléggé szabadok a tapasztaláshoz. Az idő telik, és sok-sok ember számára ez pusztán annyit jelent, hogy egyre idősebb lesz, de okosabb nem. Nem vesszük észre, hogy a fejlődésünk nem lineáris, hogy újra meg újra visszatérünk a traumáinkhoz, rossz élményeinkhez, és újra meg újra az általuk létrehozott hiedelmeken át látjuk (és bántjuk) magunkat, a világot, a kapcsolatainkat. Fejlődés nincs, csak ismétlődő körök. 

A nagyon mélyen gyökerező hiedelmek megbetegíthetik az embert, állandó szorongást, klinikai depressziót okozhatnak. Ilyenkor szakember (pszichológus) segítségére van szükség. De vannak olyan, felületi hiedelmek is, mind az én sötétbenvezetés-fóbiám. 
Nem tettem semmi különöset, csak elindultam. Az autómmal, a sötétben. Volt választásom, hát persze. Alhattam volna a kocsiban, az út szélén. Gáz, de azt meg tudtam volna magyarázni, mert hiszen én képtelen vagyok...

De elindultam, és ezzel elindítottam a lavinát. És következményesen, át kellett írnom az egész élettörténetemet, radírozni, satírozni, zárójelbe tenni, új összefüggéseket keresni, hogy hiteles legyen a sztori, legyen benne kohézió, és haladjon valamilyen, új és ismeretlen végkifejlet felé.
Ne kérdezd, fogalmam sincs, de nem félek tőle. Beleírtam rengeteg, izgalmas élményt, tudást, új, érdekes embereket, jó barátokat. 
Nekem megérte.
Újraterveztem a tükröt is. Elmolyoltam vele néhány évet. Világosan felismerhető vagyok benne. És nem, soha nem lesz hibátlan velencei. Mindig lesz homályos folt, egy-egy repedés. Miért ne lenne? 

Ez az út nem csak az én utam, mindenki előtt nyitva áll. Ki merészebben, ki óvatosabban, ki egyedül, ki segítséggel, ki gyorsabban, ki lassabban, de bárki elindulhat rajta. 
Nem egyszerű, de az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember sokkal kevesebbet tételez fel magáról, mint ami valójában benne van.
Az igazság szabaddá tesz. Vagy a szabadság igazzá? Nem tudom, nem vagyok egy nagy bölcs, mondjátok meg ti. :)

Ja, a két kis fúria egy félórás beszélgetés után összeölelkezve hagyta el a nyugiszobát. (Nagyon komolyat beszélgettünk az életükről, meg ilyesmiről.) A háborúnak nincs vége, de a fegyverszünet megköttetett. Imádtam őket. 

A "mi" diktatúrája

"Nagyon gyakran az történik a párokkal, hogy az egyik azt mondja: mi ketten legyünk egyek, és az az egy legyek én." (Feldmár András)

Csak elgondolkodtam a párkapcsolatokon. Elvileg nem elképzelhetetlen, hogy két ember találkozik, és mindenben passzolnak. Ugyanazokat a dolgokat szeretik és ugyanúgy, egyformán gondolkodnak a viágról, hisznek Popeye-nek és ezért spenótot esznek, ugyanabban van igazuk és ugyanabban tévednek, és pontosan ugyanúgy.



Öszintén, én már ezt sem tartom ideális állapotnak, de ez én vagyok, és én köztudomásúlag olyan vagyok, amilyen (röhögős szmájli). És igen, simán elképzelhető, (mert mi nem az?!), hogy két olyan ember találkozik, akik pont ezt a rés nélküli kapcsolatot vágyták, és most végre megtalálták, és akkor nekünk nincs más dolgunk, mint sok boldogságot kívánni nekik. Eszemben sincs senkin átnyomni a saját elképzeléseimet, emberileg semmiképpen, de szakmailag se, hiába hívjuk ezt a jelenséget rendszerállításul "elveszett iker" szindrómának.


Nincsenek abszolútumok, mindenkire, minden helyzetben érvényes igazságok. Ezt alaposan megtanultam.



Nyilván, aki már volt szerelmes, az tudja, hogy az egymásra találás első szakasza mindig ezt a szimbiotikus élményt adja. Minden percnyi távollét, minden nélküle töltött idő szenvedés, csak "Ő" jár a fejünkben, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez valaha másképp is lehet. De lehet, ezt is tudjuk mindannyian. Ha a páros egyik tagja nem "kapcsolati iker" (néhány fogalomról itt olvashatsz), és szívesen menne el néha a haverokkal egy focimeccsre, vagy a csajokkal egy esti pletyóra, a "kapcsolati iker" másik félben egy világ dől össze, és úgy érzi, az Apokalipszis közelít. Azt hiszem, még ez sem tragédia. Ha ilyenkor kiderül (akár egy rendszerdrámán), hogy mi okozza az anomáliát, tudatosulnak a különböző kötődési, kapcsolódási minták, akkor az illető azt tudja mondani magának, hogy nem, az a dobogás nem az ördög patáitól, nem is az Apokalipszis lovasaitól származik, hanem csak a fejében veri valaki (gonosz mosollyal) a tamtamot. És a probléma, bár nem könnyen, de feloldható.



A kérdőjeleim igazából nem ezen esetek mögött sorjáznak. Kérdőjeleim, hangsúlyozom, ami azt jelenti, hogy bár eddig sem tudtam a tutit, ebben az esetben meg végképp nem tudom. Talán ti igen.


Például, van egy fiú barátod, akit ismersz huszonéve. Együtt kalandoztatok, együtt paníroztátok magatokat a tengerparti homokban, együtt söröztetek a strandbárban. Végigéltetek néhány szerelmet, ami jött és ment, hallgattátok egymás sirámait. Aztán egyszerre belép az életébe a NŐ, aki egy év után, az aktuális nyaraláson közli veled, hogy ők, illetve "mi nem szeretünk a homokban feküdni". Rámeredsz a haverodra, akivel hosszú éveken át döglöttetek a homokban, és látod, hogy ő bólogat: valóban, "ők" nem szeretnek a homokban feküdni. És komoly. Mint aki elhiszi, hogy ő valóban nem szeret. És akkor felmerül a kérdés: mi az igazság? Neked próbált megfelelni olyan hosszú időn át (akinek nem kellett volna, hiszen, ha napozóágyon akarta volna élvezni a nyaralást, simán megtehette volna), és mondott valótlanságot, vagy most másnak, a "fontos másiknak" próbál? Akkor most szereti a homokot vagy nem? Ő vajon tudja? Minden megkérdőjeleződik, és döbbenten állsz, azon tipródva: ki ez az ember?


Fordítsuk meg: barátnő, nem enyhén feminista felhangokkal, ami az övé, teljesen mindegy, hogy te kapcsolatban vagy-e vagy nem, osztod-e vagy nem. Elfogadod. Aztán bejön az életébe a Pasi. Akitől nemcsak az természetes, hogy őt vigyázzba állítja, de az is, hogy, bár te vagy a vendéglátó, téged is kuláz, kritizál, gúnyos megjegyzéseket tesz rád, a maga nem is olyan túl barátságos, soviniszta stílusában. A barátnőd meg nem szól semmit, hallgat. Az pedig beleegyezés, nemde? Akkor most mi van? Tényleg egyetért?


Fordítsunk még egyet: barátodnak/barátnődnek/rokonodnak eléggé zaklatott a kapcsolata, amiről rendszeresen beszámol, és adódik egy alkalom (vagy több), hogy te ezt testközelből tapasztalod. Besokallsz, mert te is emberből vagy, és kifakadsz, szóvá teszel néhány olyan dolgot, amik neked kellemetlenséget okoznak. És abban a pillanatban te leszel a fekete bárány, akit kirekesztenek, aki bűnbak, aki a kapcsolatukra tör. Feláll ellened az egységfront, de vigasztaljon, hogy ők jól vannak, legalább is, amíg te látod, és amíg tartanak a kritikádtól. (Ami nem feltétlenül az ő kapcsolatukra, hanem egyéb, közös dolgaitokra vonatkozik.)


Fokozom: a barátnőd, akiben évekig tartottad a lelket, mert azt mesélte, hogy rossz a házassága, és (ha nem is értettél egyet, de) végighallgattad az összes pasizós epizódját (mert rossz a házassága), és aztán, mikor a férj is félrement egy kicsit, akkor órákig skype-oltál, meg aggódtál az orbitális kiakadások és szuicid-közeli (lószart!!!) epizódok miatt, és te voltál ez egyetlen, aki azt mondta, hogy talán nem kéne ennyire túlzásba vinni, hiszen te is..., és hozzátok már rendbe, akkor egy utolsó telefonbeszélgetésen azt kapod az arcodba, hogy te csak rosszindulatú vagy, és azért uszítasz, mert hasonló helyzetben te beadtad a válópert, ő meg nem, és féltékeny vagy az ő kapcsolatukra, és ennyi.



Számomra valahol itt kezdődik a "mi" diktatúrája, pontosabban: rémuralma. Nem csak az egyformaságé, hanem a tűzön-vízen át való ragaszkodásé a "mi"-hez, ami überel mindent, és kitöröl éveket, élményeket, beszélgetéseket, átírja vagy eltünteti azt, ami nem támogatja, megkérdőjelezi, vagy veszélyes lehet rá. Nem, nem azért, mert kívül leselkedne valami ártó, hanem azért, mert belül.


Most nyilván próbálhatnék okos pszichológusnak látszani, és megmondani, hogy kivel mi a gond, kapcsolatfüggőség, kötődési problémák, családtörténet, mintakövetés, blablabla, de most nem eszemben sincs találgatni és tippelgetni. Igazából arra vagyok kíváncsi, ti mit mondtok. Kérdésem (nem szakmából, hanem emberből): ti mit csináltok hasonló helyzetekben? Lenyelitek, átvészelitek, kirúgjátok vagy leteszitek a telefont? Tipródtok rajta hetekig? Csuklóból leírjátok? Értetlenkedtek és kéritek tőle a magyarázatot? Megpróbáljátok meggyőzni arról,, hogy ez nem is ő? Hogy az új/régi kapcsolata gáz, és el fog veszni benne? Tényleg? Honnan tudjátok? Egyáltalán, volt már hasonló tapasztalatotok?


Tényleg annyira fontos a párkapcsolat, hogy az emberek jó része gondolkodás nélkül adja be a derekát a "mi"-nek, feladva nem csak azt, amit muszáj, hanem mindent? 

És, amennyiben így tesznek, valóban jobban érzik magukat, boldogabbak? Tényleg klasszabb "mi"-nek lenni, mint két "én"-nek, akik a különbözőségeik ellenére összetartoznak?


Te hogy látod ezt a jelenséget?  Akár kívülről, akár belülről? Ha van történeted, írd meg, kérlek.

Nem vagyok hajlandó...

...gyűlölködni. Pont. Pedig manapság nagy a divatja. Gyűlöljük a csaló férjünket/feleségünket, "áruló" (értsd: más véleményen lévő) volt barátainkat, kollégáinkat, jobbosokat, balosokat, a középen állókat, és mindenekelőtt, a piréz menekülteket.

Jó néhány évvel ezelőtt készítettek egy felmérést itt minálunk, arról, hogy mennyire vagyunk befogadóak, és mennyire utáljuk az idegeneket. Hát, eléggé. Akkoriban az ország egyik fele azon röhögött, hogy az ország másik fele a pirézeket is visszaküldené a maguk melegebb éghajlatára, hogy ne rontsák itt a levegőt. A médiában hatalmas visszhangja volt, mindenhol a szerencsétlen, nem is létező pirézekről lehetett olvasni és hallani. Most úgy tűnik, nem volt eléggé nagy az a hírverés, mert a megkérdezettek fele egy mostani felmérés szerint is nagy-nagy gyűlölettel tekint a pirézekre, akik fúj, de milyen egy népség. És takarodjanak haza.

Nem, dehogy jársz rossz helyen, ez továbbra sem egy politikai blog. Csak éppen minden, körülöttünk történő eseménynek van lélektani háttere.
Azt mondják sokan, hogy a szeretet rokon a gyűlölettel, mondjuk úgy, mint Hamupipőke a gonosz mostoha lányaival. Szerintem ez nem minden esetben igaz. Talán éppen egyben sem. Nem hiszem, hogy képes lennék gyűlölni valakit, akit egyszer szerettem. Talán dühös vagyok rá, talán sértett vagyok, talán tele vagyok félelemmel és hiányérzettel, de ez nem gyűlölet. Nem igazából. Az emberi kapcsolatok bonyolultak, én meg javíthatatlan vagyok, és mindig keresem, hogy hol és mi volt az én részem a tönkremenetelükben. És utólag mindig megtalálom azokat a pontokat, amikor léphettem volna, de gyávaságból, kényelemből, vagy éppen közömbösségből nem tettem semmit. Fele-fele, ez így működik, nincs ártatlan bárány és gonosz farkas. Tudjátok: senki sem jókedvében...

Na de mi a helyzet a tökidegenekkel? Akikről nem tudunk semmit, vagy csak nagyon keveset, és mégis, kicsi szívünk minden erejével gyűlöljük őket?
Jól sejtitek, a pszichológiának erre is vannak válaszai. Olyanok, amilyenek, de vannak. Először is, ha hibát vétünk, elszúrunk valamit, helytelenül kezelünk egy helyzetet, hajlamosak vagyunk mindezt a külső körülményekre (a "mások" is külső körülmény!) fogni. Nem mi vagyunk bénák, tehetetlenek, nem mi cselekedtünk elhamarkodottan, hanem rosszul sütött a nap, kispórolták a reggeli kávénkból a koffeint (értitek, a "valakik"), vagy éppen akkor ért ide valami gonosz, kozmikus sugárzás. Nem mi tehetünk róla, passz. 
Ha mások követnek el hibákat, az a gyöngécske agyi kapacitásuk, a sötét jellemük, a rossz neveltetés okozta érzéketlenségük és ostobaságuk miatt van. Az iskolát is kerülték, nyilván. Röviden, saját hibáinkat külső körülményekre, másokét pedig belső tulajdonságokra vezetjük vissza, és ezt nevezi a pszichológia alapvető attribúciós hibának.

Ennek kiterjesztése pedig az úgynevezett végső attribúciós hiba, amikor a mi csoportunkat (családunkat, barátainkat, törzsünket, népünket, vallásunkat)) tökéletesnek, nagyszerűnek, becsületesnek látjuk, míg a másik csoportot gyalázatosnak, becstelennek, hitszegőnek, vallásukat pedig primitív babonának minősítjük. Gondolkodás nélkül.

Az evolúciós pszichológia ezt azzal magyarázza, hogy az idők kezdetén az a csoport tudott életben maradni, amelyik óvatos volt, előbb támadott, hogy ne kelljen esetleg védekeznie, és a csoportkohézió fenntartásához alakította ki azt az elképzelést (hitet), hogy a csoporthoz tartozás önmagában erény, a nem odatartozás pedig azonnal a rögtönítélő bíróságot vonja maga után.
 Sok régi nyelvben (szándékosan nem mondok "primitívet", mert ennek rossz az íze, talán az archaikus megfelelőbb) az "ember" azt jelentette, aki a csoporthoz, törzshöz tartozott, a többi nem volt "ember". Ezek idegenek voltak, és könnyű belátni, hogy könnyebb elpusztítani azt, aki még csak "embernek" se minősül.

Nos, ezt az örökséget hordozzuk, mi, "emberek". A huszonegyedik században pont úgy reagálunk az ingroup - outgroup  ellentétekre, mint ötvenezer évvel ezelőtt. Klassz, nem? Elég, ha azt halljuk, te fekete, én fehér, te keresztény, én muszlim, te jobbos, én balos, máris áll a bál, mert tudjuk, hogy "te" mindig gonosz vagy, és ez a gonoszságod belülről fakad és javíthatatan.

Időnként elfelejtjük, hogy csoportban élünk, és összetartozunk. De ha van "ellenség", akkor minden azonnal egyértelmű lesz, működésbe lépnek az automatizmusok, elkezdjük érezni azt, hogy a csoporthoz tartozás nagyszerű, felemelő, van háló, van összeköttetés. Lehet a "másokat" utálni, hurrá, ettől legalább mi jól érezzük magunkat. Fröcsöghetünk ezerrel, kiönthetjük az összes nyavalyánkat másokra. A "másokra". Hogy miért? Félelemből. Mert félünk attól, amit nem ismerünk. 
Régebben olvastam egy cikket arról, hogy egy amerikai farmer talált egy "idegen" lényt a farmján. Az első reakciója az volt, hogy rémületében nekiment a lapáttal, és agyonverte. Nem tudta, ki volt, akár az örök élet elixírjét is hozhatta volna, nem számított. A félelem számított. (Kiderült, persze, hogy nem UFO volt, hanem valamilyen állat, de a reakció akkor is sokatmondó.) A gyűlöletet a félelem szüli. Félünk mindentől, ami változás, ami ismeretlen. És gyűlöljük.

Nos, én erre nem vagyok hajlandó.  Nem vagyok hajlandó se félni, se gyűlölni. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy divatozós típus. Sőt, inkább ellenálló típus vagyok, csak azt veszem meg, ami tetszik, és amire szükségem van, és elkapcsolok a reklámokról is. És szerintem most az a menő, aki nem fröcsög. Legalább nem fröcsög. Vannak nálam jobbak, akik tesznek is, segítenek, ahol tudnak. Ismerőseim, kollégáim, akiket nagyon nagyra becsülök ezért. 
Mert van még egy pszichológiai fogalom, az altruizmus, vagyis önzetlenség. Évtizedek óta vitatkoznak azon, hogy miért segítünk másokon. Azért, mert a rokonaink, mert distresszt csökkentünk, mert együttérzünk, mert empatikusak vagyunk, mert (lelki vagy egyéb) hasznuk van belőle, mert... Mindegy. Hagyjuk a kutatásokra, amiket egy újabb kutatás majd úgyis megcáfol.

Jónak lenni jó.

Ha most azt gondolod, hogy elbagatellizásom a legújabbkori népvándorlás problémáját, hogy nem látom a veszélyeit, hogy nem látom, hogy a vén Európa lassan kitehetné a táblát: "MEGTELT", akkor tévedsz. Ellenben azt is látom, hogy a probléma sokkal bonyolultabb, mint amit akár kőfalakkal meg lehetne oldani. A megoldáshoz gondolkodni kell, stratégiát kidolgozni, tárgyalni, mittudomén, nem én vagyok az okos. De addig is, emberek vagyunk, embereknek kell lennünk, és emberségesnek. 

A minap láttam egy fotósorozatot arról, ahogy egy orrszarvú kiemel egy sárba ragadt, fulladozó kölyökzebrát a csapdából, és ezzel megmenti az életét. Köze nem volt hozzá, nincs nyelvük, nincs érintkezési felületük, nincs civilizációjuk, nincsenek közös szabályaik, és mégis megtörtént.

Annak idején, úgy ezer éve, Törökországban betévedtünk egy mérhetetlenül szegény kurd család kertjébe (iki kürdü). Néhány gyümölcs -és olajfa, paprika, hasonlók nőttek ott. Nem háborodtak fel, nem ordítoztak, hogy azonnal tűnjünk el, pedig eléggé meg voltunk szeppenve. Szedtek gyümölcsöt a fáról, néhány olajbogyót, beinvitáltak az egyszobás házba, ahol nagyjából nyolcan aludtak. Kaptunk teát, mosolyt, vendégszeretetet. A kislányt, aki két összetett kezét a homlokához és a szívéhez érintve felém intett, soha nem felejtem el. Tudom, hogy ez érvelési hiba, a valahányas számú. De nem érvelni akarok, csak megosztani egy élményt.

Lehet, hogy naiv vagyok, de úgy hiszem, az emberek sokkal jobbak, mint aminek látszanak. Apukám meg a fiam, akik (velem együtt) hajlamosak markáns véleményeket megfogalmazni, egészen biztosan nem mennének el senki mellett elfordított fejjel, aki segítségre szorul. Tapasztalat. A határ mentén járőröző, kigyúrt országvédőkről sem hiszem el, hogy bántanának egy gyereket, nőt, vagy egy csontra soványodott férfit. Ahogy biztos vagyok abban is, hogy a kissé túlsúlyos, macskáját ölelgető asszonyság, aki teleszórja a különböző fórumokat a "le kéne lőni őket!!" szlogennel, se hajtana el a fenébe egy éhező gyereket, hanem megkínálná azzal, amije éppen van. Akkor is, ha piréz. És biztos vagyok abban, hogy azok a barátaim, ismerőseim, akik egyetértőleg megosztják a félig(sem)igaz, uszító tartalmakat, szintén így tennének.

És ne legyenek illúzióitok, akik a pirézeket bántják, megverik, kirabolják, azok benneteket is bántanának, megvernének és kirabolnának. Csak úgy, vagy mert van rajtatok sapka. Vagy éppen nincs, hangulattól függően. Vagy csak azért, mert a hely és az alkalom megfelelő.

Tudom, hogy mik a kritikus gombjaim, és nem hagyom azokat nyomkodni. Nem vagyok hajlandó gyűlölni. A gyűlölködőket se, és a gyűlöletkeltőket se. Előbbieket sajnálom, utóbbiakat (mivel emberből vagyok), kicsit megvetem, és elhúzom a számat. Iparkodjanak csak, vicces fiúk.

Tudom, hogy a gyűlölet megeszi a lelket, és csak rövidtávú hasznai vannak. Pillanatnyi feszültségcsökkentés, de alapvetően nem változik semmi.

Én eldöntöttem, és te is eldöntheted. Észreveszem a manipulációkat, amik az évtízezredek alatt kialakult, és jócskán idejüket múlt automatizmusaimat célozzák meg. Nem hagyom. Véleményt formálok, és azt próbálom képviselni, ami az emberiségben "emberies". Elképzelem, hogy milyen nem filmen látni, amikor lőnek, vagy rám robban a ház. Hogy mit tennék akkor. 
Hogy vándorolnék-e többezer kilométert passzióból. Elképzelem a kétségbeesést, miközben megremeg a gyomrom az "allah akbar"-tól. Talán rossz beidegződés, hiszen uralkodott már errefelé a félhold egy ideig.

A lakásomtól ötszáz méteres körben két mecset és egy minaret van. Az egyik mecset most katolikus templom, a másik múzeum.
Kell-e mondanom, hogy én nem félek?


ui. Ha hiányolod a csoportélményt, gyere velünk rendszerállításra. Garantáltan gyűlöletmentes, de minden megvan benne, amire szükséged van. 

Senki sem jókedvében...

"Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed." (Terminátor)

...hülye. Ez egy nagyon bölcs, mélyenszántó meglátás (loptam), mert valóban. Hányszor futunk bele olyan történetekbe, míg a hétköznapi rohangálásainkat foganatosítjuk a világban, amelyekre csak legyintünk, és távolról sem értjük őket. Feleségül veszi? Elválik tőle? Nem beszél vele? Még ezek után is szóba áll vele? Kihajt eléd? Nem indul el? Megszüli? Elveteti? Ez hülye. Tuti.

Freudnak valahol igaza volt: a civilizáció tönkretett bennünket. A világ kezdetén nem volt még Maslow-piramis, a létfenntartás és a spiritualitás nem választódtak el egymástól, mindkettő a hétköznapi élet szerves része volt. A közösségben nevelkedtünk, és könnyedén sajátítottuk el az együttélés szabályait. Ha a szüleink nem is voltak éppen kompetensek, a közösség mindig az volt. Tanított, nevelt, szabályozott. A magasabb rendű erkölcsről, az élet értelméről, a nagy összefüggésekről  pedig a mítoszokból tudtunk, amiket az öregek meséltek nekünk a tábortűznél. Minden egyszerűbb volt egy százfős törzsben, mint egy milliós nagyvárosban. Választásod sem igen volt: vagy alkalmazkodtál, vagy kitettek a közösségből, ami egyenlő volt a halállal.
Igen, tökéletesen igazad van, ha erre azt mondod, hogy persze, de a normák fogságában ugyan hol volt esélye az individuumnak a szabadságra, a másképp gondolkodásra. Talán kevesebb volt, mint ma, de mégis, valahogyan eljutottunk idáig.

 Képzeld el, mennyit makogott az első földönjáró ős a fákon kapaszkodó társaknak, hogy jöjjenek le, mert itt több a kaja. Vagy az az ősember, aki, talán bénaságból, beleejtette a húsdarabját a tűzbe. A többiek nyilván röhögtek rajta, de végül meggyőzte őket, hogy sülve sokkal jobb az a hús. Vagy az az ember, aki először magához édesgetett egy farkast. Majdnem biztos, hogy komplett hülyének tartotta a közösség, vagy veszélyes őrültnek, és mégis, hamarosan tele lettek az embertelepek szelíd farkasokkal.

A szociálpszichológia ezt kisebbségi hatásnak hívja, Sikerülhet áttolnod az újításokat a csoporton, ha kemény vagy, elszánt, és eléggé meggyőzőek az érveid.

Nos, ha egy embercsoportban működnek az erős érvek, hogy lehet, hogy az ismerőseinknél, barátainknál mintha a falnak beszélnénk, pedig az érveink nyomósak, megalapozottak, ráadásul, ők kérték, hogy "mostmondjukmegmitcsináljon"?! Mi meg megmondjuk, mert kívülről nézve olyan egyszerű a megoldás, ugye? Hagyd ott, lépj meg, cseréld le, vágd pofán, szabadulj meg tőle, hidd el, jobb lesz az neked.
Ott kibicelünk mások életében, és pontosan tudjuk, nekik mi lenne a jó. Nos, részben nem tudjuk. Barátként, kollégaként, de még családtagként is csak a felszínt láthatjuk, csak azt ismerjük, amit hajlandók velünk megosztani, amit szégyellnek, amiben bizonytalanok, amit helytelennek tartanak, azt mindig megtartják maguknak. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mennyi minden van, amit még ők sem tudnak, pedig ott van, bennük. Részben viszont akár igazunk is lehet, semmit sem számít. Hogy miért?

Vegyünk például egy bántalmazó kapcsolatot. Általában a felállás az, hogy a férfi bánt, a nőt pedig bántják, de lehet fordítva is, csak az ritkább. (Ha valakit bővebben érdekel a dolog pszichodinamikája, akkor itt egy nagyon jó cikk hozzá.) Szóval, adva van egy nő, aki teljes érzelmi (és talán egyéb) terrorban él, de mégis marad, vagy mindig visszamegy. (Mert "megigérte, hogy megváltozik".) Hogy miért?

Popper Péter azt mondja, nem számít, hogy az embernek mire van külső lehetősége, a lényeg, hogy mire van belső.

Amikor a pszichológusok előállnak azzal, hogy a felek kiegészítő játszmákat játszanak, vagy azzal, hogy mindkét fél részese a helyzetnek, a jogvédők általában nagyon utálják őket, és azonnal "áldozathibáztatást" kiáltanak. Pedig nem erről van szó. A bántalmazás, legyen az lelki vagy fizikai, büntetőjogi kategória. Senkinek sincs joga gyötörni, megalázni, megütni egy másik embert. Ez szerintem tiszta ügy.

Viszont az már kevésbé tiszta, hogy a bizonyos "másik ember" (felnőtt!) miért hagyja, tűri el, hogy gyötörjék, megalázzák, megüssék. Vagy éppen miért megy vissza a bántalmazójához akkor is, ha rendes, kedves emberek biztosítják neki a (külső) feltételeket a meneküléshez.
Lássuk meg, hogy történetünkben mindkét ember sérült: a hatalmaskodó bizonytalan, és erőszakkal próbálja megőrizni a befolyását, az elnyomott rendkívül alacsony önértékelése, sérült énképe maximum az álmodozást engedi meg egy szerető, támogató társról. Egyikük sem tudja magát elképzelni egy egyenlőségre épülő párkapcsolatban, mert nincs rá belső lehetőségük. Kiválasztják egymást, a belső lehetőségeikhez szabva. A bántalmazó férfi soha nem kísérletezik erős, önálló, stabil énképpel rendelkező nővel, mert az már az első próbálkozás alkalmával úgy állítaná pályára, hogy csak a Halley üstökösön gyakorolhatná a trükkjeit azontúl. Ugyebár.

A jog a tettet bünteti, a pszichológia a tett, a viselkedés hátterét tárja fel. (De ezzel nem ad felmentést a tettre!) Például azt, hogy ha valaki benne marad egy helyzetben, akkor abban van neki valami jó kielégítő. Valami, ami megigazol egy élettézist, alátámaszt egy hiedelmet, amit talán még egy gyermekkori tapasztalat, esetleg titkos, szülői üzenet ültetett el benne. Ami köré felépítette a narratíváját, az életmesét, amelyben minden egyes fejezet egymást magyarázza. Nem számít, hogy közben pokoli szarul érzi magát, a lényeg, hogy koherenes egésznek.

Próbáltál már újraírni egy történetet úgy, hogy bizonyos részeket ki kellett törölnöd belőle? Olyan eseményeket, amelyekből más események következtek, azokból meg megint mások? Pokoli munka átgyúrni a mesét, oda kell figyelni minden részletre, hogy következetes legyen, logikus és hihető. Hiteles. A magad és a mások számára is.
Ha a bántalmazott személy számára nem csak a külső lehetőségeket biztosítjuk, hanem azt is, hogy dolgozzon a belsőkön, akkor előbb vagy utóbb találkozni fog egy rettegő kisgyerekkel. Őt kell megszeretnie, elfogadni azt, hogy ő nem volt rossz, nem viselkedett helytelenül (tökmindegy volt ugyanis, hogyan viselkedett), nem érdemelte meg a bántást, a megalázást, elhanyagolást. Ezt a kisgyereket kell szeretettel felnevelni az újraírt életmese folyamán, és úgy forgatni, összerakni az eseményeket, hogy elhiggye, hogy ő herceg vagy hercegnő, és minden jó, ha jó a vége. Ha sikerül, soha többé nem megy vissza, és nem választ maga mellé olyan párt, aki bántja. Mert már tudja, hogy nem ezt érdemli.
Bár a bántalmazottak általában nők, azért élnek férfiak is ilyen kapcsolatokban. Ne felejtsük el, kínozni lehet szavakkal, fagyos hallgatással, hisztériás féltékenységi rohamokkal, örökös elégedetlenséggel, érzelmi zsarolással is.

Ugyanakkor, a jogvédőknek igazuk van abban, hogy jelenleg a társadalom még mindig erősen patriarchális, amelyben a férfiaknak bizonyos dolgok  alapvetően járnak. Mert vannak az egyenlők és az egyenlőbbek, és máris kész a hierarchia, amelyben az egyiknek több joga van ahhoz, hogy elvárjon, sőt megköveteljen.

Nos, én egyetlen kapcsolatot tudok elképzelni, amelyben az egyik félnek valami alanyi jogon jár: a gyereknek a szeretet, odafigyelés és törődés a szülők részéről. Az összes többi cserekapcsolat. A minap olvastam egy cikket, nem éppen témába vág, de azért mégis. Az író azt a kérdést tette fel az olvasónak, hogy babázás-e az, ha a kisfiú ötven méteren át vonszolja a sárban a babát a hajánál fogva. (Illetve, ha a kislányok betakargatják az autókat, akkor az autózásnak minősül-e, jajteszentég!!!) Határozottan ijesztő volt a gondolat, hogy egy, feltehetőleg művelt újságíró akkora sztereotípiákban gondolkodik, mint ide a galaxis központja, de még ijesztőbb az, hogy neki a férfiasságról az jut eszébe, hogy egy nőt jelképező akármit a hajánál fogva...
Olvassátok el a cikket, érdemes, nálam teljesen kiverte a biztosítékot. És igen, határozottan úgy gondolom, hogy a női jogvédőknek rengeteg dolguk van, és minden tiszteletem az övék.
Pillanatnyilag ők a "kisebbségi hatás", erős érvekkel, konokul képviselnek valamit, ami majd a változás irányába fogja elmozdítani a csoportgondolkodást.
Majd, egyszer.
Egyelőre ott tartunk, hogy az embercsoport többsége tiltakozóan makog, röhög vagy komplett hülyének tartja őket. De láttunk már ilyet, gondoljatok csak vissza a fára, a tűzre meg a szelíd farkasokra. Ha a "nembántás" lesz a norma, akkor a többit már a közösségre lehet bízni, mert a normák közvetítésében, felügyeletében, betartatásában nagyon jó. (Az újításban, az új elfogadásában kevésbé.)
Ha a "nembántás" lenne a norma, kevesebben lennének a rettegő, mindenáron megfelelni vágyó kisgyerekek ott belül, akik csak arra várnak, hogy olyan mesét meséljenek nekik, amelyekben végre legyőzhetik a sárkányt.

Szép nyarat!

Ál(tan)mese

Mottó: "Nagy az Isten állatkertje..."


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ember. Ez az Ember élte az életét, jól-rosszul, úgy, ahogy. Mint mindannyian. Volt családja is, szülei, felesége/férje, párja/társa, gyerekei, és barátai, valamint, problémái is voltak. Ezeket gyorsan bedugta a hátizsákjába, hogy ne zavarják annyira. 

Szenvedett is, mindenféle dolgoktól, néha el is gondolkozott azon, hogy talán ez így nincs rendben, de aztán fölfújta magát, és a szenvedéseit is bedobálta a hátizsákjába, ne is lássa őket. Viszont, egyre dühösebb lett, maga se értette miért. Szeretett volna szilárd talajt érezni a lába alatt, de csak lebegett a semmiben. Szerette volna a kezében érezni a kormányt, de csak a levegőt markolászta. Szeretett volna repülni, de iszonyatosan nyomta a hátát a teli zsák. Várakozott, majd egyszer, talán. Kinőnek a szárnyai, és akkor végre szárnyalhat a kék égben. 

Szárnyak ugyan nem nőttek, de nőtt valami más. Egy apró, szerény tumor az egyik szervén, most mindegy melyiken. A picurka daganat megérkezett, és várakozott. Teljesen tisztában volt azzal, hogy mi a sorsa: őt felkiáltójelnek küldték, csak röpke időt fog a meg nem nevezett Szervvel eltölteni. Így aztán igyekezett nem túl szoros kapcsolatba kerülni vele, nehogy túlságosan fájjon az elválás. 

Egy napon a daganatot észrevette az Orvos, így az Ember is tudomást szerzett róla. Meghallgatta az Orvos fejtegetéseit arról, hogy mit kéne tenni, aztán hazament, és baromira elkezdte sajnálni magát. Akkor már képtelen volt a hátán feküdni, inkább csak oldalt, meg hason, mert annyira teletömte a hátizsákot, hogy az púpként dudorodott a hátán. Csak feküdt ott, oldalt és hason, szánta magát, egészen addig, amíg el nem aludt. Álmában listát írt, és amikor felébredt, már komolyan azt téveszmézte, hogy ő a Mikulás. 

Úgy döntött, szétosztja az "ajándékokat", amelyeket a zsákjában eddig cipelt. Kapott belőle mindenki, a szülei, barátai, felesége/férje, párja/társa, gyerekei. Dühöt, fájdalmat, frusztrációt hajigált mindenki csizmájába, akit csak ismert. Reménykedett, hogy ettől könnyebb lesz, de tévedett. Más ötlete nem lévén, végül, ahogy a mesékben a legkisebb fiú, ő is úgy döntött, vándorútra indul, hogy segítséget találjon, 

A kis tumor közben várt, és komolyan, mindent megpróbált, hogy ne nőjön, de annyira unatkozott, hogy végül barátságot kötött a Szervvel, hogy ne legyen annyira egyedül. Kicsit nagyobb lett a boldogságtól, mert lett egy barátja. 

Az Ember pedig vándorolt. Útja során találkozott a Varázslóval, az Írásfejtővel, a Kóklerrel. Mind megpróbáltak neki segíteni, nem ingyen persze, hanem hamubansült pogácsáért, amit még az édesanyja meg a felesége/férje, párja/társa csomagolt az övtáskájába. 

Végül hősünk belebotlott a Gonosz Keleti Boszorkányba. Aztán hamarosan a Gonosz Nyugati Boszorkányba is. Ezek mindketten megigérték, hogy naőkaztán megszabadítják a tumortól. Igen ám, de mindegyik mást javasolt. Ráadásul, mivel gonoszok voltak, meg kelet-nyugatiak, ráadásul, boszorkányok, egymással is összevesztek, hogy melyikük tudja a tutit. Így aztán az Ember hol ezt csinálta, hol azt, és egyáltalán nem lett jobban. Néha-néha összefutott az Orvossal is, aki nem igért semmit, így nem is állt szóba vele. A kis tumor reményei újra és újra szertefoszlottak ilyenkor. 

A Feleség/Férj, Pár/Társ, a Gyerekek, a Szülők, a Barátok hiába küldtek az Ember után számtalan postagalambbal számtalan üzenetet, Ő nem válaszolt rájuk. Na jó, az üzenetekhez csatolt hamubansült pogácsát azért megtartotta, mert kellett a Boszorkányoknak. 

A tumor egyre nagyobb lett, teljesen összenőtt a Szervvel. Egyre kevésbé emlékezett küldetésének eredeti céljára. Hogy ő tulajdonképpen egy kis figyelmeztetés lett volna, akitől meg kell szabadulni, és aztán nekiállni a feladatnak. Minél nagyobb haverságba keveredett a Szervvel, annál inkább szeretett volna felfedezni, más helyeket megismerni. Unatkozott, mondom. 

Végül, barátja révén, bekerült a vérkeringésbe. Lepacsizott a Tüdővel, a Májjal, a Gerinccel. Halálosan jól érezte magát. Egyszer, talán egyszer még, eszébe jutott, hogy nem is szabadna mindenhol ott lennie, és támadt egy kis lelkifurdalása. Átgondolta, aztán legyintett: rajta aztán nem múlott semmi, ő csak egy daganat. És nem, egyáltalán nem rosszindulatból tette, amit tett. Egyszerűen, ez a természete, ő egy konkvisztádor. 
Az Ember, na ő igen, előtte ott volt a lehetőség. De az Ember a csodát várta, na meg a Boszorkányokkal szeánszolt, ergo, nyilván nincs kifogása az ellen, hogy ő most itt poharazgat a szerveivel. Ha meg így van, akkor megy, és körülnéz kicsit, hátha akadnak új cimborák.

Az Ember közben egyre soványabb és gyengébb lett. Nem értette. Hiszen megnevezte a bűnbakokat, akik ezt tették vele, akik felelősek a daganatáért. A betegségéért. Az elbaltázott életéért. Meg is kövezte őket, haraggal, gyűlölettel, fájdalommal, tehetetlenséggel. Minden dobása talált, látta az arcukon a pokol sötét árnyékát. Mennyire megérdemlik! De mégsem jobb, sőt, csak rosszabb, minden egyes nap. A zsákja is nehezebb lett, már a gerince is meghajlott tőle. Mi a fene?! Pedig ő nem hibázott, vele mindig, mindenki olyan kegyetlen volt, és igazságtalan. A világ is kegyetlen volt és igazságtalan. Ő nem hibázott, értem?!

Amikor meghalt, pontosan úgy járt, mint a pap, aki belefulladt az áradó vízbe, mert valami nagyra vágyott, valami különlegesre, lángpallossal védelmező angyalokra, akik kirepítik őt a szárazföldre, isteni jelre, hogy ő fontos, fontosabb, mint mások, a gyarlók. Szent Péter akkor (állítólag) megvonta a vállát: három csónakot is küldtünk érted, nem szálltál fel, így jártál. 

Most (talán) azt mondja: barátom, zárójel: faszkalap, kaptál intő jelet. Javíthattál volna. Mégis, mit képzeltél, mit várunk tőled, keresztrefeszülést?!
Aztán még hozzáteszi: a világ nem kegyetlen, csak kegyetlenül közömbös. Te meg pontosan az vagy, amit teszel. Amit tettél.
Szóval, nevezhetsz egy ismétlőkörre.
Vége (?)

Anyám napja

"And remember the truth that once was spoken: to love another person is to see the face of God."

Ki ebben hisz, ki abban. A zsidó és/vagy keresztény Istenben. Abban, hogy szenvedésre teremttettünk, és végső célunk a nemlétezés. Sok istenben. A Természetben. Saját magában. A Vezérben. Abban, hogy ő jó, szép és okos. A materializmusban, vagy úgy, hogy itt van valami, aztán meg a nagy semmi, vagy úgy, hogy itt sincs semmi, és ott meg pláne. Változat még ezer van, de olyan nem létezik, hogy valaki ne hinne valamiben. Ez alap. 

Rendszerállító vagyok, rendszerszinten pedig nincs halál. A szüleid, nagyszüleid, dédszüleid bármikor előléphetnek, érzéseik, véleményük, történeteik vannak. Megjelennek a semmiből "entitások", akik körbeállnak téged, reflektálnak az aktuális problémádra, vitatkoznak, próbálnak segíteni. Léteznek emberek, "látók", akik tudni vélik, hogy ezek annak a csoportnak a tagjai, akik elengedtek téged ide, erre a helyre, a poláris világba, hogy tapasztalatokat szerezz. Jelenlétük furcsa módon megnyugtató. 

Pár hónappal ezelőtt egy ilyen lélekcsoport-állítást csináltunk a korelnök csoporttagunknak. A praxisomban először. Úgy zajlik, hogy áll a témahozó képviselője, és aki a csoportból úgy érzi, hogy dolga van odabent, az a székével együtt bejön, és úgy helyezkedik el, hogy a lába ne érje a földet. Ezzel jelezzük, hogy az illető nem ebben a "dimenzióban" van. Nem az a lényeg, hogy ilyenkor mi történik. A narratíva másodlagos. A légkör, a hangulat, az üt, de iszonyat nagyot. Behúz mindenkit, állításvezetőt, külső körben ülőt, szereplőt, tulajdonost, kivétel nélkül. Igazából verbálisan megfoghatatlan az a nyugalom, béke, szeretet, időtlenség. Mintha egy hatalmas mosolyban ülnél. Megunhatatlan, abbahagyhatatlan.

Én ebben a hatalmas mosolyban hiszek.

Amikor kiderült, hogy anya beteg, elmeséltem neki, amit láttam. Csak néztük egymást, és folyt a könnyünk. Tudtuk, már akkor. 
A kórházban egyszer állítólag azt mondta: "Istenhívő, istenfélő ember voltam. De már nem vagyok." Talán akkorra látott már néhány snittet abból a világraszóló mosolyból. Arra nem is merek gondolni, (bár hízelgő lenne), hogy talán nekem is hitt. 

Apám, aki anyámban hitt, és kettőjükben, és most összetört, és nem hisz semmiben, azt kérdezte, hogy oké, de ha van az a másik hely, ahol annyira jó, és minden egyértelmű, akkor mi a fészkes fenének jövünk újra meg újra ide, ahol csak a küzdés van, meg a szopóroller, meg a szenvedés. 
Azt válaszoltam, hogy hedonisták vagyunk, kell a szex, a sült kolbász, meg a sörös-kemencés csülök. Legyintett.

Pedig ezt a kérdést én is számtalanszor feltettem. Elhiszem, hogy leszületünk, testet öltünk, célunk van ezzel. De mi lesz a tapasztalattal? Van egy Könyvtár, ahol gyűlnek a tapasztalatok a poláris, fizikai, testi világról? Szabadon hozzáférhető, vagy van tagsági díj? Kezdenek valamit ezzel az egésszel ott, a másik világban? Ha igen, mit? Mi az értelme? Mert ha nincs ilyen, ha nincs értelme, akkor ez a Föld valóban csak egy büntetőtábor, mi pedig, a másik dimenzió törvényei szerint, fegyencek vagyunk. A Föld meg egy Ausztrália a multidimenziós valóságban.

Sokan giccsesnek tartják a "Csillagok között" című filmet. A számomra katarzis volt, mindannak a borzalomnak a közepén, ami velünk történt az utóbbi hónapokban. Úgy érzem, megértettem valamit. Megértettem Jézust. Nem, nem az Isten Fiát, meg a hasonlókat, nem lettem se vallásos, se templomjáró. Az embert értettem meg, aki egy ihletett pillanatban átlátta ennek a poláris világnak a működését. És ehhez semmi köze a papjainak, az egyházaknak, az intézményeknek, amelyek ráépültek, és hasznot húznak belőle. 

Ha a szeretetet követed, mindig oda kerülsz, ahol lenned kell.

A kérdés az, képes vagy-e, elég bátor vagy-e szeretni egy olyan világban, ahol ezt a szeretetet, vagy a szeretett személyt bármikor elveszítheted? A másik dimenzióban a szeretet végtelen, stabil, időtlen. Itt ingatag, illékony, tűnékeny. És mégis, az egyetlen bátorságpróba, amiért érdemes újra idejönni. 

A földön minden probléma alapvető forrása a szeretet. amit nem kapunk meg, vagy képtelenek vagyunk adni. Az énfejlődés útján pedig odáig kell jutnunk, hogy ne válasszuk el egymástól a célszemély jó és rossz tulajdonságait, hanem kezeljük egyben, fogadjuk el, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei, és a jóságaival és hibáival együtt szerethető. Nem, ebben a világban nem lehet mindenkit szeretni, és nem is kell. Éppen ettől olyan fontosak számunkra azok, akiket tudunk. Azokat viszont kell, bátran, belemenősen, cseppet sem tétovázva. A veszteség lehetősége pedig csak értékesebbé teszi mindezt. Mert a szeretet él, akkor is, ha a tárgya már nincs körülötted. 
És ez az a tapasztalat, amit magaddal viszel majd abba a másik dimenzióba.


Ma egy sírnak vittem virágot. Sárga rózsát, hát persze. Pokolian fájt, és mégis, a világ legszegényebb embere lennék, ha nem fájna ennyire.
Nem ölelhetem meg, nem beszélhetek vele, de ott van, abban a végtelen mosolyban a hátam mögött.

Esélytelen...

Misike a szívem csücske, imádom a huncut kis mosolyát, a vékony hangocskáját. Misike hétéves, és egy vidéki általános iskolába jár, már másodszor az első osztályba. Misike úgy van a családjával, ahogy a szegény leány a mesében a ruhával: van is neki, meg nincs is. Van három testvére, apukája, anyukája. Mármint, léteznek. Anyukája valóban mesekategória, amolyan hol volt, hol nem volt. Apukája próbálkozik a gyerekekkel, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Misikét soha, senki nem tanította meg semmire. Talán már az oviban is attól féltek a nénik, hogy Misike belevágja a kihegyezett ceruzát egy okvetetlenkedő csoporttársába. Simán elképzelhetőnek tartom, hogy bele is vágta. Így aztán Misikének fogalma sincs, hogy hogyan kell fogni a ceruzát, úgy rajzol, mint egy kétéves. Az írás is nehezen megy, ebből kifolyólag, unja is erősen. A finommotoros mozgásai elmaradnak az ő életkorában elvárhatótól, hogy finoman fogalmazzak. 
Misike néha bejön reggelente, és azonnal verekszik. Napközben is. Megesik, hogy kezelhetetlen, a feladatokat, különös tekintettel a házi feladatokra "leszarja". Visszabeszél, agresszív, a nagyok piszkálják, lekurvázzák az anyukáját (bizony, általános iskola, megszokott műsor), erre Misike üt, rúg, nem nézi, mit és kit. Anyukája, amúgy, nemrég visszaköltözött a faluba, pár háznyira lakik a gyerekektől, de nem engedi őket be, mert az új pasi ki nem állhatja őket. A pletykák szerint. 
Az iskola (a "rendszer") azt várja Misikétől, hogy reggel mosolyogva ébredjen, frissen, gondosan pakolt táskával, szépen elkészített házifeladatokkal, örömmel lépjen be az osztályba, rendületlenül toljon végig egy felnőtt munkanapot, egyórás ebédszünettel, helyesen viselkedjen a tanáraival és a társaival, és boldogan feküdjön le este (az iskola végeztével a tanodában eltöltött, szép órák után). 
Misike ehelyett deviáns, és a "rendszer" értetlenül áll az anomália előtt, nem fogja fel, képtelen kezelni. 
Misike az én dolgom, az elfojtott vigyorgások és a ráncolt szemöldökök között. Először próbáltam kérdezgetni, de nem válaszolt, semmire. Aztán meséltem neki, ilyenkor odabújt, úgy hallgatta. Aztán elkezdtünk játszani. Először számítógépen fejlesztő játékokat, utána meg csocsót. Kis fejlesztő, sok csocsó. UNO, lapkeverés. Ügyesedik a kis keze. (Kicsit el is gondolkoztam, vajon hogyan fog hangzani, ha egyszer megkérdezik tőle, kitől tanult zsugázni: "Hát, a pszichológusomtól...") Misike azzal "hülyíti" a többieket, hogy majd jön hozzám, és akkor mindenféléket csinálunk. És tényleg. 
Misike jutalma a csoki. Nem szép, tudom, de más nem működött, és az a jó trükk, ami bejön. Már ő mondja meg a nap végén, hogy szerinte mennyit érdemel. Még alá vagy fölé lő egy kicsit, de legalább már átgondolja. 
Hétfőn már a szünet elején érkezik, udvariasan bekopog, és üdvözült vigyorral rohan hozzám. Gépezünk, aztán csocsó, "bombagólok", aztán megint inkább a számítógép, memóriajátékok és társaik. Két óra elröppen, még nem is ebédelt, de nem bánja, lecke sincs kész (soha nincs kész), nem akar menni. Már mesélget is, az apukájáról, a kistesójáról. Nagy szeretettel. Ma elfeledkezett a csokijáról. A jutalom egyre inkább az együtt eltöltött idő. 
Misike nem hülye, sőt. Csak esélytelennek született. Soha nem fog felkerülni az iskolai dicsőségtáblára, soha nem lesz megbecsült munkaerő, soha nem lesz felelősségteljes családapa, sem köztiszteletben álló állampolgár. Pár év, és Misike se lesz már, csak a Misi, egy nagydarab, agresszív cigánygyerek a sok közül. 
Mostanság alapvető élményem a tehetetlenség. Tehetetlen voltam anyám betegségével szemben, tehetetlen az apám fájdalmával, és tehetetlen Misike sorsával. 
Misike készen áll a jóra, nem követeli magának, mint akinek jár, nem erőszakos, de készen áll. A lelkifurdalás az enyém, hiszen pár hónap, és ugyanúgy el fogom hagyni, ahogy eddig mindenki, mert lejár a mandátum, és mennem kell. De addig is, tojok a PC-re, megfogom a kezét, megölelgetem, puszit is nyomok a kis buci képére, eltöltöm vele az időmet, hogy érezze, benne is van érték, értelem, ő is szerethető. Ennyit tehetek, pokoli kevés, tudom.
Valaki azt mondta, "ezeket" a gyerekeket nem lehet szeretettel nevelni. Tévedés, csak azzal lehet. Sokezer misike él ebben az országban, akikből kiállhatatlan, tolerálhatatlan, erőszakos felnőttek lesznek, törvényes és törvénytelen határán egyensúlyozva, mert esélytelennek születtek bármi másra.
Mit mondhatnék?

Je suis Misike.

Első nap (veszteségposzt)

"Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse."



Új időszámítás kezdődött. Ma van az első napja. Elanyátlanodtam, minden értelemben.
Emlékszem, amikor január közepén ott ültem az orvosnál, ökölbe szorult gyomorral. Bólogattam, okosan, mint egy felnőtt. Közben fogtam a kezét. Belül meg a kisgyerek sikoltozott, befogta a fülét, trallala, trallala, nem az én dolgom, a nagyok dolga. Nem akarom hallani, nem akarom tudni. Trallala. Közben a felnőtt jegyezte a fejében, hova, mikor, miért... Szorítottam a kezét. 
Aztán kiderült, hogy ott van. Az alattomosan növekedő förtelem, aki arra készül, hogy elvegye az anyámat. Hasnyálmirigy, ötéves túlélési esély talán öt százalék. Meg a máj is, hát persze. Tudjuk, hogy a statisztikákat nem ebben az országban írják. A pozitívakat biztosan nem. Szerettem volna nyugati lenni. Vagy legalább ő lenne nyugati. Akkor lenne az az öt százalék, talán. Rendben, akkor tizenkilencre húzzuk a lapot. 
És elkezdődött  a két és fél hónap. Fals remények, biztos tudás. Nem vagyunk statisztika, emberek vagyunk, egy család, akiknek fontos a másik, akik szeretik egymást, és nem lehet, hogy csak úgy szétszakítsanak bennünket. Utolsó vérig küzdünk. Az utolsó lehelletig. 
Nem, nem mi, hanem ő. Követjük, ahogy mindig, tesszük, ami jó neki. Amiről az gondoljuk, jó neki. Amiről ő az mondja, jó neki. Rettegünk, folyamatos kő a gyomrunkban. 
Az Oroszlánkirálynő pedig vezényel, otthoni és kórházi ágyakról. Felül, akkor is, ha nem tud, eszik, akkor is, ha nem képes. Példát mutat, középpontban van, akkor is, ha már nyelni is gyenge. Elfogadja a gondoskodást, talán miattunk, hogy érezhessük, teszünk érte valamit. Miközben semmit sem tehetünk. Őrjítő, hogy semmit se tehetünk. Ott vagyunk, bevisszük, kivisszük, összevágjuk, szétaprózzuk, kicseréljük, betesszük, kivesszük, leterítjük, de igazából minden mindegy. A cél szempontjából. A cél az lenne, hogy éljen, hogy velünk legyen. A remény holdja fogyóba vált. Nincs kezelés, ha valamihez hozzányúlnak, valami más összezuhan. A daganat gondoskodott önmaga túléléséről. De ha már ennyire okos, hogy nem tudja, hogy a mamával együtt ő is meghal?! Kétségbeesésemben eszembe jut a "Nemzeti Tumortovábbképzési Intézet, avagy hogyan éljünk túl a gazdatesttel együtt" ötlete, pályázhatnánk valami TÁMOP-ra. Tökmindegy, ez időbe telne, és pont az időből maradt nekünk nagyon kevés. 
De van egy hétvégénk, amikor élénk, amikor mesél, amikor beszélgethetünk. Reménykedem, hogy nem utoljára, de végül mégis. A születésnapomon, amikor viszem neki a szokásos virágot, még ő sírdogál, hogy nekem milyen rossz lehet. Egy vicc, ez az anyám. Nekem az a legboldogabb születésnap, amikor ő velem van. Vagy én vele, mindegy, és tudjuk, nem lesz több ilyen. Mindketten tudjuk. Üvölteni akarok, de túl sokan vannak a szobában. A világon is túl sokan vannak, túl sok felesleges ember. Mivel ő nevelt, ezért az utolsóért később szégyellem magam. 
Aztán már nincs megállás. Egy hét. Egy élet. Sok élet, az életeink. Rengeteg óra a betegágy mellett, váltásban. Mert az utolsó kérés szerint valamelyikünk legyen ott, amikor átmegy. Rettegek, hogy engem választ. Tudom, hogy engem fog választani. Én vagyok a nagyobb, nekem kell ezt a terhet vinnem. Megvárt. Elkísértem. Fogtam a kezét, simogattam a homlokát, beszéltem hozzá. Ölelésből ölelésbe adtam, ahogy megígértem. Eljöttek érte, hazament. Nem volt teher, ez volt az utolsó ajándéka: a beavatás a halál misztériumába, amikor egy nagy és független  lélek kiszabadul a megroggyant test börtönéből. Megtiszteltetés volt mellette lenni, örökké hálás leszek neki azért, hogy megengedte nekem. 
Úgy ment el, ahogy élt: büszkén, tartással, méltósággal. Nem hagyott elvarratlan szálat, amit nem tudott megoldani az életében, mert nem volt rá belső lehetősége, azt megoldotta a  haldoklásával és a halálával. (Egy vérből valók vagyunk, te meg én, ugye, húgocskám? Szeretlek...)

Még hadd mondjak a ráknak annyit: lehet, hogy nagynak érzed magad,  de csak itt van hatalmad. Megnyerted a csatát, de a háborúban örökké veszíteni fogsz. Ott, ahol mi anyával találkozni fogunk, te csak egy szánalmas lúzer vagy. Mehet a tipli, seggfej.

Drága mami! Köszönjük, hogy nem voltál tökéletes, csak nagyon jó, és így hagytál nekünk teret az ellenállásra és a harcra önmagunkért. Nem vártál el tőlünk többet, mint amit magad is megcsináltál, és ezzel magasra tetted a lécet. Megugorjuk, ígérem. Tudom, hogy már nem vagy itt. Utoljára még megsimogattad a papa szívét, hogy kibírja, aztán elmentél oda, ahová tartozol. Aki előbb jött, előbb megy. Innen mi folytatjuk, és te fogsz várni a kapun túl. 

Jó életet nekünk!

Ma van az új időszámítás első napja. Most kezdjük, veled és nélküled. 
2015. április 11.