Szubjektív

A szemembe nézz, vazze! Ha közölni akarsz valamit, akkor bele a szemembe, ne röpködj, mint egy észvesztett kolibri. Ha tudni akarsz rólam valamit, kérdezd meg, ne kotorássz utánam mindenféle helyeken. Add meg nekem a jogot, hogy talán nem akarok válaszolni. 

Mert esetleg úgy gondolom, közöd nincs hozzá.

És nem, nem fogok X-szel meg Ipszilonnal eltölteni egy estét vagy egy ebédet a békesség kedvéért, na meg azért, mert szeressük egymást gyerekek. Megharcoltam azért, hogy kimondhassam, csak arra szánok időt, akivel kedvem van időt tölteni. 

Leszarom a jófejséget.

És nem, ne hozd ide nekem a másik nőtől született gyerekedet, mert szeretnél engem szűzmáriának látni, amikor a mi közös gyerekünket nem hagytad nekem megszülni. Különös kegyetlenséggel elkövetett lélekgyilkosság. Köpök a romantikára, a drámára, tragédiára, és a sírodra is köpök, te szemétláda!

Életem szerelme, a bánatba. 

Nem érdekel, hogy hány hete köhécselsz, miközben a gyerekem a műtőben van. Még próbálok udvarias lenni, ezért nem küldelek el a halál redves szemétdombjára, de már közel vagyok hozzá. Mert mindig ez a műsor, ha nekem van egy problémám, a tiéd legalább egy vonásnyival nagyobb, és bármikor volt egy problémám, hirtelen a te nagyobbad is előtűnt a semmiből, és akkor azzal foglalkoztunk, én meg már az enyémmel nem is, mert az annyira jelentéktelen, talán azért, mert én is jelentéktelen vagyok. De most éppen a gyerekünket vágják föl, és én itt ülök a kocsiban egyedül, mert te hol a vérvörös viharban is vagy?! Semmiképpen ne felejtsd el a szád elé tenni a kezed, ha köhögsz. Nacsá, inkább leteszem azt a rohadék telefont. 

Kinéznél egyszer a hófehérre suvickolt elefáncsonttornyodból?

Ne mondd, hogy nem vársz el tőlem semmit, amikor csak elvársz, és soha nem tudok megfelelni, mert hogyan felelhetne meg egy csecsemő, aki csak sír és enne, és te nem tudsz tőle mozdulni, és mit tehetek, amikor állítod, hogy kártékony gyerek voltam, és a patkány kártékony, te szerencsétlen, mégis mi a fenének akarnék megfelelni bárkinek, aki szerint kártékony voltam, mert háromévesen eltörtem egy poharat? 

Nem akarok jógyerek lenni.

És te, Perverz Polgártárs, aki megengedted magadnak, hogy négy-öt- vagy tízévesen használj engem, neked még van pofád azt hajtogatni, hogy hiszen énmiattam?! Éled a világodat, ugye? És én vagyok az, aki megfagyott, én vagyok az, aki retteg az érintéstől, kőszoborrá dermed az intimitástól, engem talál meg a hozzád hasonlók teljes skálája, mert ki van írva a homlokomra, ott foszforeszkál a bőrömön, mint egy skarlátbetű. Én élek börtönben, nem te, és itt nincs látogatás és nincs eltáv, és én vagyok a saját börtönőröm, mert hiába minden, elhiszem nektek, hogy az én hibám, bocsáss meg nekem atyám, mert vétkeztem, én büntetem magam valamiért, mindenért, amit nem követtem el. Ötévesen?! És nekem ennyi jár, hogy mindenki belém törli a kicseszett bakancsát, és még örülök is neki, ha megteszi, mert megérdemlem. Téged pedig talán hamarosan "orientációnak" fognak szólítani, úgy, mint a többi, teljesen ártalmatlan orientációt, akik nem bántanak senkit, pedig te megöltél engem, még mielőtt élhettem volna.

A pokol tüze is kevés neked.

Ne magyarázz nekem, hogy milyen a férjem, a feleségem, hogy mennyire kivirult melletted, miközben mellettem csak sorvadozott. Lószart se tudsz az életünkről, csak kihasználtál egy rést, és máris azt gondolod, hogy te vezényled a sorsszimfóniát. Csak figyelj jobban, és meglátod, hogy nincs a kezedben a pálca. Aztán meg ne szapuld az embert, akit én szeretek, és bármi is történt, nem mondok rá rosszat, bár megtehetném, lenne rá okom és jogom, de mégsem.

Ez téged minősít. 

Elhiszem, hogy sosem voltál Hamupipőke, maximum egy pipő, akihez nem jöttek a madarak, hogy segítsenek kiválogatni a borsót meg a lencsét, és a jótündér se küldte a hintót, így aztán sose értél oda a bálba, nem hagyhattad el a nemlétező üvegcipellőt, és a királyfi azt se tudja, hogy létezel. Nem is érdekli. Inverz a meséd, és csodálkozol. Pedig te vagy az, aki belerúg a cuki kismacskába is, hát mi a fenét vársz a nyomorult madaraktól?! 

Vedd már észre magad!

Nem a terapeutád vagyok, hanem a feleséged, férjed, barátod, barátnőd. Nem kell belebújnom a fejedbe, beleülnöm a kis lelkedbe, figyelgetnem az áramlásokat, magyarázatok után kutatva. Ha netto bunkó vagy velem, akkor viseld el, hogy úgy kezellek, mint egy netto bunkót. 

Nem érdekel a sajátos lelki életed.

És ne győzködj arról, hogy nekünk milyen jó, mert mi egymásnak vagyunk teremtve, és akkor is jó, ha már semmi nem működik, csak azért, mert egyszer azt hittük, hogy talán jó lesz. Próbáltam, jelbeszéddel, suttogva, halkan, hangosan, kiabálva és ordítva, hogy nem megy, nem bírom, csináljunk már valamit, csináljunk már valamit másképp! Mi lesz az életemmel, miközben a te illúzióidat őrizgetem?

Szétrúgnám az egészet a francba.

És hagyd már abba ezt a nyomorult, álszent dumát, hogy te mennyire sajnálod, hogy nekem nem született gyerekem, mert hogy az a világ legszebb dolga, és anyának lenni, na, az aztán életfeladat, a legszentebb! Ne sajnálj, nem érdekelsz. Képzeld azt el, de csak, ha tudod, hogy képes vagyok az életemnek más értelmet is találni, veled ellentétben. Egy idő után már a kínos mosolyt is törlöm az arcomról, ne várd, hogy szeresselek és bepucsítsak neked. 

Van élet a halál előtt.

És igen kifelé játszom, hogy milyen fasza családapa vagyok, aki mindig, mindent a gyerekeiért, és ott van, és egyfolytában, és megy, és csinálja, mert az énkép és a tükör. Amit néha reggel leköpök, mert tudom, hogy hazugság, mert az, ami vagyok, az nem itt van, hanem máshol, messze, térben és időben is távol, és elvesztettem, bazdmeg, és már nem is fogom megtalálni. De könyörgöm, legalább ne mondd nekem, hogy ez tökéletes, és minta, és tegyek bele még többet, hadd lássák mások, mert a hideg futkos a hátamon, és görbül a gerincem, és nem, akkor sem fogom bevallani neked, és magamnak sem, hogy gyűlöllek, és magamat meg utálom. 

Mert ezt tettem velünk.

És ne gyere ide, hogy te akkor mi mindenre voltál készen, mert pont leszarom, most most van. Ha most csak azért jössz, hogy ezt beletold az arcomba, akkor nagyot hibáztál, oda és vissza.

Elég volt a játszmákból. 

És ne mondd nekem, hogy tudod, mit érzek, amikor elvesztettem valakit, mert baromira nem. És ne kezdj el rangsorolni, hogy mi nagyobb veszteség. Egyáltalán nincs kedvem abszolút értelemben kategorizálni, hogy szülő, gyerek meg kutya. Az én veszteségem az én fájdalmam, úgy élem meg, ahogy nekem szar, és kész. És főleg, ne hozd elő, hogy amikor a te akárkid, mert kinyílik a zsebemben a bicska, sőt a machete, és azt te sem akarod.

Hallgass meg, vagy menj el.

És nem, semmi jogod nincs az én életterembe borogatni a szennyesedet, megmondani, hogy mit és hogyan kéne csinálnom, hogyan kéne nevelnem, hogyan kéne szeretnem, hogyan kéne intéznem, csak azért, mert egyszer összetartoztunk. Már nem vagy etalon az életemben, fogadd el. Egyébként is, csak addig voltál az, ameddig én annak tartottalak. Azért voltál szép és jó, mert én annak láttalak. 

Most lásson annak más. 

Én én vagyok, az erőmmel, a gyengeségeimmel, a történetemmel, a változtatni akarásommal, az elutasításommal, a mániáimmal, a segítő szándékommal, az értékeimmel, az akaratommal, a borúmmal, a derűmmel,  a szívemmel, a humorommal, az érzéseimmel, a szeretetemmel, amiből annak adok, akinek akarok, aki megérdemli, aki rászolgált, és akitől visszakapom. 

A világ közepén.

A Torony

Azoknak, akik értik.



A Királykisasszony unatkozott. Jó, régen nem volt már "kisasszony" a szó szoros értelmében, de szeretett magára így gondolni, és miért is változtatta volna meg a nevét?
A Sárkány horkantott egyet. A Királykisasszony undorodva hátrafordult, legszívesebben belerúgott volna egy hatalmasat. Hogy a fenébe lehet egyszerre hét fejjel aludni?!  A Sárkány kétségkívül elkényelmesedett az utóbbi időben. Potrohosabb lett, a hét fejéből négyen meg mintha tokát is eresztett volna. Nem is csoda, ha állandóan csak döglik!
A Királykisasszony az ablakhoz sétált, elmélázva bámult kifelé a tágas mezőre, a távoli hegyekre. Kint se történik semmi. Sehol egy árva lélek. Mikor lett ilyen üres a világ?
Bezzeg a régi időkben! Amikor végre sikerült rávennie a Sárkányt, hogy elrabolja a Kastélyból! Na, akkor aztán volt minden, játék, móka, kacagás, kergetőzés! A Sárkány is teljesen más volt, soha nem hunyta le egyszerre mind a tizennégy szemét. Legalább egy szempár mindig rajongó féltéssel követte a Királykisasszony minden lépését. Erős volt, fiatal, pajzán, tüzes és lobbanékony. Hányszor kellett vízért rohannia, hogy eloltsa a lángoló függönyöket, egek! Régi, régi, szép idők. Aztán teltek-múltak az évek, a gyerekek is kirepültek. Egy nap elrugaszkodtak az ablakból, és elmentek világot látni, alig látja őket. A Sárkány meg...! Néma dühvel bámulta a hortyogó hétfejűt. 

 Nemrégiben lesétált a Torony aljához, amikor meglátta a Fiút közeledni, aki hetente egyszer élelmet hozott a faluból. Rámosolygott, és megkérdezte, nem akarja-e megnézni a Tornyot belülről. A Fiú elmenekült, rohant fejvesztve, hátra se nézett. Na, ez van. Pedig (akkor még) csak az járt a fejében, hogy csekély összeg fejében indíthatna toronyjáró túrát az arrajáró érdeklődőknek. Ezt kiabálta a fénysebességgel távolodó ifjú után, aki erre még a fülét is befogta. Kár. Nem mintha szüksége lenne a csekély összegre, tele van a pince aranytallérokkal. Azt se tudja mire költeni. Nem mintha lennének arrajárók. Pláne, érdeklődők.  Csak az izgalom. Az kéne. 

Hirtelen támadt egy ötlete. Tollat ragadott, és egy lepedőt. Az elkészült transzparenst kilógatta a Torony ablakán. Aztán lerohant a lépcsőkön, és az ajtó mellé is kiszögezett egy kisebb táblát. Kissé távolabb ment, és megszemlélte a feliratot a lepedőn. Jól olvasható. "Segítség, valaki mentsen meg!"
Visszament a Toronyba, töltött magának egy pohár bort, és az ablak elé ülve figyelt, jár-e arra valaki. 
Eltelt ugyan némi idő, de egy napon valóban arra lovagolt a Hős Lovag. Minden Hős Lovagnak kifinomult hetedik érzéke súgja meg, hogy hol tudna belebotlani megmentésre váró Királykisasszonyokba, így nem is volt meglepő, hogy éppen arra tévedt. "Meglátta" a segélykiáltást, és megsarkantyúzta a Rárót. Időtlen idők óta keresett már valakit, akit végre meg lehet menteni, szóval igen lelkesen vágtatott.
A Királykisasszony, felemelt szoknyával, ezerrel zúzott lefelé a lépcsőkön, és lihegve tépte fel az ajtót. Éppen beleütközött a Hős Lovagba. Ha már ott volt, a karjába ájult. A Hős Lovag meg elkapta, végül is, ezért jött.
Miután udvariasan a Királykisasszony orra alá tartotta a repülősót (mindig volt nála, mert pont tudta, hogy a megmentendő nők ájuldozni szoktak), az köhécselve magához tért. A Hős Lovag megérdeklődte a probléma mibenlétét, és a Királykisasszony nem fogta vissza magát. Elmesélte, (kissé kiszínezve) elrablásának és fogvatartásának történetét, a rettegést, amelyben a gonosz Sárkány mellett élnie kellett, a gyerekeket, a magányos nappalokat és a hideg éjszakákat. A Hős Lovag szívszakadva hallgatta. Pont erre vágyott! Szerelmes is lett a Királykisasszonyba menten. 

Boldog idők következtek, kéz a kézben sétálgattak a réten, kacagva úszkáltak a tóban, kergetőztek a fák között. A Hős Lovag csokrokat készített szívbéli kedvesének a mezőn gyűjtött vadvirágokból, hogy emlékezzen rá akkor is, ha nincsenek együtt. A csokrokat a Királykisasszony vázába rendezgette, és a Sárkány orra elé tette. Az néha felébredt, megszimatolta a virágokat, és felsóhajtott: "Nyár van?" A Királykisasszonyt konkrétan megütötte a guta. Ez a szemét még csak nem is gyanakszik! 
A Lovagnak másnap elpanaszolta, hogy a Sárkány igen furcsán viselkedik, mintha sejtene valamit. Az, ijedtséget tettetve, közölte a Királykisasszonnyal, hogy semmiképpen nem akarja veszélybe sodorni, szívesen megszökteti, de az is lehet, hogy inkább elmegy, bár szomorúan és nehéz szívvel. Csak kedvesének nehogy baja történjen! A Királykisasszony sírdogált egy sort, aztán egymás karjába borulva, örök szerelmet esküdtek.  
Egy nap álruhában beszöktek a faluba. Rettentő jól érezték magukat, kolbászt ettek a piacon, billiárdoztak a kocsmában, végül vásároltak a Királykisasszonynak egy díszes, sokat sejtető (és még többet megmutató), szexi ruhát. Hazaérve, a Királykisasszony magára öltötte a dögös holmit, és olyan szerelmes éjszakájuk volt a friss, harmatos füvön, mint még soha.
A királykisasszony hajnalban osont fel a Toronyba, szökdécselve, dudorászva. Felkapott egy vázányi mezei virágot, és végigkeringőzött vele a szobán. A Sárkány mind a tizennégy szemével figyelte.
- Hol voltál? - mordult fel aztán.
- Mit érdekel az téged?! - a Királykisasszony nem hagyta abba a táncikálást.
A Sárkány kinyújtotta mind a hét fejét. és körbeszimatolta vidám nejét. Felordított.
- Emberszagot érzek rajtad, te céda! És mi ez a ruha?! Apró darabokra téplek! - neki is látott a megvalósításnak, karmaival, fogaival tépte-szaggatta a ruhát, és néha a Királykisasszonyt. Az sikoltozott, védekezni próbált, de a Sárkány sokkal erősebb volt. Dühében lángot okádott, és a Királykisasszony haját is megperzselte. Ami azután történt, arra inkább nem térnénk ki.
A Hős Lovag sisakján aznap este egy kavics koppant, rajta levélke: "Azonnal beszélnünk kell!"
A Torony mögött találkoztak, s a Lovag nem ismert rá a kedvesére: kék-zöld foltokkal tele, a haja félig leégve, szemei kisírva. Azonnal felajánlotta, hogy megszökteti, elviszi a kastélyába. A Királykisasszony tiltakozott, nem lehet, a Sárkány megöli őt is, a Lovagot is, és mindenkit, aki az útjába kerül. Mert olyan gonosz. A Lovag nem hagyhatta annyiban a dolgot, hiszen ő menteni jött. Hatalmas hadserege van a kastélyban,  amely égnek fordított ágyúkkal várja majd a Sárkányt, jelentette ki harciasan. Titokban kissé izgult, nem ment-e ezúttal túlságosan messzire.
A Királykisasszonyt, szerencsére, nem lehetett meggyőzni. Mert ő nem venné a szívére egyetlen ártatlan halálát sem, (s jelen helyzetben több ártatlan halál is várható), ő aztán nem egy Szép Heléna, aki miatt egy egész város süllyedt el a történelem pöcegödrében. Várakozva nézett a Hős Lovagra, aki azonnal megragadta a mentőövet, és átszellemülten bizonygatta, hogy nem, kedvese aztán tényleg nem egy Szép Heléna, akinek kegyéért jogos lenne a milliónyi, ártatlan halál.
- Menj, kedvesem! - suttogta a Királylány a Lovagnak, kissé csalódottan. - Mindig emlékezni fogok rád, és kérlek, ne felejts el engem!

Az ajtóban állva nézte, ahogy a Hős Lovag lóra pattan, és elporoszkál, vissza-vissza nézve, könnyeit folyatva, integetve, ajkaival a "soha, soha" búcsúszavakat formálgatva. Amikor eltűnt az éjszakában, lekapta az ajtó mellől a táblát, és felszaladt a Toronyba. Behúzta az ablakon a kifüggesztett lepedőt, összehajtogatta, és egy olyan helyre tette, ahol a Sárkány is jól láthatta. Hátha szükség lesz még rá.
- Elment? - kérdezte a hétfejű, és csalogatóan felemelte a szárnyát.
- El - válaszolta a Királykisasszony, miközben kényelmesen elhelyezkedett a felkínált helyen, a szárnyak melegében.
- Micsoda egy ribanc vagy! - sóhajtott fel elégedetten a Sárkány.
- Seggfej! - vágta oldalba a könyökével a Királykisasszony.
Odakint, a sötét éjszakában, a Hős Lovag megsarkantyúzta a Rárót, és könnyű szívvel, könnytelen szemmel vágtatott arra, amerre az újabb megmentendő nőt sejtette.

A mundér becsülete

Mottó: “Fighting external monsters is easy in comparison to how we fight those within us.”
― Jeffrey Fry


Olvasgattam a neten. Egy általam nagyon kedvelt blogon, és egyéb helyeken is belefutottam néhány olyan véleménybe, elemzésbe, amelyek igen ambivalens érzéseket keltettek bennem. Először is felhorgadtam, hogy hogy képzelik. Aztán meg, átgondolva, rájöttem, hogy bizony, nekem is vannak rossz tapasztalataim, és ha a nyilatkozó személyek nem megfelelő helyre kerültek, akkor akár még igazuk is lehet. Nem mindenben, de részben. Ja, természetesen, a rendszerállításról van szó.

Elöljáróban annyit, hogy Freud, példának okáért, netto nőgyűlölő volt. És neki nem volt Freudja, aki ezt kianalizálja belőle. Amikor egyik tanítványa, és itt konkrétan Jungra gondolok, megpróbálta elemezni az egyik álmát, elhajtotta a fenébe azzal, hogy csak nem képzeli... Szóval, mellette még eléggé autoriter személyiség is volt. Akkoriban kaptak erőre a behavioristák, akik azt vallották, hogy van az inger meg a válasz, és közötte meg nincs semmi. Kis túlzással, nem gondolkozunk, nem érzünk,  hanem robotként reagálunk a bennünket ért ingerekre. Az pedig, hogy hogyan, pusztán kondicionálás kérdése. A behavioristák a kísérletezésre esküdtek, és azt vallották, hogy semmi sem igaz, amit nem lehet kísérletesen igazolni. Freud pedig nem kísérletezett, ő kinyilatkoztatott, és ez igen felháborította a behavioristákat. Azt hiszem Watson (az egyik behav atyaúristen) volt az, aki bekóstolta Freudot azzal, hogy mit fényezi magát a sok hülyeségével, ez mind kamu, mert nem lehet kísérlettel igazolni. Freud azt válaszolta, az öreg Európa gőgjével a fiatal, izgága Amerikának, hogy miért kellene valamit igazolni, ami úgy van, és kész. Maradtak ennyiben. 
Watson, egyébként, a két gyerekét a behaviorizmus szellemében nevelte, vagyis semmi szeretet meg érzés, csak kondicionálás. A sors fintorgott is egyet, mert a fia öngyilkos lett, a lánya meg freudiánus analitikus terapeuta. Ahogy Anna Freud is, a nagy öreg lánya. Jó, tudom, ez sorsdráma, de azért lehet kicsit vigyorogni is azon, hogy isten nem ver bottal. De tényleg. 

Na, vissza Freudhoz. Ő gyakorlatilag lerakta a mai pszichológiai gondolkodás alapjait. Ha az ember kicsit jobban figyel, akkor azt látja, hogy minden pszichológiai irányzat előbb vagy utóbb, de definiálja magát Freudhoz képest. Ahogy telt-múlt az idő, az ő elméletéből kigyomlálták azokat a túlzásokat, amelyek a tapasztalatok és kutatások fényében tarthatatlanokká váltak, ilyen pl. a "péniszirigység" fogalma, hogy a legvadabbat említsem. De a nagy vonulatok maradtak, és hiába születnek újabb és újabb irányzatok, Freud nélkül ma sincs pszichológia.

Miért meséltem el ezt? Bert Hellinger miatt, aki összerakta a családállítást, mint terápiás formát. Nem, nem egyedül ötlötte ki az egészet, voltak bőven előzményei. Szondi Lipót a sorsátvétellel, Böszörményi-Nagy Iván a kontextuális terápiával és a láthatatlan lojalitással, Virginia Satir a családrekonstrukcióval, Moreno a pszichodrámával. És Hellinger, a maga misszionárius múltjával, a zuluk közt eltöltött idővel. De mivel ő is csak ember, mint a többi, mi sem természetesebb, hogy a rendszere őt magát is tartalmazza. 
Mert Jung az istenhit kérdéseivel küszködött, ezért lett a spiritualitás a jungi rendszer fő kérdése. Erik Erikson az identitását kereste, így jött létre a pszichoszociális fejlődéselmélet, az identitáskrízisekkel. Minden elméleti keret tartalmazza annak kitalálóját, ez nem is lehet másképpen. Ahogy ez a bejegyzés is tartalmaz engem. Más talán másképpen rendezné össze a gondolatokat, más stílusban írna, más szavakat használna, de ez, így, ebben a formában én vagyok. 

Szóval Bert Hellinger pap volt, így talán nem meglepő, hogy tradicionális, "férfiközpontú", sokszor rigid gondolkodásmódot képvisel. DE: attól még a módszer működik, és nem rendül meg, ha teszünk benne kisebb kiigazításokat. Esetleg észrevesszük, hogy a rendszer semmiképpen nem igazolja Hellinger állításait, például a férfi-nő hierarchiáról. A folyamat ugyanolyan, mint Freud esetében: az elmélet ki lett gyomlálva, gyomok kihajítva. Ettől még, persze, vannak, akik a teljesen ortodox vonalon mozognak, de vannak elágazások is. Ilyen a strukturális rendszerállítás is. 

Lássunk néhány kritikát, nem szó szerinti idézetben, csak a lényeget tekintve.
Házasuláskor a nőnek követnie kell a férfit a férfi hazájába: emlékszem, hogy volt valami ilyesmi Hellingernél, elméleti szinten, de a gyakorlatban még sohasem találkoztam hasonló problémával. A pár ott él, ahol akar, korlátozás nélkül.

Váláskor a férfi nevelje a fiúgyermeket: rendszerszinten nincs ilyen korlátozás, mivel ott a család (a családi tabló) minden esetben egyformán áll fel. Okoskodás, kuka.

A szülőkre nem szabad haragudni: Félreértelmezés. Ahogy azt már említettem egy előző bejegyzésben, különböző szinteken működünk. Ha rosszat tettek velünk, a hétköznapi életben haragszunk dühösek vagyunk, joggal. A rendszerszint a családállításokban mindig regressziós állapotot generál. Közérthetőbben: visszacsúszunk a gyermeki énünkbe. A bennünk élő gyermek pedig szeretné átélni a bizalmat, odabújást, biztonságot, szeretetet, amit a való életben nem sikerült, mert a szülők elérhetetlenek vagy éppen bántalmazók voltak. Éppen, mint a pszichoterápiás helyzetben: a terapeuta egy időre helyettesíti a szülőt, biztonságos környezetet nyújt, adekvát módon reagál, így a kliens képes hozzáférni az elfojtott érzelmeihez, megtanulja azokat beazonosítani, lebontani a hamis énjét, és felépíteni az újat, megtapasztalni a kötődés biztonságát stb. Az állításban is ez történik, csak gyorsabban. A szülők reagensek (vagy azzá tesszük őket egy okos kis trükkel), és máris mehet az odabújás. A saját színdarabunk, vagy inkább drámánk játszódik a kör közepén, beülhetünk a képviselőnk helyére, elveszhetünk a végtelen szeretetben egy pillanatra, percekre, ameddig jól esik. Aztán már tudjuk, hogy ha a való életben ez nem is adatott meg nekünk, azért még létezik, a meg nem élése fájdalmas, de nem predesztinál, és igenis képesek vagyunk adni és kapni is, érzelmeket és biztonságot. Az pedig, hogy visszatérve a hétköznapokba, a felnőtt énünkbe, továbbra is dühösek vagyunk-e a szüleinkre, vagy már nem számít annyira az egész, mert fel- és megszabadultunk, már csak rajtunk múlik, a temperamentumunkon, az elszántságunkon, a szándékainkon, a személyes történetünkön. Van, amit nem lehet megbocsátani, és nem is kell. 

Az inceszt, vagyis a szülő által elkövetett szexuális bántalmazás ilyen. A gyerek akkor is elveszíti az egyik (vagy mindkét) szülőjét, ha a jóvátétel=megbánás megtörténik. Nem tud többé kapcsolódni, a bántalmazó szülő által közvetített életenergia megszakad. Rendszerszinten nem létezik ennél nagyobb árulás. A bántalmazást nem kell megbocsátani!

Hierarchia férfi és nő között: nincs hierarchia, csak hely van, ahol általában mindenki jól érzi magát. De nem mindig, mert különbözőek vagyunk, különböző dinamikákkal. Ha egy pár úgy érzi magát kellemesen, hogy a helyek felcserélődnek, mi nem ragaszkodunk az ortodoxiához, hiszen nem az a célunk, hogy bárkit erőszakkal bírjunk rá valamire, ami számára nem jó. Mindannyiunkban van férfi (Nap, animus) és női (Hold, anima) minőség is (kiáradó és befogadó minőség). Tradicionálisan az ellenkező nemű minőséget kivetítjük a férjünkre/ feleségünkre (társunkra), érthetőbben: a nők nem élik az önkiteljesítő, önmegvalósitó énjüket, a férfiak a befogadó, tápláló, háttért nyújtó énjüket. Tradicionálisan, mondom, de ezen a területen azért manapság nagy változások tapasztalhatók. A nők elkezdtek önmegvalósítani, kilépni a hagyományos családi rendszerből. Dolgoznak, karriert építenek. Asztrológiául: élik a Napjukat. Az eddigi egyensúly megborult, az új egyensúlyt egyelőre csak keressük, és nagyon úgy tűnik, a férfiak nehezebben alkalmazkodnak, pillanatnyilag fogalmuk sincs (kivételek, természetesen, vannak), mihez is kezdjenek az animájukkal. Így maga a rendszer is alakul, és mi hagyjuk, hogy a képviselők úgy helyezkedjenek el, ahogy nekik megfelelő. 

Hierarchia: nagy és kicsi. Hellinger azt mondja, a gyereknek semmi köze a szülők dolgaihoz, de ez csak részben igaz. Mivel a rendszer része, a saját szintjén közvetített információkhoz joga van. Ugyanakkor, nyilván nem fogjuk kikérni a véleményét arról, hogy váltsunk-e munkahelyet, de azt sem ő fogja eldönteni, hogy kilépjünk-e egy halott házasságból. Ez a felnőttek dolga. Nyugodtan értsük úgy, hogy a gyereket meghagyjuk gyereknek, akinek nincs felelőssége a "nagyok" dolgaiban. A felelősség a lényeg, amit megtartunk magunknak felnőttként, vagy meghagyunk a szüleinknek, akik nagyobbak nálunk, és nem vesszük magunkra. A saját életükért, elvesztegetett lehetőségeikért, hibáikért, bűneikért ők felelnek, azoknak terhét ők cipelik, hozzájuk tartozik. a mieinkért meg mi, és nem a gyerekeink. Ezt jelenti a kicsi és nagy.

"Elveszett iker"  Tudjuk, hogy az összes terhesség körülbelül 10 százaléka indul ikerterhességnek, a fantomiker a folyamat során eltűnik, felszívódik, és 84 terhességből egyben születnek kettős ikrek. Ennél lényegesen több esetben bukkan elő az állításokban az "elveszett iker szindróma", illetve a hozzá kapcsolódó veszteségélmény. Hogy miért? Mert az elveszett iker pusztán egy rendszerállítási terminológia, amely a születésre, az eredendő egységélmény (anyával) megszűnésére utal. Ebből a szemszögből bárkinek állítható elveszett iker, hiszen mindannyian megszülettünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy különbözünk egymástól abban, hogy a születés, a kiszakadás megélése milyen mély nyomokat hagyott bennünk. Van, akinél problémákat okoz, másoknál pedig egyáltalán nem. 

Az önismeret hosszú és fájdalmas út, a családállítás azonnali, egyszerű megoldásokat kínál: hatalmas smiley kéne ide, de tényleg, a macska vigyora az Alice-ből. Hogy egy klasszikust idézzek: ez a bátrak sportja. Aki már ült a körben, és látta a saját képviselőjét botladozni az élet rögös útján (én közéjük tartozom), és csapott már a homlokára, hogy a francba, hogy lehetek ilyen hülye, hogy nem láttam ezt eddig, és végigkínlódta a színdarab utáni heteket, míg le nem ülepedett benne az információ, és ki nem alakult benne az új stratégia, az biztosan nem állítja, hogy ez egy könnyebb út. Talán gyorsabb, sokkolóbb, arcbatolósabb. A tér csak az információt közvetíti, de nem oldja meg helyetted a problémákat. Tudod, a természet nem kegyetlen, csak kegyetlenül közömbös.  Az információval neked kell valamit kezdened. 

Figyelem! Egyetlen terápia sem működik a nyitottság, a változtatásra való szándék nélkül. Egyik terápiás forma sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen mások, és mindenkinek megvan a magáé, aminek a segítségével a legjobban tud fejlődni, amit a legbiztonságosabbnak érez. Ha bárhol azt ígérik (akár családállításon, akár más terápián), hogy majd a Tér, az Energia, az Univerzum megteszi a magáét, miközben neked csak ülnöd kell, és bámulnod kifelé a fejedből, farokfelvágva menekülj onnan, de gyorsan. Azt válaszd, ahol rögtön az elején közlik veled: nem lesz könnyű, lehet, hogy szenvedni fogsz, a fejedet a falba verni, amikor rájössz, de a végén ott leszel te, az igazi TE, és ezért megéri. Sok sikert hozzá!  

Kötődni kell...

Mottó: “Ez az otthontalanság otthona, benne anyád helyett egy mostoha szeretget unos-untalan.” Quimby

Kapcsolatokra vagyunk tervezve. Mármint mi, emberek. Tudom, ezt már leírtam párszor, máshol, talán másképp, és már uncsi, de fontos. A társas létre vagyunk előhúrozva, arra, hogy kapcsolódjunk, támaszkodjunk egymásra, vagy éppen támaszt nyújtsunk valakinek.*

Kötődünk a szüleinkhez, a rokonainkhoz, a barátainkhoz, boldog-boldogtalanhoz, néha akkor is, ha nem kéne. Arról is volt már szó, hogy az első kapcsolatunk anyukánkhoz fűz bennünket, és ennek mintájára alakítjuk aztán az összes többit. Ha minden jól megy, akkor felnőtt korunkban is biztonságosan tudunk emberekhez kötődni (“én oké, te oké, majd megoldjuk!”), lesz önértékelésünk, nem leszünk kapcsolatfüggők, stb. De mi van, ha nem? Mitől leszünk erőtlenek, miért megyünk bele egyenlőtlen viszonyokba, és miért maradunk bennük? Mi van a felszínen, és mi rejtőzik a mélyben?

Például, itt van Harlow és a majmok. Eléggé el nem ítélhető módon, az éppen megszületett kismajmokat elvette a mamájuktól, és kísérletezésbe fogott velük. Először is, készített két pótmamát: az egyiket drótból, a másikat puha szőrből. A drótanyánál volt a cumisüveg, a szőranyánál meg semmi se volt, amit a majmócának adni tudott. Csak álldogált ott, puhán és szőrösen. A kismajom pedig szívott egyet-kettőt a cucliból, aztán rohant a szőrmamához csimpaszkodni. Ezeket a menüpontokat váltogatta folyamatosan. Később, aljasul, megijesztették a majmocskát valami nagyfogú, hangos akármicsodával, ő pedig fejvesztve rohant szőrmamihoz, csimpaszkodni és panaszkodni. Egy újabb kísérlet során a majombabát egy nagy szobába küldték be, ami tele volt játékokkal, megvizsgálható dolgokkal, és a babák (a majmok is!) kíváncsiak. Szegény apróság, maga alá gyűrt egy rongydarabot, és azon ülve rettegett. A helyzeten az se változtatott, amikor betették neki a drótanyát a cuclival, tojt rá, csak a rongyát szorongatta. Bezzeg amikor megkapta a szőrmamát! Azonnal rohant, kapaszkodott, és lassan megnyugodott annyira, pusztán a szőrmama jelenlététől, hogy elinduljon felfedezni a szobát, kézbe és szájba venni az ott heverő, tuti cuccokat. Figyeled? A majmocskát nem érdekelte a kaja, csak a szőranya által nyújtott biztonság.

De az igazi érdekesség csak most következik, mert Harlow nem hagyta abba a kismajmok szivatását. Mivel azok imádták a szőrmamát, megberhálta úgy, hogy “büntessen”, sűrített levegővel tolja el magától a szerencsétlen piciket. És a kismajmok akkor is ragaszkodtak! Sőt, minél gonoszabb volt a szőrmama, annál jobban csimpaszkodtak, annál jobban vágytak a biztonságra, amit pedig már nem is nyújtott.

A.E. Fisher kiskutyákkal kísérletezett, három csoportra osztotta őket, az első csoportot szerették a kutatók, a másodikat mindig elhajtották maguktól, a harmadikat pedig hol megsimogatták, hol elkergették. Érdekes módon, a harmadik csoporthoz tartozó kölykök kötődtek a legjobban az emberekhez, akik ebből azt a következtetést vonták le, hogy a bizonytalanság valahogy része a kötődésnek, és szabályosan függőséget okoz. El is nevezték a jelenséget a polaritás elvének.

“A stressz, beleértve a bizonytalanságból fakadó mentális stresszt, a kötődés vagy szeretet egyik összetevője. Talán még a gyűlölet,  mint a szeretet poláris ellentétének megnyilvánulásai is valahogy megerősítik a szeretet.” (Fisher, 1955)

Gonosz, ugye? Mert amit jelent: fenébe a biológiával, nem azért szeretjük anyánkat, mert enni ad, hanem azért, mert így vagyunk tervezve, a szeretet és biztonság keresésére. Kapcsolatra. És minél inkább löknek el bennünket, minél bizonytalanabb a helyzetünk, annál jobban függünk a szeretett személy aktuális hangulataitól, valamint, mivel emberek vagyunk, folyamatosan szorongunk, és elkezdjük magunkban keresni a hibát. Mert kötődni kell, valakihez tartozni muszáj.

Talán Fairbairn volt az első, aki ezt így leírta. Részben azt, hogy már úgy születünk, hogy létezik egy csírája a személyiségünknek, energia és forma elválaszthatatlan egysége, amely majd az én vagy “szelf “, a “tárgy” (anya, apa stb), és a köztü(n)k lévő viszony hármasában fejlődik azzá, amivé fejlődni tud. (Asztrológusként ez számomra egy igen szívmelengető pszichológiai elmélet :) ) Nincs is semmi baj, ha szeretettel fogadnak és gondoznak bennünket, odafigyelnek ránk, szépen fejlődgetünk, építgetjük magunkat, tapasztalunk.

A probléma akkor keletkezik, ha anyánk/az elsődleges gondozónk, később apánk, aztán a szűkebb környezetünk nem reagál ránk, vagy nem megfelelő választ ad, ha a szüleink betegek, depressziósak, esetleg alkoholisták, talán még durvák is, megvernek, agresszívak, esetleg csak egy púpnak tartanak a hátukon. Mivel képtelenek vagyunk (gyerekként) megérteni, mi történik, hogyan lehet, hogy akiket mi ennyire szeretünk, azok nem szeretnek viszont, sőt, bántanak, és ez olyan hatalmas feszültséget okoz bennünk, hogy Fairbairn szerint lehasítunk a személyiségünkről (szelfünkről) egy részt, amibe belepakoljuk anya/apa összes olyan tulajdonságát, amitől szenvedünk, és tolerálhatatlan számunkra. A lehasított rész lesz a “rossz belső tárgy”, magunkba olvasztjuk, azonosulunk vele. (Nagyon egyszerűen: ha anyánk depressziós, mi is azok leszünk, ha apánk agresszív, mi verekszünk az iskolában.) Míg a megmaradt, úgynevezett “központi” személyiségrészbe a szüleink azon tulajdonságait építjük be tapasztalatként, ami bennük szerethető, vagy legalább is, elfogadható. Így keletkezik az “ideális tárgy”. Amikor, nem kis túlzással, azt soroljuk apánk pozitív tulajdonságaihoz, hogy ma este csak egy pofont adott, és nem szíjjal vert véresre. Vagy amikor anya megengedte, hogy mellette üljek, amikor nézte a tévét.

Természetesen, minél nagyobb a trauma, annál nagyobb a lehasított szelfrész, és annál kevesebb tér marad a boldog, felhőtlen tapasztalásra, a korlátok nélküli személyiségfejlődésre, a szabadságra. Mondja Fairbairn, és lehet vele vitatkozni, ahogyan azt sokan meg is tették. Természetesen, az elmélet ennél sokkal bonyolultabb, de a lényeg valahol mégis ez.

Mindenesetre, a rendszerállításon azt tapasztaljuk, hogy míg a felszínen hátat fordítunk apánknak/anyánknak, mert tudjuk, milyenek voltak, vagy mit tettek velünk, hogy elzárkóztak, nem voltak elérhetők, nem szerettek, esetleg bántottak is, addig a rendszerszinten egyszerűen oda akarunk bújni, hagyni, hogy megöleljenek, érezni, hogy odatartozunk, hogy elfogadnak, hogy szeretnek. Mert kötődünk, ha tetszik, ha nem. És ott a mélyben, ők mindezt meg is teszik. A rendszer szintjén teljesen elfogadhatónak tűnik az a mondat, hogy “Így tudtam az apád lenni. Nehéz volt az életed, de éppen ezért, ez egy nagyon értékes élet.” Ahogy azt Feldmár mondja valahol, elfogadjuk azt, hogy a múltat nem tudjuk megváltoztatni, átéljük ennek  fájdalmát, aztán megyünk tovább. Rendszerállítóként annyit tennék hozzá, hogy kicsit megkönnyebbülten, mert láttuk a dolgok mélyét is. És tudjuk, hogy értékes élet a miénk. Hát éljük is úgy.

A világbéke legyen veletek. 

*Létezik egy elmélet, a szociális agy teória (Dunbar, 1998), amely azt állítja, hogy azért lett ekkora agyunk, mert csoportban élünk. Pontosabban, a neocortexünk, az “új” agykéreg, amely a gondolkodási folyamatokat vezényli alapvetően, lett arányaiban sokkal nagyobb az agyunk többi részéhez képest. A főemlősöknél ez az arány nagyjából 50%, nálunk meg olyan 80% körüli. Röviden, Dunbar azt állítja, hogy az embernek (nem lévén se foga, se karma) létkérdés volt a csoport, egységben az erő alapon. Viszont a csoportban az is elengedhetetlen, hogy ismerd a többieket, tudd, kiben bízhatsz meg, ki fog hátba döfni alkalom adtán, kinek a lányát kérheted meg, anélkül, hogy szégyenkezve kéne elkullognod a háztűznézőből, kivel érdemes elindulni mammutvadászatra, és ki készíti a legtutibb tetoválásokat. Nos, a társas folyamatok és viszonyok észben tartására, kezelésére növesztettük meg ekkorára a neocortexet. Még azt is kimérték, hogy nagyjából 150 emberrel kapcsolatos információt vagyunk képesek többé-kevésbé eltárolni. Ha szeretnél kísérletezni, nézd végig a FB ismerőseidet, számold össze, hányan vannak, akikről valóban hasznos információkkal (hogyan dolgozik, lehet-e rá számítani, és ha igen, miben stb.) rendelkezel. 

Fekete lyuk

Mindig mosolyog rád. Mert te olyan vagy, akire mindig mosolyogni kell, mondja. Tisztel. A bizalmába fogad, megosztja veled a titkait, a legbensőbbeket, legféltettebbeket. Mert te biztosan nem árulod el őt, rád lehet számítani. Te pedig mindent megteszel, hogy megfelelj, meghallgatod, sajnálod, vigasztalod, támogatod. Mert jónak lenni jó, ugye? Jót tesz az énképnek. Úgy láthatod magad, ahogyan ő lát: erősnek, kiegyensúlyozottnak, nagylelkűnek. Okosnak.

Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes… 4.

Mottó: "... fecseg a felszín és hallgat a mély." JA

Nos, kis, pihentető szünet után nézzük meg, hogyan is néz ki valójában egy ilyen rendszerállítás. Először is, a csoportban egyéni terápia zajlik, a csoporttagok segítségével. Ez azért fontos, mert arra a néhány alkalomra kénytelen vagy elkötelezni magad a többiek mellett. Mégis, hogy nézne ki, hogy neked segítenek, aztán te meg lelépsz, és otthagyod a társaidat a slamasztikában, nem? Tehát, szükséges a csoport, mert a témáidat képviselők segítségével vizsgáljuk meg. Tegyük fel, kiválasztasz három embert, akik apukádat, anyukádat és téged fognak képviselni a csoport által alkotott körben. Őket aztán bevezeted a körbe, és úgy igazgatod, ahogy éppen gondolod. Azzal visszaülsz a helyedre, és figyelsz. A képviselők pedig elkezdenek mozogni, különböző formációkat alkotni, testi tüneteket produkálni, érezni mindenféléket. Ezzel el is indult az állítás. 

Ha elolvastad az előző bejegyzéseket, akkor már tudod, hogy a célunk az, hogy megtaláljuk a rendszerhibát, ami a tüneteidet (pl. párkapcsolati problémákat) okozza. Az állításvezető (én :D) a képviselőkre és a tér jelzéseire támaszkodva átmegy Poirot-ba, és nyomozni kezd. A nyomozás eredménye sokszor igen meglepő lehet, hiszen a hétköznapi szinten megélt dolgok nagyban különbözhetnek azoktól a helyzetektől, amelyek a rendszerszinten előállnak. A tapasztaltak gyakran igen megterhelők érzelmileg, de ugyanakkor felszabadítók is. Sírás-rívás, meg-és rádöbbenés, valamint  sírva röhögés egyaránt lehetséges.

A játékmester az állításvezető, aki hol vezényel, hol hagyja magát sodorni, az információ forrásai a képviselők, rájuk támaszkodunk. Na, meg a Térre, "aki" úgyis megmondja a tutit, és általában ügyet se vet arra, amit mi szeretnénk. Azért a legtöbbször sikerült alkut kötnünk. :D

Mitől strukturális, és miben különbözik a rendszerdráma a hagyományos hellingeri családállítástól? Például a módszerben. Amíg egy hagyományos családállításra egyszerűen beesel, és az állítás előtt beszéled meg a vezetővel, hogy mi is lenne a témád, addig a strukturális verzióban kérünk élettörténeti adatlapot, ebből készül egy családtérkép. Ezt megvizsgálva lesz egy elképzelésünk, hogy hol lehetnek hibák, mit is kellene csinálni, röviden, előre felkészülünk belőled. 

Zárt csoportokban dolgozunk, ellentétben a hellingeres nyitott csoportokkal, és minden találkozáskor mindenkinek van egy állítása, vagyis nincsenek "állítók" és "segítők", pontosabban, mindenki állító is, és segítő is. Eleve több alkalomra szerződünk a csoporttagokkal, mert az a tapasztalat, hogy aki elkezdi felbontani a problémáit, annak több állításra is szüksége van, mert ahogy egy problémát elrendezünk, felszínre kerül egy másik. Sorban bontjuk le a hagymahéj rétegeit, egészen addig, amíg már csak egyszer-egyszer szembesülünk valami megoldatlansággal. Ilyenkor be lehet csatlakozni egy működő csoportba egy állítás erejéig. Hab a tortán, hogy a folyamatosan együtt dolgozó csoportok egyre érzékenyebbek lesznek, egyre több információt képesek kinyerni, és így az állítások is egyre pontosabbak, gyorsabbak.

Az állításaidat, azok folyamatát, eredményeit nyilvántartjuk, tehát nem fordulhat elő, hogy bután nézzek rád, mert nem emlékszem, mi történt előző alkalommal. Ráadásul, mivel strukturális, az állítások eredménye jórészt ki is jelöli, hogy milyen irányba érdemes továbbmenni, tehát a terápia egymásra épülő elemekből áll.

Strukturális azért is, mert mi szintekben gondolkozunk, és különböző módszerekkel, trükkökkel jutunk el egyik szintről a másikra, tipikusan egyre mélyebbre, míg meg nem találjuk a baj forrását. Ha már megvan, akkor viszonylag egyszerű protokollokkal állítjuk vissza a rendet. A felsoroltak igen nagymértékben gyorsítják fel az állításokat, szinte észre se veszed, és már vége. (Ez vicc volt, mármint a legutolsó, egy ilyen nap igen-igen fárasztó tud lenni, de ugyanakkor energetizáló is.)

A strukturális rendszerállításban többféle állítástípust alkalmazunk, ezeket rugalmasan az aktuális problémához alakítjuk, illetve, igen gyakran nem mi, hanem a Tér maga. És te, mert hiába akarjuk a nagymamához fűződő viszonyodat elemezgetni, ha neked van egy éppen sokkal erősebb témád, akkor az fog előjönni. Tehát állítunk családot, de személyiséget, személyes teret, de akár énhatárt is. Ha végképp nincs fogalmunk arról, hogy egy probléma mihez kapcsolható, akkor jön a fókuszállítás, vagyis bedobjuk a térbe a problémát, izgulunk és figyeljük, mi történik. (És velünk mindig történik valami.)

Ha valakinek mindez még mindig nem elég misztikus, akkor megsúgom, hogy igen, néha előjönnek a karmaállítások is (bármit is jelentsen a "karma"). De ehhez el kell tölteni némi időt a csoportban.

Milyen tünetek utalhatnak arra, hogy érdemes megvizsgálni a rendszeredet? A teljesség igénye nélkül: elakadások, párkapcsolati problémák, traumaismétlés, önsorsrontó életmintázat esetében mindenképpen megéri egy pillantást vetni a családrendszerre. Akkor is, ha a családban sok az alkoholista, az öngyilkosság, vagy a legendáriumból ismertek a "nehéz sorsú" családtagok történetei (ide tartoznak a Holokauszt vagy a kommunizmus idején üldözöttek is), vagy éppen a másik oldalról, nyilas/ávós közeli rokonok. Röviden, minden olyan sztori, amitől, ha jobban belegondolsz, lever a víz.
Ki ne jöjjön családállításra? Hát, elsősorban és mindenekelőtt, senki, akinek boldog, kiegyensúlyozott, problémamentes élete van. :)
Másodsorban, a rendszerállítás nem kompetens bizonyos pszichés kórképek kezelésében. A skizofrénia, személyiségzavarok a pszichiáterekre, klinikai szakpszichológusokra tartoznak, folyamatos szakellátást, esetleg gyógyszeres kezelést is igényelnek. 
Szorongás, pánikrohamok, depresszió esetében érdemes megnézni, van-e rendszerhiba a háttérben, de ilyenkor is javasolt a párhuzamos pszichoterápia. 


Még annyit, hogy a strukturális család-és rendszerállítás elméletét és gyakorlatát Rákos Péter dolgozta ki.
Ha van kérdésed, nyugodtan kérdezz! Akár itt, akár a FB oldalon. Válaszolok, ha tudok. 
Legyetek jók és szépek, ne csak kívül, belül is, és fordítva. 

Poláris

Mottó: "Az életemnek két vége van..." PUF

Poláris világban élünk. Mindennek, ami van, létezik az ellenkezője is. Háború és béke, fekete és fehér, szép és csúnya, jó és rossz, fény és sötétség. Szeretet és gyűlölet. Nem lehetnek egymás nélkül.

Igen ám, de ami számomra a békeszerződés aláírása, az neked a háború kezdete. Ami neked túl sötét, az én szememet már bántja. Ami szerinted fekete, az lehet, hogy számomra nem éppen fehér, de talán szürke. Te úgy érzed, hogy szeretsz, de én gyűlöllek érte.

A szeretet hatalom, mondod. Igen, a tiéd, felettem, válaszolnám, ha merném, de nem merem. Ha vernél, könnyebb lenne. Egyértelműbb. De te nem ütsz. Csak arról beszélsz, milyen jó nekünk idebenn. Különleges, meleg, pihepuha, ringató. Nem engedünk be mást, ez a sok jó csak a miénk. Kívül minden bizonytalan, hideg, ellenséges. Bántani fognak, és te ezt nem akarod, te akkor is megvédesz. Engem, a kis butát, aki nem tudja. Te meg azt nem tudod, hogy én rohannék, megtölteném a tüdőmet friss levegővel, kihúznám magam, és hagynám, hogy megtörténjen velem. Bármi. Az élet, például.

A szeretet fegyver. Konkrétan a tiéd, ellenem, és persze, magadért. Értem én, vagyis, inkább érzem, hogy rettegsz az egyedülléttől. Hogy üres lennél nélkülem. Üres lenne az ágyam, a konyha reggelente, a kávéspohár. Mint a csont, ahonnan már kibányásztuk a velőt, sóval, paprikával a pirítóson, emlékszel? Naná, hogy emlékszel, te csak emlékszel. A mi dolgainkra. Amit együtt. Hát persze.

Nyakamon a nyakörv, kezedben a póráz, ha néha mégis ki kell mozdulnom. Aztán az, hogy te megmondtad, ott kint, na az aztán, fúj. Bezzeg itt, belül, itt minden rendben, itt csak mi vagyunk és szeretjük egymást. Megfulladok ebben a pállott, soha nem szellőztetett, hullabűzös, mindig gyertyafényes, mindig meghitt mocsárban. Nem látod, nem bánod, nem érdekel. Én nem számítok. Csak mi. Csak te. A te félelmeid, a te bizonytalanságod, a te akaratod. Hát legyen meg.

Megyek másképpen, bosszúból. Te pedig az ágyam mellett ülve végignézheted, hogyan. Kiélheted magad, még egyszer, utoljára, aggódhatsz, gondoskodhatsz, igazgathatod a takarómat. De nem tarthatsz vissza, már nem.

Aztán, mielőtt megsarkantyúznám a felhőmet, majd lenézek rád, mosolyogva. Na, ezt hogyan magyarázod meg magadnak? Pedig már nem is érdekel igazán. Csak a felhőm és a szabadságom.

Fura poláris világban élünk. Mindennek, ami van, létezik az ellenkezője is. Egyszerre, egyidőben, egymásba olvadva. A szeretet gyűlöletet szül, a bosszú megértéssé simul, a háború békét vajúdik. De nem mindegy, milyen áron. Figyeljetek egymásra.

Amit a strukturális család- és rendszerállításról tudni érdemes… 3.

Mottó: “… minden szervezet sikeres génekkel rendelkezik.” (Richard Dawkins)

Az információ az Édenkertből áramlik

Bizony. A genetikusok állítják, nem én. A továbbiakat gondolatébresztőnek szánom, főként azoknak, akinek a rendszerállítás, mint olyan, túl tudománytalannak, túl misztikusnak tűnik. Hozzátéve, hogy a felsorolandók esetleges kapcsolatát a rendszerrel pusztán érdekes gondolatkísérletnek találom, nem bizonyítéknak. 

Szóval, információ. Tudtátok, hogy létezik két DNS minta, ami évtízezredek óta változatlanul kerül át az utódokba? Az egyik a mitokondriális DNS, amely anyai ágon öröklődik. A genetikusok ezt vizsgálva jutottak el az ún. mitokondriális Évához, vagyis a ma élő emberek (legalább is, a megvizsgált emberek) közös női őséhez. Évánk kb. 140 000 évvel ezelőtt élt, Afrikában. Igen, jól sejtitek, valószínűleg fekete bőrű volt. Nesze neked, rasszizmus, mi? 

A másik DNS mintát az Y kromoszóma hordozza, értelemszerűen férfiágon adódik tovább, és kinyomozható belőle az Y-kromoszomális Ádám, aki az összes (legalább is… stb) ma élő férfi közös őse, apai ágon. 
Röviden, létezik olyan információ, ami százezer éve változatlan formában őrződik meg, és jelen van minden nőben és/vagy minden férfiban. Izgalmas, nem?

Valamint, azt tudtátok-e, hogy az emberi genomnak mindössze 3%-a rendelkezik valamilyen ismert funkcióval, a többit nagyvonalúan csak hulladék DNS-nek szólítják? Mára, persze, odáig eljutottak a kutatók, hogy feltételezik, a hulladék DNS-tartományok is betöltenek valamilyen feladatot, csak fogalmuk sincs, hogy mit.
Nevezett DNS-tartományokat “evolúciós” szemétnek tartották, amelyek a törzsfejlődés során feleslegessé váltak. 

Apropó, evolúció. Talán hallottátok már azt a kifejezést, hogy “evolúciós fitness”. Evolúciós szempontból minden egyed fő feladata (és életcélja), hogy továbbadja a génjeit, vagyis az, hogy minél több utódot hozzon létre, és hagyjon hátra, akik az ő génjeit hordozzák. Az evolúciós fitnesst az utódok számában mérik. Másképpen: a létrehozott életek számában. Ismerős ez valahonnan? Bizony, a rendszerszemlélet egy bizonyos szögből nézve határozottan evolúciósnak és genetikainak tűnik. Legnagyobb értéke az élet, legerősebb kapcsolata a vérségi, tartalma pedig az információ. Az Édenkertből.

És most következik a dolog legérdekesebb része. (Előre is elnézést a genetikában nálam jártasabbaktól, bőven lehetséges, hogy valamit nem helyesen írok, nem vagyok szakember, csak próbálok hétköznapi nyelvre fordítani. A javításokat is szívesen látom.) Szóval: talán vannak közöttetek olyanok, akik már hallottak az epigenetikáról. Nagyon egyszerűen az epigenetika az a tudomány,  amely olyan genetikai elváltozásokat kutat, amelyek nem érintik az eredeti génszekvenciát. Az organikus molekulákban létezik egy anyag, a metil-csoport, amelyik általában azzal foglalkozik, hogy jó szakácsként a megfelelő oldalon kinyitva a DNS szakácskönyvét, kiválogatja az adott sejt vacsorájához szükséges hozzávalókat. Vagyis, azokat a géneket, amelyek a sejtnek szükséges fehérjéket szintetizálják. Azt már régebben kimutatták, hogy a metilcsoport más ügyekbe is beleárthatja magát: maradandó elváltozást hozhat létre a géneken, pl. ha az ember hosszabb ideig ártalmas kémiai anyagoknak van kitéve, és hajlamosabbá teheti a tulajdonost bizonyos betegségekre. 
A nagy meglepetést az okozta, amikor kiderült, hogy ezek az elváltozások örökölhetők. Pláne, amikor két kutató (Moshe Szyf molekuláris biológus és Michael Meaney neurobiológus) kimutatta, hogy a gyermekkori rossz bánásmód, stressz vagy trauma szintén létrehozhat ilyen metilált géneket az agyban. 

Először patkányokon kísérleteztek, és azt találták, hogy a gondos anyák kölykei felnőtt korukban bátrabbak, nyugodtabbak lesznek, az elutasító anyák kölykei pedig agresszívabbak, bizonytalanabbak. Természetesen, megtalálták a viselkedéshez kapcsolható elváltozásokat az agyban lévő géneken. És, trallala!, kiderült, hogy ezek is öröklődnek, nemzedékeken keresztül! Naná, hogy szerencsétlen tudósok kutatásról szóló cikkét először nem akarták publikálni egyik fajsúlyos tudományos lapban sem, sőt, az elméletüket “vudu genetikának” bélyegezték. De, ahogy az a mesében lenni szokott, a cikk mégis megjelent, más kutatók is rávetették magukat a témára, és bebizonyították, hogy igazuk van.

Amit pillanatnyilag tudunk, és többé-kevésbé bizonyított is: 
- Az agyban történő epigenetikus, adott esetben pszichológiai kórképeket, viselkedés- és hangulatzavarokat generáló elváltozások kisgyerekkorban keletkeznek és különböző traumák, elhanyagoltság, szeretethiány okozhatják őket. 
- Ezek az elváltozások az utódokban is felfedezhetőek. Lehet, hogy soha nem ismerted a dédnagymamádat, aki kisgyermekként végigélte a háború poklát, de hordozod az agyadban az ő traumája okozta metilált gént.
- A “metiláltság” bizonyos fokig feloldható, új, pozitív élmények eredményeképpen. Ha egy bántalmazó családból szerető nevelőszülőkhöz kerül egy gyermek, akkor az könnyíthet az örökletes traumákon. 

Nade, egy másik kutató, Eric Nestler idegkutató is talált valami nagyon érdekeset. Olyan fiúpatkányokat pároztatott, akiket a többiek állandóan megvertek. Az utódok teljesen egyértelműen hordozták a “lúzergént”, akkor is, ha soha nem találkoztak a papájukkal, és ez a viselkedésükben is meglátszott. Ekkor Nestler kipróbálta, hogy mi lesz akkor, ha nem természetben, hanem lombikban rakja össze lúzerpapát és a nejét. Az így született kispatkusok sokkal kevesebb hiszit, félelmet, agressziót mutattak, mint a természetesen született tesóik. Nestler ebből az a következtetést vonta le, hogy az “információ” számít, vagyis, ha a mama tudja, hogy gyermekei apja egy lúzer, akkor így is fog felkészülni a nevelésükre. 

S hogy mi köze mindennek a rendszerállításhoz? Lehet, hogy semmi, de érdekes lehet elgondolkozni és összevetni a kettőt, ha van kedvetek. Azonosulás, mintakövetés, sorsátvétel, ezek mind kulcsszavak az állításokon. A “lúzerek” beillesztése a rendszerbe. Korai halál, nehéz sors, abúzus.  És még folytathatnám. 

Richard Dawkins valahol azt írja, a természet nem kegyetlen, csak végtelenül közömbös. Ez valószínűleg így van, de attól még mi, a természet “termékei” nem vagyunk azok. Mint ahogy az is valószínű, hogy az információ nem a rendszerállítás terében van, hanem bennünk. A tér csak segít hozzáférni ehhez a tudáshoz.

Utóirat: egyébként a fenti posztért és az abból esetlegesen levonható/levont következtetésekért semmilyen felelősséget sem vállalok. :D 
Písz be with you.

A Szyf és Meany kutatásairól szóló cikk itt található. Angolul, sorry.